Háromkor három perc

Már korán reggel, ahogy a lány belépett az osztályba, teljes volt ott a káosz. Megpróbálta, – mint mindig – észrevétlenül megtenni az ajtó és a padja közötti távolságot. Igen, neki külön padja volt. Hátul, a legutolsó. Annak is a belső, ablak felőli sarkába húzódott. Nagyon szerette ezt a helyet. Ő mindenkit látott, de őt senki.

Azonnal leült. Vastag kabátja felgyűrődött a hasánál, szinte felpuffadt. Olyan volt, mintha egy védőmellény volna rajta és abban ülne a hajó végében, hogy kormányozza azt. Bár bent meleg volt, jól érezte magát így, nem akarta még levenni. Ölébe rakta a táskáját és figyelt. Micsoda csatatér kora reggel! – gondolta a lány és hangtalanul kihúzta a táskája cipzárját. Miközben a matek felszerelést kereste, újra megszédült. Nem szabad lefelé néznem. – állapította meg magában és emiatt előre nézve, tapintás alapján próbálta beazonosítani a megfelelő füzetet, könyvet. Végre sikerült. Lassan lerakta a táskát az öléből és kibontotta a kabátját, hogy levegye. Megborzongott. Nagyon fáradtnak érezte magát. Számára rendkívül nehezen telt el a nap. Többször hajszál híján el is bóbiskolt, pedig alszik éjjel, kipihenhetné magát. Érthetetlen!

Az osztályfőnök nekitámaszkodott a tanári asztalnak, megköszörülte a torkát, sóhajtott egyet és szemét körbejáratta az osztályon. Önkéntelenül is leghátulra tévedt a pillantása. Az utolsó pad üres volt. A gyerekek várakozással néztek rá. A tanárnő megszólalt.: – „Gyerekek! Nagyon fontos dolgot szeretnék veletek megbeszélni. Most minden komolyságotokra, felnőttségetekre szükség lesz! Egyik kis osztálytársatokról kiderült, hogy nagyon beteg. Annáról van szó.”

– „Az meg ki?” – kérdezte egy nagyhangú vízilabdás fiú flegmán. – „Ilyen nevű nem is jár ide!” A tanárnő kikerekedett szemekkel nézett a fiúra. Olyannyira ledöbbent, hogy szinte hang se jött ki a torkán, csak némán a hátsó pad felé mutatott. Pár pillanat csend után megkérdezte: – „Észre sem vettétek, hogy Anna hiányzik? Már egy hete!”

– „Ó! A Senki! Aha, tényleg! Sokkal piszkosabb az osztály! Nincs, aki felszedje a szemetet!” – mondta szemtelenül a fiú és jót nevetett. De most mintha nem nevettek volna vele annyian.

– „Mit mondtál?”– kérdezte elhűlve tanárnő.

– „Hát, hogy nincs, aki felszedje a szemetet! Az látszik!”

– „Hogy nevezted te Annát?”

– „Ja? Hát a Senki még mindig jobb, mint az Anna! Ez a név borzalmas! Előről is ugyanaz, mint hátulról olvasva és a lány is szörnyű! Olyan, mintha nem is lenne! Ezért nem vettük észre, hogy nincsen itt! – „Ebből elég volt!” – intette a tanárnő határozottan és szomorúsággal a hangjában. Majd folytatta: – „Tamás! Itt az idő, hogy jóvá tegyed minden gonoszságodat ennél a kislánynál! Ugyanis Annát megműtötték. Amikor felgyógyul a műtétből, hosszú ideig még a kórházban kell maradnia és kezelést fog kapni, hogy teljesen felépüljön. Ahhoz, hogy ne maradjon le teljesen a tananyaggal és tanév végén le tudjon vizsgázni, a ti komoly segítségetekre is szükség van! Ez a kislány, akit te, Tamás úgy neveztél, hogy Senki, Ő maga kérte azt tőlem és az orvosoktól – akik ezt nem akarták neki engedélyezni –, hogy folyamatosan tanulni akar, azért, mert veletek együtt szeretne iskolába járni akkor is, ha tanév végén vizsgáznia kell az egész éves anyagból. A ti segítségetek pedig abban állna, hogy ti szállítanátok neki minden egyes hétköznapon a házi feladatot. A helyzet nem annyira egyszerű, mert Anna steril kórteremben fekszik, ami azt jelenti, hogy aki hozzá megy, annak be kell tetőtől-talpig öltöznie védőruhába, hogy a fertőzés árnyékát is elkerüljük, mert az immunrendszere nagyon gyenge szegénynek. Az előrelátó óvintézkedések ellenére nem lehet nála órákat eltölteni. Csak 3 percetek lesz, amit Annával lehettek! Há-rom perc.”– ismételte meg szaggatottan a tanárnő és ujjával is mutatta, nehogy valaki rosszul értse, vagy ne higgye el, amit hall. Majd folytatta: – „A kórház vezetőségével és a nővérekkel a délután három órában egyeztünk meg, hogy akkor fogjátok látogatni őt. Ez az időpont Annának is megfelelő a kezelések miatt, nektek is véget ér már a tanítás és könnyebben meg is jegyzitek, hogy: Háromkor három perc Annával.

A látogatás előtt pontosan fél órával kell megjelennetek az osztályon, ahová be kell csengetnetek! Nem vihettek magatokkal semmi meglepetést, ajándékot, sem felesleges dolgokat. Az ajándék ti magatok vagytok. Kérlek benneteket, úgy is viselkedjetek! Csak és kizárólag a lecke lehet veletek egy kis papírdarabon.

Az első pár hét nagyon gyorsan „elkelt”. Egymás után jelentkeztek a lányok és a fiúk, nevük felkerült a nagyalakú rajzlapra a hétköznapok dátuma mellé.

– „Tamás!”– szólította fel a vízilabdás fiút az osztályfőnök. – „Neked melyik napon nincs edzésed?”

– „Minden napon van.”

– „Akkor egy napon előtérbe helyezheted Annát és gyakorolhatod a lemondás művészetét!”

– „Még soha, egyetlen egyszer sem hiányoztam az edzésről.” – mondta a gyerek szinte sziszegve, minden szót külön hangsúlyozva és a fogai között kipréselve.

– „Hogy beszélhetsz edzésről, amikor egy osztálytársunknak az életéről van szó?” – csattant fel a hosszúcopfú, miközben hajfonata a hirtelen fejfordítás miatt hátulról a nyaka köré tekeredett.

Beszédes csend következett. Minden kis fej egyszerre bólogatott. Majd a lányka folytatta: – „ Március 13-dika, hétfő a tiéd!”

Csengetés után a robosztus fiú ugrott fel legelőször a helyéről és sértett vadként kivágtatott az osztályból. Őt még ennyire nem alázták meg soha! Hogy ő meglátogassa ezt az … Annát! Ráadásul három percért hagyja ki az edzését? Mi az a három perc? Elhatározta, hogy nem fog elmenni a lányhoz. Csak azért se! És szólni se fog róla senkinek! Senkinek nincs joga, hogy megmondja, mit csináljon! Nem ők diktálnak! Kik a többiek? Senkik! Mindenki egy senki! Csak ő a valaki!

Március 14.-én, kedden a fiatal osztályfőnök nagyon komolyan állt meg az osztály előtt.

– „Tegnap Annának romlott az állapota. Felment a láza és igen legyengült. Az orvosok szerint csak a bánat miatt történt mindez. Ugyanis tegnap délután három órakor nem nyílott az ajtó, amely a kapocs a külvilág és a nehéz kórházi lét, a régi és a mostani élete között. Sem négykor, sem ötkor. Tegnap senki nem látogatta meg Annát. Senki nem nézett be hozzá, nem kérdezte meg, hogy van, nem vitte a leckét. Nem testesítette meg a reményt, az erőt, nem sugározta, hogy szeretjük, hogy visszavárjuk, hogy gyógyuljon meg mielőbb.” A tanárnő itt szünetet tartott és végignézett a gyerekeken. Senki arcáról nem olvasott le megbánást vagy lelkiismeret furdalást. Így megkérdezte:

– „Ki lett volna a tegnapi látogató?”

Nem jelentkezett senki.

– „Még annyi sincs benne, hogy felvállalja?” – kérdezte felháborodottan a tanárnő.

Eközben a fonott copfos lány már utánanézett a naptáron és mondta: – „Tamásnak kellett volna ott lennie.”

Huszonkilenc szempár szegeződött egyszerre a fiúra.

– „Ma elmegyek.”– mondta ő szálkás hangon.

Pontosan fél háromkor óvatosan megbillentette a csengő kapcsolóját. A fehér műanyag ajtó mellett elhúzódott az ablak és egy kerek arcú fehérbe öltözött idősebb nővér kémlelt ki rajta.

– „A hatodikos Annához jöttem. Két ess, Kiss Tamás.”

– „Hát, ha kétes, akkor be ne jöjjön!”– hajolt oda bizalmasan a nővér, vékonyka mosollyal. A fiú teljes döbbenettel nézett az arcába. Hogy belőle itt gúnyt űznek? Vele packáznak? Hát ő ide be nem lép! Oly mértékben el volt foglalva a gondolataival, hogy a zár zizegését sem hallotta meg. A következő pillanatban egy kéz ragadta meg a kabátját és szinte berántotta az ajtó másik oldalára.

Egy nővérpulttal szemben állt, kezében szorongatva a cetlit, mintha ebbe kapaszkodott volna. A lecke macskakaparással volt felírva, alig olvashatóan. Az elmúlt percek sokkhatása miatt pedig az ujjbegyei helyén még a betűk is elmosódtak.

Egy fiatal nővérke jött, elvette a kezéből a papírdarabot és szó nélkül elvitte.

Egy másik, kicsit idősebb fehér ruhás dolgozó közeledett. Kézmozdulattal adta tudtára, hogy kövesse. A fiú eközben arra gondolt, hogy nem-e egy titkos laboratóriumba érkezett, vagy egy még titkosabb űrbázisra. Mindenesetre igen furcsa, hogy nem beszélnek hozzá. Furcsa és nagyon, nagyon…. félelmetes. Be kell, hogy vallja önmaga előtt is, hogy bizony, fél. A nagy Kiss Tamás fél.

Kis idő múlva már steril fehérneműk és egy kezeslábas is volt rajta. A beöltözésben a fiatalabb nővér segített. Ő megkérdezte: – „Nem tegnap jöttél volna látogatni?”

– „De igen!” Majd magyarázatként hozzá tette:” Gondoltam, ha nem tudok jönni, úgyis jönnek a szülők.”

– „Annának nincsenek szülei, csak gyámja van! Ennyire nem ismeritek egymást?” – fordult el tőle a nővér szinte undorodva.

Minden hófehér és makulátlanul tiszta. Egy dolgozó rózsaszín, vékony ragasztócsíkos papírt nyomott a kezébe. A házi feladat volt rajta, gyöngybetűkkel. Talán a papír is steril? – kérdezte alig hallhatóan és érezhetően megborzongott. Majd hirtelen mindenki eltűnt mellőle. Egyedül maradt a gondolataival, kérdéseivel, félelmével. Állt, mint a cövek, sápadtan, fehérben és az egyetlen dolog, ami a harminc négyzetméteren nem fehér színű volt, az a rózsaszín cetli a fehér kesztyűs mutatóujjára ragasztva. Halántéka, homloka lüktetett és próbált a három percre koncentrálni. Mennyi a három perc? Nem tudta elképzelni. Megpróbálta megtestesíteni. Három perc annyi, mint…

amikor a tanárok lapozzák a naplót, szellőztetés a szünetben, addig tudja pörgetni az ujján a labdát, a villamos két megálló közötti zötykölődése, a tesó fogmosó homokórájában lepereg az összes homok, anya simogatása elalvás előtt. Itt megállt. Megakadt a gondolatok sorában. Ez az, amiben Annának nincs része. Sajnálom. – gondolta, majd nagyon gyorsan megállapította, hogy most már a három percet is érzékeli. Rendben.

Még mindig csak állt ott a folyosón talpig fehérben és olyan hihetetlennek, valótlannak tűnt az egész. Ő, ezért a lányért ekkora cécót, megaláztatás sorozatot vállal? Hát, kényszerítették!

Ekkor a távolban kinyílt egy ajtó és a nővér intett, hogy jöjjön. A puha, fehér zsákpapucsban nehezen, de hangtalanul lépett. A félelme most volt a legerősebb. Szíve a fülében dobogott. Saját lélegzetvételét a maszk mögött úgy hallotta, mintha legalább űrsisak lett volna rajta. Az apró résen kiáramló meleg levegő szinte égette a szemét. Ügyetlenül lépett be az ajtón. A védőpapucs lába alá gyűrődött, majdnem elesett. A kórházi ágyban pici fehér alak feküdt, aki hangtalanul nevetett. Majd megszólalt: – „Ti így nem látjátok magatokat, de én már az alapján is tudlak benneteket osztályozni ki, hogy lép be ide! Néha nagyon viccesek tudtok lenni! Ráadásul a szemetek alapján, azonnal meg tudom mondani, kik vagytok! Szia Tamás!Odaadnád kérlek a mai házimat? Nézd! Ide szoktam felragasztani őket!” A fiú ekkor vette észre, hogy az infúziós állvány tele van színesebbnél színesebb papírcsíkokkal.

– „Fentre jönnek a már megtanultak, alulra a még hátra lévők. A kettő közötti területet tudásrésnek hívom. Az orvosok szerint, ha ilyen szorgalmas vagyok továbbra is, le fogok tudni vizsgázni.” – hadarta a kislány szinte egy szuszra. Ő nyilván jobban tisztában volt a három perc rövidségével, mint bárki őközülük a kinti világból.

– „Ne haragudj a tegnapiért!”– használta ki a fiú a kis beteg levegővételét.

– „Már sokkal jobban vagyok! Csak egynapos láz volt!”– mondta komolyan.

– „Anna, a Valaki.”– mosolyodott el a fiú.

– „Á!”– legyintett a lány. – majd sóhajtva folytatta: – „Holnap nemzeti ünnep. Biztosan senki nem jön! Lecke sem lesz.”

– „Ha gondolod, én szívesen meglátogatlak!”– ajánlotta fel a fiú, majd nyílott az ajtó és csak elköszönni tudtak egymástól.

– „Akkor holnap, Tamás!”

– „Viszlát, holnapig!”