Reggel

Az óra ütemesen ketyegett: lassan, megfontoltan, szünet nélkül. Egy kék kárpittal bevont széles fotelben az öregúr hátrabicsaklott fejjel és nyitott szájjal horkolt. Szívének dobbanása összefolyt az óra kattogásával. Alig tíz perce, hogy elszunnyadt, még ölében hevert az aznapi hírlap. Kihűlt kávéja mellette az asztalon. Még pongyolában volt, pedig máskor ilyen tájt már felöltözött.

Nyolc óra múlt.

Tegnap itt járt a gyerek a szomszéd utcából. Megint korrepetálni kell matematikából, mert szokása szerint lemaradt. Csökönyös a feje, hiába! Nem fogadja be azt a nyomorult algebrát! De, hogy sose tudjon megoldani egyetlen megveszekedett példát se, ez mégis csak hallatlan! Bezzeg sportolni, az igen! Imádja a vízilabdát, a kosarat és persze a teniszt.

– Akkor próbáljuk meg újra – ismételte türelmesen az öreg – gondold el, hogy két teniszlabdád van, de az nem elég. Képzeld hozzá a kosárlabda tömegét is! Nos?

A legkülönfélébb leleményekkel igyekezett a számok és vonalak enigmatikus világába vezetni a lurkót, aki valahányszor meghallotta a kosárlabda vagy teniszlabda szót, lelkesen tekintett ki az ablakon, s már ugrott is fel a székből, tapsolva. Ezért tartott egy-egy szöveges feladat megoldása sokszor két óráig. Az öregember pedig, hiába a megértő humora, jóságos türelme, egy idő múltán kijött a béketűrésből, és intőleg így szólt a fiúhoz:

– Ide figyelj, te gyerek! A kiváló kosárlabdázásért bizony nem fogsz jó bizonyítványt kapni! Sokra becsülöm a szándékot, még oly gyér tehetség mellett is, csakhogy szikráját sem látom benned! Így azt kell mondanom, alkalmatlan vagy a tanulásra, és csak a szüleidet sajnálom, akik bíznak benned, egyetlen fiúkban!

Nem volt könnyű dolguk akkoriban. A szülők maguk sem tudták, milyen sors vár rájuk. Noha Lengyel Valér egyetlen csemete volt, sosem fáradozott azon, hogy a család reménységévé váljon. Később sem, mikor Angliába disszidált. Legalábbis eleinte nem. Később azonban megváltozott. Talán ráébredt, hogy egyedül marad, s hogy talpra kéne állnia, hacsak nem akar belefulladni a tömegemberek embertömegébe?

Eleinte nehéz volt – tényleg nehéz; mindenki a szebb arcát mutatta, és ettől végképp összezavarodott. Eleinte valóban így volt, aztán állást kapott egy cipőkereskedésben. Amint először látott pénzt a markában, enthuziasztikus örömmel ment a bankba: így gyarapodott a kis vagyon, amit lassan szellemi kincsekre válthatott. Tíz kerek esztendőbe telt, hogy gyermekkori önmagát lecserélje egy felnőttre, és hogy mindazt, amit gyermekként kizárt saját magából, most még visszaszerezze.

Jócskán túl volt a harmincon, amikor megházasodott. Hatalmas esküvő és egy másfél hónapon át tartó japán nászút következett. Ők ezzel ünnepeltek. A hölgy (ti. a feleség) mellesleg arisztokrata, nem kifejezetten művelt, mondjuk úgy, félművelt és fél arisztokrata volt. Annál is inkább, mivel sosem volt hajlandó felhagyni gőgös francia akcentusával, és mert imádta, hogy egyetlen kézmozdulatára férfiak százai képesek a lába elé hullani. Milyen kellemes dolog, ha az embernek gyönyörű felesége van, és még főzni is tud, sőt szülni is: két bűbájos fiúgyermeket… Élete szépen ívelt fölfelé, és amire a legkevésbé számított, megtörtént vele: gyermekei büszkék voltak rá.

Igen, a két szép gyermek boldog családi körben cseperedett fel. Úgy két év múlva érkeztek meg a nehézségek ismét. Ott volt például a nyomorúságos aritmetika, amelynek súlyos terhe csak nem akart szűnni. Ha egy kosárlabdát két teniszlabdával összeadunk, majd egy vízilabdára emeljük, akkor annak eredményéből számos pingponglabdát kapunk. Majd a pingponglabdák szanaszét gurulása után eljutunk az abszolút végeredményhez, a nullához. Tehát két gyermek az annyi, mint két kosárlabdára emelt nulla: továbbra is csak nulla.

Felesége szorgalmasan haladt előre a korban, míg végül elérkezett a változó kornak nevezett kellemetlen alagúthoz, és egyre elviselhetetlenebb lett. Arca petyhüdtsége napról napra erőteljesebbé vált, és meg kell vallani: már főzni sem tudott olyan kiválóan. A húst rendszerint ehetetlenné sütötte, a mártásokat elsózta, süteményeket pedig nem akart készíteni férje testsúlyára hivatkozva.

Lengyel Valér mit tehetett? – szerette a feleségét, és gyermekei előtt, (akiknek nehezen megszerzett büszkeségéről a világ minden kincséért sem mondott volna le) esze ágában sem volt lejáratni magát, hát összeszedte szellemi talentumait, és újra tanítani kezdett. Csak akkor érezte magát elhagyatottnak, amikor elromlott a számológépe. Ez azonban igen ritkán fordult elő. Legutóbb felesége temetési költségeinek kalkulálásakor. Mégsem érezte magát teljesen elesettnek és teljesen kitaszítottnak: örömmel konstatálta, hogy idősebb fia már olyannyira előrehaladott matematikai tanulmányaiban, hogy ripsz-ropsz kiszámította a komplett összeget papostól, sírkövestől, ceremóniástól együtt. Hát mégis volt értelme annak a sok pattogó számjegynek meg pingponglabdának! Ez volt a mama temetésére nyújtott búcsúajándék, aztán egyszer csak semmi: a labdák újra szertegurultak.

Az öregúr hangosan felhorkantott, de olyan intenzitással, hogy felébredt. Kávéja teljesen kihűlt, a pirítós pedig kemény lett, mint a betonjárda, melyen végigsétált nap mint nap. Az óra kattogott. Már megint álmodott, noha számtalanszor megfogadta, hogy nem szunnyad el reggeli közben – ilyenkor mindig visszatérnek a kellemetlen élmények, ezért utálta az alvást. Felállt, majd a könyvespolchoz lépett. Szertartásosan felemelte kedvenc tárgyát, amelyet életében birtokolt, körbeszemlélte, mint már oly sokszor, majd elhajította.

A sárga labda nagyot csattant, amint a nő fényképére vágódott. A fotó üvegje szétrepedt, a gyenge szög kiesett a falból, és a kép a földre zuhant.

Hiába, a zsákolás még mindig kiválóan megy…
.
SZAVAZOK
.
.