Tudnod kell

Jelige: specialcake01

Ülök a peronon, lóbálom a lábam. Az őszi napfény csíkokat rajzol a levegőbe, ahogyan a korong a horizont alá süllyed. Nincs nagy nyüzsgés a pályaudvaron. Csend honol, csak egy tucatnyi ember van szétszóródva, olyanok, mint a levegőrészecskék, céltalanul bolyongnak. Várakoznak. Negyed óra múltán érkezik a gőzös, mindenki arra száll fel. Indulnak haza egy laza vasárnap után, kipihenten, hogy holnap újra munkába álljanak.
Figyelem őket, már kiismertem mindenkit. Az anyuka a kék pólóban, ötéves kislányát vonszolta a nagyszülőkhöz. Elvált, legalábbis ezt feltételezem, az apa sosem jön el. A gyerek hisztizik a csokiért, ami a büfé kirakatában díszeleg, de nem kapja meg. Elég édességet evett ma.
Minden emberhez állítottam egy saját történetet, így ilyenkor ez olyan, mintha egy filmet néznék. Egyedül én nem kapok benne szerepet. Csendes megfigyelő vagyok, mert csak téged várlak. Sietsz a kollégiumba, és elmész mellettem. Itt hagysz, pedig olyan jól ismersz. Csupán nem kötöd össze a jelenlegi arcom az tíz évvel ezelőttivel. Ez a te történeted.
Mert ismertél, régen, mikor még éretlenek voltunk, harmadikban, de elváltak útjaink. Elmentél, pedig szerettelek. Sokáig sírtam, de aztán megfejtettem. Ez csak egy gyermek szerelme lehet. Ez nem igazi.
Elfelejtettelek. Azóta volt már barátom, nem tagadom. Utána nem sírtam. Azóta nem sírtam.
Mégis, mikor újra megláttalak, elakadt a szavam. Azonnal rád ismertem. Először csak lélekben, tudat alatt ébredtem rá, hogy te, te vagy. Arcod sokat változott, eltűntek a gyermeteg szeplőid, a kerek orcákkal együtt. Mégis, mikor először pillantottalak meg, eszembe jutottak a rég elfeledett közös emlékek. Nem akartam elhinni, hogy itt vagy. Talán még most sem akarom, hisz már megint összezavartad az elmémet. Pont, ahogy tíz évvel ezelőtt, azon a bizonyos viharos napon.
Ez is a te történeted. A tiédről tudok a legtöbbet mesélni, mégis, abban van a legtöbb kételyem. Attól félek. Mert akkor, a viharos napon valami összetört bennem.
Máig tisztán emlékszem rá. Beleégett a tudatomba, pont úgy, ahogyan a földbe fúródtak az esőcseppek, lyukakat hagyva a felszínen. Azok idővel halványultak, eltűntek, de az én sebeim megmaradtak, hiába is hittem, hogy elfelejtettelek.
Az osztályteremben ücsörögtünk szünetben, ebéd után járt az idő. Emlékszem, az ablakban támaszkodva figyelted a szakadó esőt, amikor odaléptem hozzád.
– Valamit el kell mondanom – kezdted. Elkerülted a szememet, innen tudtam, baj van. Az arcod figyeltem, hátha leolvashatok róla valamit, te pedig továbbra is az esőt pásztáztad.
– Baj van? – kérdeztem. Naiv kislány voltam még akkor, de ennyiből már sejtettem, hogy nem örömhírt közölsz.
– Hétfőtől másik iskolába fogok járni – kikerülted a kérdésem.
– Na és? Majd délutánonként meg hétvégén találkozhatunk – mosolyogtam, és a kezem a válladra fektettem. – Attól még nem kell itt hagynod a barátaidat!
– Nem érted. Elköltözünk a városból – ekkor néztél a szemembe utoljára. Tettem egy lépést hátrafelé, és elvettem a kezemet.
– Hova?
– Az országhatár felé, kábé száz kilométerre.
Elfordultam, hogy ne lásd a könnyeim. Te egy barátot veszítettél el, én a szerelmem.
– Miért nem szóltál hamarabb? – próbáltam leküzdeni a sírást, lenyelni a fájdalmat, de minduntalan ki akart törni belőlem.
– Féltem.
Tudom, gyerekek voltunk, és nem úgy gondolkodtunk, mint ahogyan ma. Te talán azt hitted, minél többet vársz, annál könnyebb lesz elmondanod. Megérthettem volna. Ehelyett azonban felkaptam a táskám, és szó nélkül kirohantam. Kihasználhattam volna még azt az utolsó napot, elmondhattam volna, mit érzek.
– Angie, várj! – hallottam a lépteid, épp ezért gyorsabban futottam. Bíztam benne, hogy magamra hagysz, és nem jössz rá, mekkora fájdalmat okoztál. Még hallottam a folyosó végéről Catherine néni hangját, hogy visszatart, és, hogy utánam üvölt. Nem tudta, miért megyek el.
Aztán már a bejárati ajtónál voltam, egy lépés választott el a vihartól, attól, hogy végre egyedül legyek, és attól, hogy olyat tegyek, amit másnapra megbánok. Nem érdekelt. Ott, abban a pillanatban csak egyetlen dolog számított, hogy te ne lásd a kirobbanni készülő krokodilkönnyeimet. Így hát, kinyitottam az ajtót, és hazáig rohantam.
Útközben előtört belőlem minden közös emlék, amire úgy emlékeztem addig vissza, hogy bármikor lesz még hasonló. Aznap megváltozott. Keserűség fogott el, tudtam, hogy többé nem lesznek közös emlékeim azzal, akit szeretek. A könnyek nem látszódtak az eső miatt, de én tudtam, hogy ott vannak. Csak téged okoltalak értük. Miért nem mondtad el hamarabb?
Ezt a fájdalmat megtanultam időközben nem érezni, de az emléket nem sikerült elfelejtenem. Eddig azt hittem, sikerült, de amikor felbukkantál, és újra a múltban éreztem magam, egy dologra rájöttem. Téged nem tudlak elfelejteni. Biztosan vannak olyan emberek, akiket készakarva sem tudunk elfelejteni, másokat pedig még akkor is elfelejtünk, ha küzdünk ellene.
Aznap szóltál hozzám utoljára, aznap volt az utolsó, hogy a szemed az enyémbe nézett. Azon a bizonyos viharos péntek délutánon.
Kerékcsikorgás, zúgolódó tömeg. Ez zökkent ki az emlékből, amelybe ismét beleragadtam, mintha pillanatragasztó rögzített volna oda. A szabadulás újabb reményt hoz magával, de tudom, ez mint csupán csalfa ábránd. Az elmém megint becsap.
Mert két hete láttalak meg először, így ez a második vasárnap, hogy jöttödet figyelem.
A vonat megáll, kinyílnak az ajtók. A nagy leszálló tömegben megpillantalak. Felismerem a fekete utazótáskát, amiben a heti holmid pihen. A kollégiumba sietsz, erre rájöttem.
Azon töröm a fejem, vajon a sors volt-e, ami miatt egy városba kerültünk. Közben tovább figyellek, a lemenni készülő Nap világítja a tested. Hamarosan hideg lesz, ahogy sötétedik. Összehúzom magamon a dzsekit, és feltűnik, te csak egy pólót viselsz. Tudom, régen sem voltál fázós, mindig kinevettél miatta. Vajon te is mosolyogva emlékszel vissza? Ki kell derítenem.
Közeledsz felém, nemsokára elsétálsz mellettem. Felpattanok a padról.
– Roy! – szólítalak meg mosolyogva. – Ezer éve láttalak!
Szemeid kikerekednek. Nem is szólsz hozzám, csak állsz a pad mellett, amin az előbb ültem.
– Ismerlek? – kérdezed, mire dobban a szívem egy hatalmasat. Egy újabb kétely verődik a fejembe, de elhessegetem. Sokat változtam, ezért nem ismersz fel.
– Angie vagyok, tudod, alsóban barátok voltunk.
Semmi jelét nem látom, hogy változna az arcod. Ugyanolyan értetlen az arckifejezésed. Mintha szenilis lennék, vagy hallucináltam volna, hogy ismerlek.
– Ne haragudj, de így sem emlékszem rád – mondod. – Tényleg sajnálom, de most sietnem kell.
Megbénulok. Lefagyok. Úgy érzem, mintha újraélesztettek volna egy pokoli világban. Hogy felejthetted el? Mire feleszmélek, csak a távolodó alakodat látom. Azt az embert, akit még ennyi év után is szeretek. Azt, aki a legnagyobb hatással volt rám. Azt, aki épp most hagyott itt. Téged.
Megint azt érzem, amit akkor, csak most sokkal erősebb. Eddig vígasztalt, hogy van egy olyan kötelék, amelyre csendben mindketten gondolunk. Hát ennyit jelentettek a közös emlékek? Félreismertelek? Lehetetlen. Hát nem emlékszel, hogyan leveleztük át a matekórákat? Összegyűjtöttem a lapokat, még mindig megvannak. Itt a bizonyíték, hogy ez mind megtörtént, nem tagadhatod le!
Utánad nézek, még egyszer, utoljára. Látom, hogy egy szőke lány mosolyogva integet neked, te pedig magadhoz öleled. Megcsókolod, és látom, milyen boldog a lány. Én is az lennék a helyében. Csak kár, hogy nem emlékszel a köztünk lévő elszakíthatatlan kötelékre. Nem veszed észre, hogy ott van. Pedig igenis érezned kellene.
Egy űr van a mellkasomban. Visszaülök a padra, húzom az űrt magammal. Érzem, hogy telik meg fájdalommal. Eltűnik minden hitem. A sors nem létezik. Nem hozott össze minket. Nincs második esély. Nem emlékszel. Neked sikerült elfelejtened.
A gondolatok összeszorítják a szívem, rettentően nyom a mellkasom. A tüdőm alig jut oxigénhez, a fájdalom elveszi előle.
Az ég egyre sötétebb, a felhők szürkékké lettek. Cseppek kezdenek el hullani a földre. Fázom, egyre jobban, és az eső is egyre jobban szakad.
Eláztatja az arcom, de nem érdekel semmi sem. Elindulok haza, de ma nem sietek. Magam előtt látom az arcod, ahogy akkor utoljára rám néztél, és azt is, ahogy ma néztél. Ég és föld. Kipréselődik egy könnycsepp a szememből, de nem látszik az esőtől. Téged okollak értük, pont, mint azon a bizonyos viharos délutánon.
.

.
.

Facebook hozzászólások

Hozzászólás

*

Solve : *
21 ⁄ 7 =