Tükör szilánk

– Tudod, mennyire nem bírom ezeket a családi… – Pillanatra elhallgattam. Kerestem a megfelelő szót; azt az egyet, ami részletekbe menő pontossággal fogalmazza meg, mit érzek. Felesleges erőfeszítés! A családomhoz köthető mentális és érzelmi stressz egész könyvtárakat töltene meg. – Felhajtásokat – választottam végül egy – reményeim szerint kellően – drámai kifejezést. – Totál kiborítanak. Főleg anya.

– Ahha – válaszolt Nate szokott tömör stílusában. Száján ott trónolt jól ismert, huncut vigyora. Gondosan kisimította a vállán ráncot vető anyagot; ujjai akkurátus ténykedése nyomán az ing engedelmesen tapadt rá csontos testére. – Sajna kompromisszumokat kell kötnöd, Matthew – utáltam, mikor így nevezett – Nem vagy már gyerek!

– Anya bezzeg parádézhat, két napja nem alszom tőle! Egész éjjel fel-alá járkál a házban és magában motyog.

Nate felpillantott, nyakkendője csálén állt az álla alatt, a csomó idétlenül nagyra sikeredett.

– Túl szigorú vagy vele!

– Tényleg?

– Tényleg.

Vállat vontam és kibontottam a nyakkendőmet, hogy újra kössem. A Windsor folyton kifogott rajtam. Keresztez és átbújtat. Második próbálkozásra sem sikerült csinosabban. Elégedetlenül morrantam fel.

– Ne kapkodj! – pirított rám nem túl komolyan. – Ezt nem lehet csak úgy tessék-lássék csinálni, figyelj oda!

– Kell egy cigi. Lehetőleg azonnal – közöltem és ügyet sem vetve a nyakam körül tekergő meggyötört anyagra – meg Nate feltételezhetően ráncba gyűrődő szemöldökére – az ablakpárkányhoz léptem. Fél doboz Lucky Strike bújkált a függöny mögött. Ilyen ócska rejtekhelyet is csak Nate tudott kifundálni, többnyire az alblakfülkébe kucorodva pöfékelt, de kizárólag akkor, ha felhúzták az egyetemen. Anyának persze fogalma sem volt az egészről. Megrándult az arcom a fekete és juj-de-harsány-lila színekben pompázó doboz láttán. Jézusom, áfonyás cigi. Mindig utáltam ezt a szart, jobban csíptem az arany Marlborót, de mint mondják: szükség törvényt bont.

Az első slukk után undorító műáfonya íz áradt szét a számban, szerencsére a nikotin lomha nyugalma egy lépéssel lemaradva követte. Egy-egy.

A fekete és galambszürke csíkos nyakkendő hangtalanul landolt a parkettán.

– Megfojt ez a vacak – jelentettem ki két szippantás között. A cigim majdnem füstszűrőig égett, automatikusan új szálra gyújtottam. Egész megszoktam az ízét.

– Tudod, hogy nem mehetsz nélküle. Anya…

– Szerintem el lesz foglalva a saját toalettjével. Apa két hete dobozszám zabálja a Rivotrilt meg a Xanaxot, a nagyi meg – két lendületest kört írtam le mutatóujjammal a halántékom körül – totál demens. Nem hiszem, hogy bárki is szóvá tenné. A többiek véleménye amúgy sem éri el az ingerküszöbömet.

– Vagyis leszarod?

– Ahogy mondod, bátyó – kacsintottam rá.

Ez a szó – nem véletlenül – mindig megnevettette; fülemben csengett fura horkantásokkal tűzdelt rötyögése. Tiszta elmebaj valakit a nagytesódnak nevezni, aki mindössze tizenkét perccel idősebb nálad. Élettapasztalatnak csekély.

– Egy darabig nem fogunk találkozni – mondta ravaszkodva. Nyilvánvalóan anya kedvére akart tenni a hülye nyakkendővel. Nem fűlt hozzá a foga, hogy a búcsú pillanatában ilyen apróságokkal kelljen foglalkozni. Ha tehette, elkerülte a felesleges csatározásokat, a kicsinyesség meg a gyerekes bosszú az én asztalom volt, ehhez hűen csak vállat vontam. Pont nem érdekeltek az átlagemberek pöffeszkedő szertartásai, nekem ugyan senki nem fogja megszabni, hogyan viselkedjem, és mit érezzek!

Mély levegővel végeztem ki a második szálat és közvetlenül a párkányon nyomtam el az apróra használt csikket.

– Én is kiöltöztem – adta meg a kegyelemdöfést néhány levegővételnyi szünet után. Széttárta a karjait, hogy jobban lássam a vadonatúj öltönyt, a nyakán kissé bő, fekete inget és a csillogó övcsatot.

A könnycsepp, ami két hete igyekezett előbújni, most végre végigfolyt az arcomon. Kissé hisztérikus mozdulattal töröltem le. Nem engedhettem meg magamnak az összeroppanás luxusát; mindenki élőhalott roncs volt a családban, valakinek erősnek kellett maradnia.

– Felveszem – egyeztem bele engedelmesen. Nate volt az én fehér farkasom, türelemmel és szeretettel táplált. És nagyon jól tudta, hogyan hasson rám.

Harmadjára egész csinos csomót sikerült kötnöm.

– Nagyon elegáns – erősítette meg apró biccentéssel.

Bámultam magam a sarokban ácsorgó, hatalmas egész alakos tükörben. A szemem kivörösödött és feldagadt, ezúttal nem a fűtől. A szám körül elmélyültek a ráncok a bőröm pedig viaszos és sápadt volt a kimerültségtől.

– Kitartás, nem tart már soká’ – a hang nem emlékeztetett az övére, leheletnyit mélyebben és rekedten hangzott.

A legtöbben nem vették észre a nüanszokat kettőnk között; leszámítva szemünk eltérő színét – ami jó mankó volt mindenkinek a megkülönböztetésünkre –, előszeretettel hangoztatták, hogy olyanok vagyunk, mint két tojás. Pedig Nate arca kerekebb, az én állam valamivel hegyesebb, az ő szeme meleg barna, az enyém metsző kék, az orra formás, az enyém viszont kissé görbe volt, bár ez utóbbi inkább a verekedéseknek, s nem a genetikának köszönhető. Azt hiszem személyiségünk simulékony és lázadó volta mutatkozott meg ezekben az apróságokban.

Nate volt minden, amire egy szülő vágyhat: okos, népszerű és kedves, én csak a hasonlóan csinos pofikát meg a maradékot kaptam. De jól volt ez így. Ő sosem akarta, hogy más legyek, mint aki vagyok.

– Én igyekszem, Nate, de nehéz. – Nem fájdalmat éreztem. Inkább zsibbasztó ürességet. Az agyam próbált felébredni az álomból, amit nem álmodott…

– Könnyebb lesz. Azaz nem könnyebb, de idővel megtanulsz vele együtt élni.

– Nem akarom, hogy lelépj.

– Együtt jöttünk erre a világra, ez olyan kötelék, ami csak keveseknek adatik meg, és semmi sem szakíthatja szét! Én mindig veled leszek, mert a részed vagyok, te pedig az enyém!

– De anyának rád van szüksége, nem rám… – könnyeim elhomályosították a látásomat.

– Anyának a fiára van szüksége.

Apa egyetlen eréjes koppantás után, engedély nélkül lépett a szobába. Kifogástalan, fekete öltönye öregebbnek mutatta a koránál. Haja deresedő, arca kissé bamba volt a reggeli kávé mellé bekapott nyugtatótól.

– Kivel beszélsz? – kérdezte csodálkozástól kerek tekintettel, miután észrevette, hogy rajtam kívül senki sincs a szobában.

– Csak magamban motyogtam…

– Indulnunk kell, Matt.

– Tudom… – mielőtt követtem volna még rápillantottam a sarokban álló tükörre. Kék és űzött tekintet nézett vissza rám. Nem akartam arra gondolni, hogy életem hátralévő részében csak így láthatom az ikertestvéremet, és még akkor is ott lesz az az árulkodó, világos írisz.
.
SZAVAZOK
.
.