Hasonmás

Jelige: Kék

Ugyanúgy telt az a nap is, mint előtte bármelyik. Nem érkeztem korán dolgozni. Nemcsak a munkán, de a privát életem sem követelte meg a sietséget. Mindig is nyugodt, kiegyensúlyozott ember voltam. Legtöbben irigyelték a vérmérsékletemet, mert soha senki és semmi nem tudott kihozni a sodromból. A beszédem is nyugodt volt, feltűnően halk. Még akkor se emeltem meg a hangomat, ha indokolt lett volna. Ha mégis kiáltottam, azt senki nem hallhatta, mert kizárólag az álmaimon belül történt. Nem is nagyon volt más irigylésre méltó tulajdonság bennem azonkívül, hogy békeszerető, szelíd, csendes embernek teremtett a kegyetlen Jóisten.
Az almazöld márványasztalon fiatal, angyalszép, mezítelen lány feküdt hanyatt. Mozdulatlanságában nem evilági emlékképeket fedeztem fel, ahogy beléptem a terembe. Régi, jó szokásomhoz hűen köszöntem, és mielőtt elindultam volna a műszerekért, ahogy azt mindig is tettem, az asztalhoz léptem, majd belebámultam a lány rúzsos arcába. Részvétlenül fogadtam a látványt és a nehéz csend sem zavart. Egykedvűen fordítottam ki a cédulát a csuklójáról. Rezzenéstelen arccal olvastam: Cseletneky Itisza; 1984. 02. 12. Felfigyeltem rá, hogy épp február tizenkettedike volt.
Akaratlanul érintettem meg a lány hideg, keskeny testét, aztán felnyitottam a szemeit. Megbabonázó, örökzöld, meseszép világot képzeltetett el bennem a felmerülő érzés. A lelkem legmélyén őrzött tekintet hasonmása nézett rám belőle vissza. Nem csak az íriszének a színárnyalata volt azonos, hanem a vékony szemöldök vonalai is harmonizáló ívet követtek. A picike orr természetes szépsége kifogástalanul illett az arc domborúságához. Az ajkai kissé teltek voltak, de nem zavaróan húsosak. Követték az áll kerekded vonalát. Szóval, az egész arc olyan volt, mintha angyaltól kapta volna. A diszkrét púderpír a boldogság és a szenvedély másolatát tartotta rajta, pedig a valóságban már messze járt tőle az élet. Hosszú, vékony nyaka viasz-törékenyen ért hozzá a vállaihoz, és a derekáig érő, szétterülő vörös, puha hajhullámain feküdt. Kecses ujjú, könnyű karjai az enyhén kiszélesedő csípőjénél nyugodtak. Ugyancsak vörös, dús szeméremszőrzet takarta a csukott ágyékát, amit a feltűnően hosszú, de mégsem aránytalanul vékony combok tettek fenségessé. Ha egyáltalán lehetett valamiről is azt gondolnom a túlvilág kapujában, hogy szép, akkor a lány bizonyosan az volt. Túlontúl szép.
Látomásom megidézte őszinte mosolyát, majd az azt követő kacérkodó nevetését. Súlytalan járását és egyenes tartását, amint megállt előttem. Mondott is valamit nekem, csakhogy azt nem akartam meghallani. Felém nyúló karjaiban az érintés szándékát tartotta. A közeledését viszont elfogadtam, és a képzeletemben megöleltük egymást. Bíborliliom illatának a párolgását éreztem kiáradni belőle, ahogy a vállára hajtottam a fejemet. A hajában viszont a tavaszi erdeirét-ízét éreztem, amikor a sűrűjébe bújtam és ösztönösen megszimatoltam. Aztán a két kezembe fogtam képzeletbeli arcocskáját és megcsókoltam a homlokát. Azt hiszem, búcsúcsók volt, mert azonnal megfordult és elment. Nyomában ezüstösen ragyogó fényutat hagyott, mintha azt akarta volna, hogy kövessem.
Csendben, még a lélegzetemet is visszatartva kerültem meg az asztalt. Ahogy újból végignéztem a gyönyörű testen, kétségtelenül hasonló korú lányomat ismertem fel róla. Őt pontosan egy héttel azelőtt, hétfőn, a szabadnapomon boncoltam. Akkor ugyan nem voltam egyedül, mert megkértem a feleségemet, hogy vegye fel az egészet mozgófilmre. A családi emlékek gondviselésében nem ismertem tréfát.
A kávé kifolyt. Megütögettem a cigarettámat és elgondolkozva rágyújtottam. A rideg neonfénybe vegyült füst lassan gomolygott körülöttem. Hozzáigazodó lassúsággal emeltem fel a poharat. Keserű nyomot hagyott az ital a számba, akár a sorsom az életemben.
Észrevétlen merültem bele a munkába. Elillant a gondolataimból a lány szépsége, mert ő már nem volt mellettem, csak előttem. A Mennyország közepébe képzeltem a lelkét, amikor felvágtam a testet. Rózsaszínűen, vértelenül tárult szét a hideg hús a kés nyomán. Minél inkább mélyebbre jutottam a ringó mellei között, egyre inkább átváltozott. Megszűntek a felületes különbségek. A szétválogatott szervekről önállóan nem lehetett megállapítani, hogy kihez tartoztak. A test alkatrészei személytelenül feküdtek a hideg, almazöld márványasztalon, akár a februári hétfő abban a csendes, hóeséses délutánban.
.

Facebook hozzászólások

Hozzászólás

*

Solve : *
13 × 8 =