Kedves

Jelige: Éjjeli Fény

– Itt senki sem tud kedves lenni! – csattant fel a lány idegesen, majd elhagyta az étkező asztalt, és a vacsorája is befejezetlen maradt a tányérjában. Eldöntötte, neki világgá kell mennie innen, tudta nincs már helye a cinikus, lehangoló és faragatlan társaságában. Szobája ajtaján belépve rögtön a bőröndjéhez nyúlt, és pakolni kezdett. Magában türelmetlenül kezdte sorra venni, hogy mije is van neki itt, vagy azt, hogy neki mire lesz szüksége ha örökre eltávozik a szürke és komor épületből.
– Mire lesz szükséged? – kérdezte magától, majd a szekrénybe nézett. – Mindened olyan egyforma… Elkeserítő! – állapította meg a sok fekete és szürke ruhát látva. A sok holmi mögé nézve megtalált valamit. Egy piros egyberuhát, amit még annak idején egy vidám idős nénitől kapott. Ezt soha nem hordhatta, hiszen ebben a házban ez nem volt számára megengedett, kilógott volna vele innen. Kitűnt volna a sok befásult, egysíkú ember közül, vagy ami még ennél is nagyobb, sőt, főben járó bűn lenne, ha miatta lenne kevésbé ingerszegény ez a nyomasztó környezet. Ez viszont már nem számított neki, hisz pár perc és úton lesz. Emiatt a gondolat miatt magára öltötte a színes öltözéket, majd megfogta az ősrégi, színes esernyőt és utazótáskáját hátrahagyva szökött meg az édesnek nem nevezhető otthonából.
Az idő igazán esős volt, még szerencse, hogy az egyetlen dolog, amit magával hozott jó erre a problémára. Szapora léptekkel haladt a város szűk utcáin, néha hatalmas pocsolyákat átugorva. Időnként sikátorok mellett járt, ahol gyorsabban szedte a lépteit, bár így sem kerülhette el a veszélyes alakok baljós pillantásait. Csak az utcai lámpák fényei világítottak be azokra a helyekre, így látható volt, hogy abban a kicsi fényben is megcsillannak a baljós ismeretlenek hosszú pengéi is a víztócsák mellett. Talán ezért is hívták ezt a környéket a bűn törzshelyének.
A lány sietségét csak egy valami tudta megállítani. Egy hang. Egy elkeseredett hang. Egy bánatos nyüszítés, ami egy kétségbeesett kiskutyához tartozhatott. A kiscsajnak nem volt szíve nem megnézni, hogy mégis mi az oka ennek a sírásnak, ezért próbálta a fülével követni, hogy ez mégis honnan jöhet. Amikor megtalálta a kisállatot, az egy hordó mögé volt beszorulva. Tekinteteik találkoztak egy szempillantás alatt, talán már ekkor igazán elválaszthatatlanná váltak egymás számára. A kishölgy óvatosan emelte ki a bajbajutottat, aki akkorra már rég bőrig ázott.
Ezentúl már ketten jártak a vízzel áztatott utakat, az eb és a szökésben lévő személy. Liza agyában a gondolatok hevesen cikáztak, szinte már köröket írtak le a koponyája belső falain. Mi lesz vele most? Hová is megy? Igazan egyiket sem tudta, de valami mégis jobban érdekelte őt ezeknél az igazán fontos részleteknél. Mi legyen az ő új, hűséges társának a neve?
– Hogyan hívjalak? – érdeklődött a piros ruhás, de nem kapott választ? – Pici? Vacak? Liliom? – találgatott a nevek kapcsán, de csak egy pár rosszalló vakkantást kapott válaszul. – Szóval ezek nem tetszenek…. Na nem baj.… – mosolyodott el, majd feladta az ötletelést, legalábbis egyelőre. Békésen haladtak tovább, elhagyva a város határát. Már az erdőben bandukoltak, ahol az avart taposták, miközben az eső bőszen zuhogott. A kutya boldogan figyelte a környező terepet, ám egyszer csak észrevett valamit. A levelek között egy régi bábu hevert. Színe már rég megfakult, de ennek ellenére még felismerhető volt benne, hogy az egy aranyos figura arról a mesebeli törpéről. A kis névtelen négylábúnak nem is kellett több, a szájába vette a kis játékot és odavitte a gazdájának. Látszott, hogy ezt ő ajándéknak szánja.
– Ez igazán aranyos tőle! – lelkendezett a lány, miközben a kezébe fogta a bábut. – Kedves vagy. – jelentette ki vidáman. Az eb az utolsó mondatra kapta fel a fejét, a kishölgy ezen elgondolkodott. – Hívhatnálak Kedvesnek. – mondta mosolyogva. Az állat nem ellenkezett.
Talán soha nem derül ki, hogy azóta hol járnak, de azt már mind tudjuk, hogy a kutya a viselkedése miatt a Kedves nevet kapta.
.

.
.

Facebook hozzászólások

Hozzászólás

*

Solve : *
23 × 12 =