Previous Story
Nem vénember
Posted On 2019 okt 16
Comment: 0
Jelige: Karácsony
A gyilkosságok híre hetek óta foglalkoztatta az ország közvéleményét.
A tettes vágott sebeket ejtett az áldozatokon, majd kínok között kivérezve hagyta meghalni őket. Látszólag válogatás nélkül ölt. Éppen ezért a rendőrség, ahol hivatalosan egyelőre a magányos elkövető teóriája felé hajlottak, Vírus néven emlegette. Személyében egy érettebb korú, legalábbis jó erőben levő férfit feltételeztek, aki alaposan megfigyelte az áldozatokat, követte őket vagy várakozott rájuk, mielőtt végzett velük. Kedvenc vadászterületét egyelőre nem sikerült bemérni a fővároson belül, mert három hét eltéréssel előbb Kelet-, majd Dél-Pesten találták meg két-két áldozatát.
Az idős férfi felszállása óta kitartóan bámulta Lucát a villamoskocsi másik feléből, aki észrevette a mohó pillantásokat, és elfogta az idegesség. Megpróbált kapaszkodó karja mögé bújni, de önkéntelenül is odakapta a fejét, hogy szembenézzen a látóterébe tolakodó, erőteljes, vizslató pillantásokkal.
Az öregember hosszú fekete bőrdzsekit viselt, kesztyűjét a kezében tartotta. Térdén megfeszült a szövetnadrág. Mereven ült, és Lucát figyelte. Levetkőztette a tekintetével. Luca hazafelé igyekezett edzés után, egyébként is minden alkalommal nyűgösen szállt fel erre a kivénhedt járatra, ami télen fűtetlen volt, nyáron meg betöltötte a fülledtség. Anyja hosszas kérlelés után engedte el. Hisztérikus rohamos kapott, amikor az elmúlt hónapban iskolán kívül ment valahova. Látod, mutatta Lucának a Natascha Kampusch elrablásáról szóló könyvet, itt feketén-fehéren leírják, hogy a szőke, kék szeműek a szexuális ragadozók kedvencei! Luca a szemét forgatta.
– Anya, itt az áll, hogy a gyerekáldozatok nagy része „szőke, vékonyka, törékeny kislány” volt, most komolyan, nézz már rám! Tizenöt éves vagyok, százhatvanhét centi, a súlyom pedig hatvanöt kiló!
– A hajad igenis természetes szőke, mint nekem, bár az útlevelemben mindig azt állt, hogy világosbarna. – Az anyja szipogott és a kezét tördelte. – Kérlek, nagyon igyekezz haza, mert én nem élem túl, ha valami történik veled!
Luca szorongva nyelt, de igyekezett magán uralkodni. Kiegyenesedett, megfeszítette az arcizmát. Nemcsak az egész éves beach body miatt járt testépítésre, hanem azért is, hogy képes legyen magát megvédeni egy esetleges támadás során. Elhatározta, hogy ugyanazzal az eszközzel fog küzdeni a tolakodó pillantások ellen, és farkasszemet nézett az öreggel, de az nem tágított. Kiválóan tűrte az ellentámadást, sőt, szinte élvezte, mert közben a szája elnyílt, légzése szaporábbá vált. Luca tudomásul vette, hogy kudarcot vallott, lesütötte a szemét, és visszahúzódott a karja mögé. A rossz érzés egyre nőtt benne, szíve szaporán, riadtan dobogott. Zaklatottsága kicsúszott az ellenőrzése alól, beharapott száján kiserkent a vér. Hangtalanul fohászkodott, hogy képes legyen közönyt vagy megvetést színlelni, és nehogy elsírja magát.
Pedig ez a nyomorék öreg láthatta rajta az erőfölényt, ráadásul az unokája lehetne, úristen, mennyire gusztustalan már az ilyen? Vén nyomi. Luca tisztában volt vele, hogy fizikailag teljesen rendben van, a mozgása ruganyos, és a teste jól táplált, tele van vitaminokkal. De akkor miért látszott igenis annyira parának ez az egész? Végtagjai remegtek, mint egy megerőltető edzés után. Támadj vagy fuss el, súgta egy hang Luca fejében. Vagy ismered a harmadik lehetőséget, kicsi gazella, hogy tettesd magad halottnak, és a ragadozó ott hagy, mintha megkegyelmezett volna, és mégsem harapja át a torkodat?
Néhány székkel arrébb leült az előtte lévő helyre, zaklatójának háttal. Felhangosította a zenét, amit a mobilján hallgatott, pedig dühében legszívesebben kicibálta volna a fülhallgatóját, hogy az öreg nyaka köré tekerje, és jó erősen meghúzza. Szemben egy koros nő rosszallóan csóválta a fejét. Persze, mert őt már nem bámulja senki. Luca elfordította róla a fejét, az ablakon túli sötétséget nézte, ami elnyelte a lámpafényt. Feje felett a résnyire hagyott ablaknyíláson beszivárgott az őszre jellemző rothadásszag.
Ahogy közeledtek a külvárosban lévő végállomás felé, két megálló között egy hosszú, szűk alagúton haladtak át. Luca lehunyta a szemét, összébb húzta magát, mintha a hideg, kopott falak hozzáérhettek volna a dzsekijéhez. Levette a hátizsákját, átölelte. Anyja már keveri a tojást a rántottához, kiveszi a hűtőből a narancslevet, hogy ne legyen hideg, mire hazaér. Felesleges lenne őt felhívni, csak halálra rémítené, annyira aggódós típus. Biztosan számolja a perceket, amíg készülődik a tálaláshoz, lassan fél kilencre járt. A vacsora Luca kisgyerekkora óta szent. Az anyja egyedül nevelte őt másfél éves kora óta, sokszor két állásban dolgozott. Legalább a csuklósúlyt elhozhatta volna magával, amit futáshoz szokott használni. Nem baj, sóhajtott egy jó mélyet, legközelebb nem felejti el.
A végállomásról a beérkezés után gyorsan elindul a körjárat a lakótelepre, csak azt a pár percet bírja ki. Az alagútnak nem akart vége szakadni. Szokatlan módon a közepe felé a szerelvény nyikorogva fékezett, és a kocsi teljesen sötétbe borult. Luca sűrű nyomkodással lehalkította a zenét, de az idegeskedés annyira felnyomta a vérnyomását, hogy előbb meg kellett várni, amíg visszaáll, hogy legalább a normális gondolkodás közelébe jusson, ráadásul közben a vezető is bemondott valamit, amiből csak szófoszlányok jutottak el hozzá.
Visszakapcsolódtak a lámpák. Luca nem akart hinni a szemének, jobbra, a másik oldalon meglátta az öregembert, aki önelégülten vigyorgott rá, és megnyalta a száját.
Luca gyomra megrándult. Elhagyták az alagutat, többen leszálltak, és egy új utassal együtt ők hárman maradtak a kocsiban.
A felszálló hangosan kiabálva bemutatkozott, Jánosnak hívták és levágódott az egyik ülésre. Annyira részeg volt, hogy induláskor megroggyant a térde és majdnem a padlóra zuhant.
A következőnél, ami az utolsó előtti megállót jelentette, nem szállhat le, gondolta Luca, a gyaloglás gondolatára páni félelem öntötte el. Az öreg simán követné, kinézte belőle, hogy utána menne. A részeg fél percig bírta szó nélkül, és elkezdte mesélni az életét, káromkodva szónokolt.
– Az anyám egy ribanc volt. Az apám is. Mindenki megbaszhatja! – kiabálta és rázta az öklét. A következő pillanatban előrehajolt és lehányta az ülést. Amikor végzett, folytatta az ordítozást, majd, mintha ráeszmélt volna, mit cselekszik, felkiáltott:
– Bocsánatot kérek! – De a hangja eltorzult, mialatt artikulálatlanul tovább hadart, tekintete felváltva Lucára és az öregre villant, akinek arcára ettől mélységes megvetés ült ki. Felhúzta a kesztyűjét, a zsebébe nyúlt, és benne hagyta a kezét.
János felállt, egyensúlyba hozta magát a kapaszkodó segítségével, majd Lucára mutatott.
– Téged most meg foglak baszni. – Alig bírt beszélni, mégis a tekintetét rajta tartotta. Orrát megcsapta a mosdatlanság émelyítő szaga, a bőrre kicsapódó faggyú és az alkohol bűze.
Átvillant az agyán egy kép, egy jelenet, amiben a férfi tényleg belé hatol. A látomás egy erdőbe vitte, a lombok sűrűn összezártak a fejük felett, ahogy Luca utolsó pillantásait felfelé emelte. Hiába sikoltott volna, azzal tovább gerjeszti erőszaktevője haragját, mert nem hallja őket senki, és a férfi dühös lesz az ellenállástól. Megragadja a hajánál fogva és fejét a földhöz veri. Kövek vannak a tarkója alatt, szája telemegy vérrel, hiába próbál elfordulni, a férfi lefogja, és durva csapásokkal földet töm a fogai közé.
Amikor egy utolsót az arcába kap, elsötétül előtte a világ.
Luca felriadt a látomásból, több réteg ruha alatt egész testében vacogott. Üveges tekintetével látta a másik kettőt, de nézése elhomályosult, pusztán érzékelte, hogy a villamos lassan, nagyon lassan beér a végállomásra. Egy ponton túl – támadj vagy menekülj, esetleg tettesd magad halottnak – már nem látott semmit, a fázástól merev és mozdulatlan maradt. Orrából nedvesség szivárgott. Nem merte letörölni.
Arra eszmélt, hogy az öreg ott áll közöttük, és megragadta, majd hátrahúzta János fejét. A férfi tehetetlen volt az alkoholtól. Rikoltozását felváltotta a nyakából szabályos vágás mentén bugyogó vér hangja. A patakok versenyt futottak, lecsorogtak a mellkasára, átáztatták a ruháját, a padlóra is jutott belőlük.
Luca felugrott, hátrált, nekiütközött a kapaszkodónak. Zsebében vibrált a mobilja, az anyja percre pontosan tudja, mikor érkezik meg, két perc és itt a busz, ami hazaviszi. Ajtócsapódás hallatszott, a villamosvezető kiszállt a fülkéjéből, elindult a szolgálati hely felé.
A kocsira az elhagyott helyek mélyen nyomasztó némasága telepedett. Luca hallotta az öreg légzésében az elvégzett munka feletti elégedettséget, és pislogással kényszerítette magát, hogy ne nézzen Jánosra, akinek szabályos, fültől fülig érő vágással metszették el a nyakát.
Az ajtók nyitva álltak, hideg fuvallat érkezett, Luca foga összekoccant, háta verejtékben úszott. Valami nem eresztette. Még nem hagyhatta ott a másik kettőt.
Az öreg felemelte a kezét nyitott tenyerében ott volt a vértől iszamós kés. Nyilvánvalónak látszott, hogy nem először ölt. Luca karjában elindult egy mozdulat, hogy megérintse a pengét. Ehelyett csak kapkodta a levegőt, nehogy felzokogjon vagy kiabálni kezdjen.
Az öreg elfordult, a kést János ruhájába törölte, bepattintotta és a zsebébe rakta. Leszállt a villamosról, és pont olyan fürge léptekkel ment a megállóhoz közeli zöldövezet felé, ahogy Luca korábban elképzelte.
Dideregve állt a hidegben. Elvesztette a gyilkost szem elől, a bőrkabátban mozgó alak eggyé vált a sötétséggel. Nekiiramodott az ellenkező irányba, kezét a kabátjához dörgölve, mintha mégis megfogta volna a kés, ami bemocskolta a tenyerét és az ujjait. Odaért a buszhoz, a motor már járt. Felvonszolta magát a lépcsőn, remegő kézzel felmutatta a mobiltokba helyezett bérletét. Lehajtotta a fejét, ekkor cipőjén meglátott egy sötét pecsétet. A sofőr a rózsaszín dzsekit nézte, mellkasánál a több kisebb foltot, mintha lespriccelte volna.
– Vérzik az orrod – mondta a férfi. Luca elfordult, leült az ajtó mögötti helyre, rázta a remegés.
Az első ajtó bezárult, a busz kigördült a végállomásról.