Pipafüst

0
(0)

Jelige: Lótusz

Üresség. Ez minden, amit ebben a pillanatban érzett.
Keményen dolgozott, hogy megírja regényét; két napja egyhuzamban csak írt. Ez idő alatt talán, ha három órát aludt, hogy végre befejezze. Utálta, de tudta, hogy a közönség imádni fogja. És vége.
Azt hitte, ha majd végre befejezi, mámort fog érezni és ugrál majd örömében. De nem, az egyetlen dolog, ami rábírta, hogy felálljon a székéből, az a sötétítő résein beszűrődő idegesítő fény. Valamikor hajnaltájban kinyitotta az erkélyajtót, hogy friss levegőt engedjen be, és most a szél lengeti a függönyt. Ha nem kellene felállnia, talán el is alszik a kényelmetlen székében a laptopra borulva. És ha már így alakult rá is gyújthatna, gondolta, és kilépett az erkélyre.
A kis asztalkára ki volt készítve a pipája, mellette egy összegyűrt dohányzacskó. Annak felismerése, hogy elfogyott a dohánya fájdalmasabban érintette, mint a nyári nap hirtelen fénye. Azonnal pótolnia kell a kedvenc Perique dohányát, különben biztosan nem fog tudni elaludni.
A nagyváros zaja, a fény, a hömpölygő tömeg, mind olyan dolgok, amiket jelen helyzetben legszívesebben elkerült volna, de a szükség nagy úr. Csak az vigasztalta, hogy a dohánybolt két saroknyira van, akár papucsban is leszaladhatna. Igen, ezt fogja tenni, fene fog vacakolni még az öltözködéssel is. Így, köntösben elindult, de azért még a sötét napszemüvegét az orrára tolta.
Az aprócska boltban az illatok megnyugtatták. Rögtön meg is tömte pipáját, és azzal a jóleső érzéssel lépet ki ismét az utcára, hogy történjen bármi, legalább ez a hely mindig ugyanaz marad. A gyufával babrált, hiszen egy pipához mi más illene, amikor egy lány olyan hévvel rohant neki, hogy nemcsak a pipája, de a szemüvege is az útra röpült. A lány megtorpant, és valami bocsánatfélét motyogott.
J. most vette csak észre, hogy az illető sír; nem, nem az ütközés miatt, már azelőtt is sírhatott, nagy vörös szemei erről árulkodtak. A kedvenc pipáját kereste, de a lány megelőzte. Lehajolt, felvette azt a törött szemüveggel együtt, majd feléje nyújtotta:
– A pipának nem lett baja… – hebegte zavartan. – Hé, nem J. R. vagy, a híres író, aki a Zombi Hódokat írta? – kérdezte, és szemöldökét összehúzta.
Kissé megfagyott a levegő kettejük között ebben a pillanatban. J. utálta, ha emiatt a szemét miatt ismerik fel. Csak a pénzért írta meg. A pénzért, amiért a méregdrága Perique pipadohányát meg tudja venni. A lány kérdőn fürkészte.
– Igen, én lennék. – Hangjában a lemondás érződött, és már várta a negatív reakciót.
– Utáltam azt a könyvet. Semmi értelme. Most komolyan… zombi hódok? Ez a legjobb, amit ki tudtál találni?
J. mélységesen egyetértett a lány minden szavával, de persze a férfiúi ego nem hagyhatta, hogy igaza legyen:
– Figyelj, okoska. Annak a regénynek mélyebb értelme van. Csak az intellektuálisan fejlett koponyák érthetik meg. A zombi hódok csak azt akarták, hogy elfogadják őket olyannak amilyenek. Nem akartak ők zombik lenni, ők választották ezt az utat? Persze a végén… – de nem tudta befejezni a már unalomig ismételt kliséket mert a lány közbevágott:
– Nem olvastam végig.
– Az Istenért, miért nem? De a feléig eljutottál? – azt kívánta bárcsak az első mondatig olvasta volna.
– Igen, de tovább olvasni időpocsékolás lett volna.
J. ezzel is egyetértett. Tudta, hogy intelligens ember nem olvasná el. Ez megmagyarázza, miért lett bestseller belőle.
– Figyel, kérlek…
– A nevem Ana egy n-el.
– Oké, Ana. Az egyetlen ok, amiért ma kidugtam az orrom otthonról az a pipadohányom. Egyáltalán nem terveztem, hogy találkozok egy idegen lánnyal, aki a művemet kritizálja. Szóval, ha nem bánod, búcsúzom…
– Tele vagy ellentmondással – szakította ismét félbe –, a pipa, a hóbortos kinézeted egy zseniális íróra hajaznak, de valójában csak egy kontár vagy.
J. el akart menni. Vissza akart menni hűvös kis szobájába, lefeküdni és aludni végre. De valami mégis itt tartotta. A lány átlagosnak tűnt. Hosszú fekete haj, nagy barna szemek, idétlen nagykeretes szemüveg, amilyet az egyetemista lányok hordanak, hogy okosabbnak tűnjenek. A pólóján felirat: I love cubism. A love helyett egy kocka.
Eléggé vicces, gondolta. És a pólófelirat miatt egyszeriben kíváncsi lett a lányra.
– Miért sírtál az imént?– kérdezte habozva.
A lány felnézett, szemei ismét megteltek könnyekkel.
– A főnököm előléptetett – hüppögte, és arcát tenyerébe temette.
Nem kétséges, hogy ez a lány bolond, gondolta J. Előléptetés? Ilyen esetben nem örömükben szoktak az emberek sírni? De Ana egy n-el nem tűnt boldognak. Azt is mondhatnánk, hogy kifejezetten szomorúnak látszott.
– Azért vagy kiborulva, mert többet fogsz keresni? Mert ugye több pénzt is ajánlott a főnököd?
– Igen.
– Akkor miért nem örülsz? Nem értelek…
– Nem érdekel a pénz. De te ezt nem is értheted Zombi Hód úr – mondta gúnyosan.
Ez volt az a pont, amikor J. úgy érezte ez az utolsó csepp. Itt kellett volna hagyja a lányt, vissza kellet volna mennie a lakásába, pipára gyújtania, és élveznie, hogy befejezte legújabb könyvét. Ennek a beszélgetésnek semmi értelme, nem vezet sehová. És mégis mintha nem tudott volna uralkodni saját testén azon kapta magát, hogy a lány mellett ül egy padon.
Egy padon, a forgalmas úton. Kezdett fájni a feje. Ez gyakran megesett vele, ha kényelmetlen helyzetekbe került. Például, ha egy ismerősének kellett bebizonyítania, hogy amit ír az irodalom.
– Mondd el a történeted – kérte, és újra nekilátott meggyújtani a pipáját.
Ana pedig mintha csak erre várt volna, abbahagyta a szipogást, elővett egy textilzsebkendőt, kifújta orrát, és elkezdte:
– Tízéves korom óta festő akartam lenni. Imádtam rajzolni, festeni, alkotni. Biztattak, tehetségesnek tartottak. Elvégeztem a képzőművészetit, aztán házaltam a képeimmel a galériákhoz. Elutasítottak, azt mondták nem vagyok elég jó. Minden lelkesedésemet letörték, kezdtem feladni álmomat, és elhelyezkedtem egy multinál. Már egy éve dolgozom ott, és a főnököm nagyon meg van velem elégedve. Felajánlotta, hogy vezessem az egyik osztályt. – Újra sírni kezdett. J. teljesen tanácstalan volt. Nem értette még mindig, miért sír valaki, ha előléptetik. Talán éppen azokban a napokban van, a nők képesek olyankor egészen szélsőséges hangulatingadozásokat produkálni. De ezt a gondolatát inkább nem osztja meg a lánnyal.
– Nem fogod megérteni, látom rajtad, hogy bolondnak nézel. Vagy biztos azt gondolod, hisztis vagyok.
J meglepődött, Ana talán gondolatolvasó?
– Nem mondanám, talán egy kissé…
– Amúgy nagyon sajnálom, hogy tönkretettem a délelőttödet. – Felállt és vállára akasztotta a táskáját, kezébe vette könyvét. Proust Eltűnt idő nyomábant olvasta. J. nagyra értékelte Proust-ot, de nem fért a fejébe, hogyan tud valaki ilyen unalmas könyvet írni.
– Szeretem ezt a könyvet – mondta. Nem akarta, hogy a lány elmenjen. Már nem. Valami megfogta őt, kíváncsivá tette. Még beszélgetni akart vele.
– Nem hiszem. Szerintem utálod ezt az írást.
Ez már túl sok volt J. nek, honnan tudja ezt Ana?
– No, jó tényleg nem ez a kedvencem. De Proust egy zseni. Egy zseni is követhet el hibákat.
– Mint a Zombi Hódok támadása? – mosolygott Ana. Gyönyörű mosoly, gondolta J., már ezért érdemes volt maradni.
– Pontosan, mint a Zombi Hódok támadása – mosolygott J. is.
– De most komolyan – nevetett Ana –, mi volt a célod azzal a regénnyel?
– Nos, Ana, ezért a történetért el kell kísérned a lakásomig.
– Így szoktál nőket felszedni? – Nevetett még mindig. – Ez eléggé szánalmas.
J. nem értette saját magát. Mi ütött belé, hogy flörtöl egy lánnyal, aki előbb még sértegette?
Talán kezdte megérteni a lány sírásának okát?
– Tudod mit Zombi Hód Úr? Menjünk. – Kacsintott egyet. – De csak azért, mert kíváncsi vagyok…
J. felnevetett, olyan igen, győztem hangsúllyal.
– A történetre – tette hozzá Ana, és kivett egy cigarettát a táskájából, rágyújtott. – Halljuk a te történeted.
Így sétáltak egymás mellett, lassan, néha meg-meg állva, egymást fürkészve.
– Az enyém is úgy kezdődik, mint a tiéd: imádtam írni kamaszkorom óta, bíztattak, tehetségesnek tartottak. Jött a bölcsészkar, a nagy tervek, amik porladtak szét az idő múlásával. A kiadókkal való tárgyalások felemésztették minden lelkesedésemet. Így ment évekig, senki sem akart kiadni. Le voltam égve. Már azon voltam, hogy feladjam, amikor az egyik kiadó hajlandóságot mutatott a megjelentetésre, ha átírom a főhősömet, és a helyszínt… és így született meg a Zombi Hód…
Mélyet lélegzett. Mélyet szívott az imádott pipájából. A füstből, ami mindig emlékeztette hogyan lett Tomi Fingerből, Zombi Hód.
– Nahát! – Ana nevetett, gúnyosan. De J. már nem sértődött meg, már együtt nevetett a lánnyal. – Azt hittem a Zombi Hód volt a briliáns alapötlet, és ehhez írtál egy történetet.
– Gúnyolódj csak, nevess, amennyit akarsz, de mocskosul sokat fizettek. Ha úgy tetszik eladtam a lelkem, vagy a nevem a pénzért. Igen, az lettem, ami sohasem akartam lenni.
Ránézett a pipájára, és azon töprengett megérte-e. Ha nem megy bele az alkuba, sohasem lesz híres író.
– Pontosan mi is lettél, ami nem akartál lenni? – kérdezte Ana.
J. pöfékelt kettőt mielőtt válaszolt volna. Vannak szavaink, amelyeket szeretünk. Szívesebben mondjuk ki őket, mint más szavakat, aztán vannak szavak, amelyek ezek ellentéte. Ha csak lehet, kerüljük a kiejtésüket.
– Ponyvaíró…
Ana ugrott egyet örömében.
– Végre kimondtad! Csapj bele! – nyújtotta a tenyerét. J. vonakodva, de belecsapott.
Amíg elérték J. lakását könyvekről, filmekről beszélgettek. Majdnem hasonló volt az ízlésük. J. meginvitálta egy kávéra.
– Mondtam, hogy a történetedre vagyok kíváncsi. – Ana újabb cigarettára gyújtott.
– Sajnálhatod, mert igazán jó kávét tudok főzni.
– Talán legközelebb… vissza kell mennem dolgozni. Találkozunk még?
– Persze, felhívlak – mondta J. és tollat vett elő a zsebéből. Számot cseréltek.
– Köszönöm. Sokat segítettél nekem – mondta Ana, és mielőtt J. bármit is reagálhatott volna, hátat fordított és sietősen elment.
J. felment az üres lakásába, és főzött egy kávét. Bár az volt a terve, hogy aludni fog, frissnek és tökéletesen kipihentnek érezte magát.
A kávéscsészével leült a laptopja elé, hogy átolvassa regényét. Egy újabb írás, amiért majd szégyenkeznie kell. Ez vámpír macskákról szól. Utálta a témát, de az ötlet egészen eredeti. Mosolygott, mert látta maga előtt Ana képét, mit mondana erre.
A telefon jelezte, hogy üzenetet kapott. Bárcsak Anától jönne, gondolta, de nem találta sehol a telefonját. Először csak körbenézett az asztalon, de mert nem vezetett eredményre ez a keresési mód, letette a csészét és kezével pakolta szét a könyveket, papírokat az asztalról. De nem volt sehol. Kezdett ideges lenni, egyre ingerültebben kutatott, amikor véletlenül a kávét kiborította a laptopjára. Először csak sistergett, aztán elsötétült a kép.
Oda az írása? Kezdheti elölről? De most nem törődött ezzel. Ahogy felkapta a laptopot előkerült a telefon is.
Tényleg Ana üzent: “Tudom, hogy ki kellett volna várnom, amíg te hívsz, de csak el szeretném mondani, hogy kellemes csalódás voltál nekem Zombi Hód Úr! És ne legyél ponyvaíró. Csináld azt, amihez kedved van. Én felmondok, te pedig hagyd abba azt, amin most dolgozol. Biztos valami vámpírosat írsz. Kövessük az álmainkat! Viszlát! 🙂

.

.
.

Mennyire tetszett ez a bejegyzés?

Kattintson egy csillagra az értékeléshez!

Átlagos értékelés 0 / 5. Szavazatok száma: 0

Eddig nincs szavazat! Legyen Ön az első, aki értékeli ezt a bejegyzést.

  1. Fer-Kai

    Tetszik, ahogyan a történet végére egy rokonlélek jóvoltából a köd (a pipafüst) felszáll.

Hozzászólás

*

Solve : *
21 + 22 =