Previous Story
Nem lehet
Posted On 2019 okt 16
Jelige: Rozmaring
A háta egészen meggörnyedt az iskolatáska súlya alatt. Nehéz terhével sietett végig az utcán, miközben arra is ügyelnie kellett, hogy jókora mappája ne csusszanjon ki a hóna alól. Tanítás után már nem maradt ideje arra, hogy otthon letegye a felesleges holmijait, és úgy induljon el a különórájára. Ezért maradt a cipekedés. Így is egy kissé késésben volt, és a dolgát csak nehezítette, hogy nem tudta pontosan hová is kell mennie. A címet persze felírta, ám azelőtt sosem járt azon az elegáns környéken, ahol attól a naptól fogva festő órákat készült venni.
Végül mégiscsak meglepően hamar rábukkant a keresett huszonhetes számú házra. Izgatottan nyomta meg a csengőt, és még alig fújta ki magát, máris megjelent a kapuban egy mosolygós fiatalember. Lezser farmernadrágot és fehér színű festékfoltokkal tarkított pólót viselt. Szőke haját lófarokba fogta, arcát enyhe borosta fedte. Nem csak a szája, hanem a szeme is jókedvűen mosolygott.
– Klári? – kérdezett rá kapunyitás közben.
– A tanárnőhöz jöttem – felelte megszeppenve a kérdezett.
Megijedt a férfitól. Igyekezett apróra összehúzódzkodni, ami úgy hitte, a hatalmas táska alatt talán nem is bizonyul nehéz feladatnak. Hiszen ő kicsi és törékeny.
Félve lépett be a hatalmas ház rendezett udvarába. Rosszul érintette a férfi feltörő nevetése, mivel egyáltalán nem értette, hogy vajon ő a vicces, vagy valami más a mulatság tárgya. Mindenesetre udvariatlannak tartotta a dolgot.
– Szendrey tanárnőhöz jöttem – fogott bele immár másodjára, amikor elérkeztek a ház bejáratához és a férfi előre engedte őt.
Ám amint Klári kimondta a nevet, máris elbizonytalanodott. A férfi továbbra is kajánul vigyorgott, és ez sem segített a gondolkodásban. Lehet, hogy inkább Szigeti és nem Szendrey? Az biztos, hogy a név sz betűvel kezdődött és i-re végződött. Erre tisztán emlékezett. Csupán a pontos név merült homályba, mióta néhány napja az édesanyja bejelentette, hogy leszervezte számára a különórákat egy nagyon jó tanárral, aki ráadásul még az egyetemen is oktat. Ha tehát hozzá jár, biztos lehet benne, hogy eredményes lesz a felvételije. Két év alkotás a mester útmutatásával, bizonyára meghozza majd a kívánt sikert.
– Szilágyi Andor a nevem, és a tanárnő nem létezik – jelentette be a férfi, miután végre alaposan kimulatta magát.
– Oh – fújta ki a levegőt Klári.
Tulajdonképpen arra nem emlékezett, hogy az édesanyja említette volna, hogy férfi vagy nő az illető. Csak Klári hitte azt, hogy bizonyára egy hölggyel találkozik majd. Szigorúnak, kontyosnak, középkorúnak képzelte. Valahogy egészen olyannak, mint amilyen a magyartanárnője volt, aki ha a füzetben meglátott egy elkenődött radírfoltot, netalántán egy tintapacát, máris kettővel gyengébb osztályzatot adott. Klári ennek alapján olyasvalakire számított, aki allergiás a kósza festékfoltokra és egy nem megfelelő helyre húzott vonal a szemében a precizitás teljes hiányát jelenti. Ám az előtte álló fiatalember láthatóan más értékeket képviselt.
Andor betessékelte tanítványát egy műteremmé alakított szobába. Klári itt menten megszabadult a terhétől. Letámasztotta a fal mellé nagy mappáját, a táskáját pedig megkönnyebbülve mellédobta.
– Hoztál magaddal a munkáidból? – kérdezte Andor.
Klári bólintott, majd a mappájából előhúzott néhány frissen készült festményt.
– Gyere oda az asztalhoz! – indítványozta Andor, Klári pedig engedelmesen követte őt.
Andor kitette a képeket egymás mellé, majd megkérte Klárit, hogy meséljen róluk egy kicsit. A lány nem tudta mit felelhetne erre, ilyesmivel nem készült. Egyébként is zavarba hozta az, hogy Andor meglehetősen szorosan ott állt mellette és az arcát fürkészte, miközben ő a gondolatait igyekezett rendezni.
– Ezt a mamám kertjéről festettem – bökött végül a tájképre.
Valójában az őszi színekben tarkálló fák nem a nagymamája kertjét gazdagították, de olyan üresnek vélte a fejét, hogy semmi értelmes nem jutott az eszébe. Attól félt, ha nem mond legalább néhány épkézláb gondolatot, tanára menten kipenderíti. Ezért mesélni kezdett, noha kissé zavartan és összefüggéstelenül. Közben néha Andor arcára pillantott. Tudni akarta, vajon, mit szól az elhangzottakhoz. Ő azonban csak rendületlenül mosolygott.
Klári egészen kimelegedett mire végre az utolsó képet is kivesézte. Ekkor viszont már oda jutott, hogy nem mert felpillantani Andorra. Szégyellte magát, tartott a felsüléstől. Pedig aznap csak beszélgettek. Andor elmondta, milyen módszer mentén fognak haladni, és közben egészen különféle dolgokról kérdezgette tanítványát. Végül megállapította, hogy a lányban nagyon sok érzelem lappang, amit aztán szépen előcsalogatnak és vászonra visznek.
.
.
Ahogy múltak a hónapok, úgy Klári egyre kevésbé bírt koncentrálni Andor jelenlétében. Eleinte működött az, ha nem néz rá, akkor meg tudja őrizni a nyugalmát. Aztán már a hangja is felborzolta a kedélyeit. Belülről olyan forróság emésztette, ami már szinte fizikai fájdalommal járt. Mozdulatai nehézkessé és teszetoszává váltak, viselkedése egészen zavart lett. A saját, egyszerre édes és keserű világában merült el, miközben tartott tőle, hogy Andor esetleg kiolvassa kavargó érzéseit a festményeiből.
Egy ilyen alkalommal, amikor igazán nem lelte önmagát, Andor odalépett mögé, és megfogta a karját.
– Jobban nyomd oda az ecsetet! Nyugodtan légy bátrabb, úgy sokkal dinamikusabb lesz a kép.
Klári elengedte az ecsetet, és nyomban kitépte a kezét a férfiéból. El akart szaladni, mert az érintést már végképp nem bírta elviselni. Ám Andor ott állt közvetlenül mellette, ezért ő nem futhatott messzire.
– Mi a baj? – kérdezte a férfi. – Nem érzed jól magad?
– Nem – rázta a fejét Klári. – Haza kell mennem.
Nem várt a válaszra, sebtében összeszedte a holmijait, és nyomban el is sietett. A hazaúton eleredtek a könnyei, mert nem értette, mi történik vele. A szíve zakatolt valahányszor Andorra gondolt. És elöntötte őt a vágy, amit nagyon szégyellt. Ismeretlen érzések munkáltak benne, és a teste úgy reagált tanára jelenlétében, ahogy korábban még soha.
A legközelebbi alkalommal azonban nem húzta az időt. Felkészülten érkezett, és gyorsan cselekedett. Odalépett Andorhoz, lábujjhegyre állva kissé megemelkedett és két kezével átkulcsolta őt a nyakánál. Aztán megcsókolta. Vagyis nagyon szorosan az ajkához préselte az ajkát, mert mire esetleg mást is tehetett volna, a férfi finoman, de nagyon határozottan arrébb tolta őt magától.
– Nem lehet – jelentette ki szigorúan, és ezúttal a szeme túlságosan is komoly maradt, tovatűnt belőle a játékos csillogás.
Klári ekkor ijedten elszaladt. A kezdeti bátorsága rögtön elhagyta. A táskáját sebtében a vállára kanyarította, de a mappája a házban maradt. Csakhogy ez őt nem érdekelte. Nem ment vissza érte. Sem akkor, sem máskor. Csak egy levelet dobott be néhány nappal később a férfi postaládájába. Abban kifejtette, hogy szerelmes belé, de a történtek után nem fog többé különórára járni hozzá. Andornak pedig a lelkére kötötte, hogy ne keresse és az édesanyjának se árulja be.
Klári valahányszor különórán kellett volna lennie, vagy a városi könyvtárban ütötte el az idejét, vagy egyszerűen tovább maradt az iskolában. Így még egy kis pénzt is összegyűjtött, hiszen nála maradt a festőórákra szánt összeg. Másfél évig sikerült úgy lavíroznia, hogy ne bukjon le.
Végül mégis felvették az egyetemre. Ám Klári nem iratkozott be a régóta áhított szakra, nehogy végül Andorral ismét összehozza a sors. Azt nem élte volna túl. Inkább a magyar szakot választotta, lenyűgözve ezzel a szigorú, kontyos, középkorú tanárnőt, akiről kiderült, hogy egészen kedves a mosolya.
.
.
Tíz évvel később
.
.
Némileg feszélyezte Andort a szűk szabású, drága öltöny. Elvégre nem szokott hozzá az efféle kifinomult öltözethez, közelebb állt hozzá a lezser stílus. Ám ezúttal a kiállítás megnyitó megkívánta az elegáns megjelenést. Amikor aztán a hivatalos rész véget ért, vagyis a felkért művészettörténész és Andor maga is köszöntötte a vendégeket, végre eljött a megkönnyebbülés ideje.
Andor hitte, hogy ezután az este majd nyugodt mederben csörgedezik tovább. Persze sokan kérdezgették őt a festményeivel kapcsolatban, de azért legalább mégsem őt figyelte mindenki. Ez pedig oldotta a hangulatát. Hiába számított már jó ideje elismert művésznek, a megnyitók mindig feszélyezték. Különösen az aznapi, hiszen akkor először igazán különleges kiállítást mutatott be. Vagyis a nagyközönség talán nem sejtette, hogy ez egy különleges tárlat, de ő tudta. A kiállított képek mindegyikének ihletője ugyanis egy fiatal lány volt, aki pár hónap alatt igazán mély benyomást tett rá.
Andor úgy érezte, egészen kitárulkozott a közönsége előtt. Habár a kissé csenevész, barna hajú, barna szemű lány csak egyetlenegy képen jelent meg valós alakban, Andor mindegyikben őt látta. A fasoron átszűrődő napsugárban a lány szende mosolya rejlett, a tó felett húzódó felhőkben az ő alakja nyújtózott el, a neszre figyelő suta az ő szemével kémlelte a tájat.
Amikor tehát Andor a terem bejáratánál észrevett egy virágmintás ruhát viselő fiatal nőt, azt biztos jelnek vélte. Nem törődve a beszélgetőpartnerével, rögtön odarohant hozzá. Nem maradt kétsége, hogy a csinos nő csakis Klári lehet. Andor évekkel azelőtt néha-néha látta az egyetem folyosóján tovatűnni a lányt. Figyelte, ahogyan a kis bizonytalan bimbó élettel telin kibontja szirmait.
– Klári! – ragadta meg a karját, majd mielőtt a nő tiltakozhatott volna, egy félreeső helyiségbe terelte, ahol a kiállításhoz használatos kellékeket tartották.
Andor úriemberhez kevéssé méltón magukra csukta az ajtót, majd ugyanazzal a lendülettel odalépett Klárihoz, magához vonta és megcsókolta őt. A nő erre finoman, de nagyon határozottan megálljt parancsolt, és arrébb lépett.
Végigsimított enyhén domborodó hasán, és a mozdulat közben megcsillant gyűrűsujján az arany karikagyűrű.
Fer-Kai észrevételeivel tökéletesen egyet értek.
Amit hozzá kívánok tenni, az a „Tíz évvel később” mondat, amely szabályosan kettétöri az írást. Tudom, hogy a csattanó miatt kellett az időbeli, és nézőponti váltás, de ez így nem jó. Egy rövid átkötéssel megoldható lenne ez az ugrás, mondjuk a „…nehogy végül Andorral ismét összehozza a sors.” után illesztve. Pl.: De mégis megtörtént, évekkel később, egy kiállítás megnyitóján… De ez csak az én véleményem.
Az alapötlet frappáns, a szövegezés időnként hosszadalmas, túlmagyarázó. Jó lenne feszesebbé tenni a szöveget.
Mutatok példát a túlzásra, túlmagyarázásra, rögtön az elejéről:
„A háta egészen meggörnyedt az iskolatáska súlya alatt. Nehéz terhével sietett végig az utcán, miközben arra is ügyelnie kellett, hogy jókora mappája ne csusszanjon ki a hóna alól. Tanítás után már nem maradt ideje arra, hogy otthon letegye a felesleges holmijait, és úgy induljon el a különórájára. Ezért maradt a cipekedés.”
Nem elég, hogy meggörnyedt a háta a táska súlya alatt, hanem fokozva, „egészen meggörnyedt”. Vagyis nagyon. Ha olvasóként még nem fogtuk volna fel eléggé a helyzet súlyát, akkor a következő mondat emlékeztet rá bennünket: „nehéz terhével”.
Pluszteher következik, a hóna alól kicsúszkáló „jókora” (újabb fokozás) mappa. Ezt valóban fontos megtudnunk, miként azt is, hogy „Tanítás után már nem maradt ideje arra, hogy otthon letegye a felesleges holmijait, és úgy induljon el a különórájára.” De miért kell ezután még megmagyarázni, hogy „Ezért maradt a cipekedés.” Ez a mondat nem csupán felesleges – tehát kihagyandó -, hanem az olvasó gondolkodási képességének a lebecsülése.
Amúgy a drámai cipekedés nélkül is kellő viszontagság lenne a lány számára, hogy tanárnő helyett egy férfi(!) várt rá.
Még egy példa kicsit későbbről:
„– A tanárnőhöz jöttem – felelte megszeppenve a kérdezett.
Megijedt a férfitól. Igyekezett apróra összehúzódzkodni, ami úgy hitte, a hatalmas táska alatt talán nem is bizonyul nehéz feladatnak. Hiszen ő kicsi és törékeny.”
A „Megijedt a férfitól” kijelentés is felesleges túlmagyarázás, mert a szövegkörnyezet alapján nyilvánvaló ez.
Átgondoltabb, tömörebb szövegezéssel ez a novella sokat javulna.