Útvesztő

Ismét a labirintus előtt ébredtem fel. Miért? Ezúttal nem volt más út, csak az útvesztő. Most egy kerítés zárta el az utat a szabadság felé. A bejárat viszont egészen barátságos volt, bár ezt csak látszatnak mondanám. Attól, hogy valamit benő a zöld növényzet és elkezd gyönyörű kék virágokat hozni, attól az nem feltétlenül egy jó hely. Gondolkodtam az induláson, de ekkor egy hangot hallottam magam mögül. Éreztem, ahogy közeledik és megzörrennek a levelek a lépéseit követően.

– Ki vagy te? – fordultam hátra és kérdeztem a hozzám kísértetiesen hasonló személyt.

– Csak gondolkodj… – vonta meg a vállát mosolyogva. – Úgy nézek ki, mint te, úgy mozgok, mint te, úgy gondolkodom nagy részben, mint te. Szerinted ki vagyok?

– Szóval te vagy én? – pislogtam értetlenül rá, de ő csak csóválta a fejét. – Akkor mégis ki a fene vagy és mi ez a hely?

– Ne légy ostoba! – forgatta a fejét – Ez a tudatalattid egyik része. Tudod, ahol soha nem jársz, és mindig kerülöd, de most muszáj bemenned. Egyébként én a személyiséged egyik darabja vagyok.

– De mégis miért vagyok itt? – vetettem fel a kérdést, miközben elgondolkodtam azon, hogy nem fogyasztottam – e valami tudatmódosító szert, de nem. Igaza lehet és ez megrémít.

– Erre neked kell rájönnöd. – mondta, majd elindult a labirintusba és intett. – Te fogsz tájékozódni, bár tudom, hogy nem tudsz és mivel én te vagyok én sem.

A kezembe vettem az irányítást és elindultam jobbra. Aztán visszafordultam és inkább balra mentem. Néztem a falakat, de semmi. Mármint voltak növények rajta, fehér volt és itt ott rajzokat tartalmazott. Az útitársam természetesen végig szidott, hogy miért vagyok ekkora szerencsétlen, de nem igazán érdekelt, csak figyeltem az ábrákat és észrevettem valamit. Egy óriási szakadékot ábrázoló képet. Szóval ez megjeleníti a félelmeket. Elmerülten gondolkodtam, amikor az a bizonyos idegesítő személy elkezdett sértegetni a szokásos dolgokkal.

– Egyébként segítene, ha mondjuk csendben lennél…. – hurrogtam le önmagamat.

– Nem én tehetek róla, hogy élőben így vitatkozna veled a belső hangod. – bámult rám felhúzott szemöldökkel és nekidőlt a falnak. – Én csak azt mondom, amit egyébként gondolnál.

– Jó, akkor ez a nyomorult hely egy szembesítés, igaz?

– Igen.

– Akkor csak végig kell sétálnom és gondolkodni a dolgokon? – bólintott egyet erre a mondatra.

Lassan sétált mögöttem, miközben énekelgettet. Idegesítő volt a hangja, talán azért, mert nekem is ilyen. Minden lépéssel közelebb kerültem a túloldalhoz, vagyis ezt gondoltam addig a pontig, amíg bele nem estem az előbb ábrázolt lyukba és el nem kezdtem zuhanni a mélybe. Miután földet értem és nem kaptam sokkot, egy rövid eseményfeldolgozás után kérdőn néztem a másik énemre, de ő egy laza vállrándítással elintézte.

– Szoktál hazudni, mit lepődsz meg? – lassan elsétált, közben az ellenkező irányba intett. – Én léptem. Majd találkozol a következővel.

Ez volt az utolsó mondata hozzám mielőtt eltűnt a ködben. Utána akartam menni, de beleütköztem a nagy semmibe. Képtelen voltam követni.

Hosszas bolyongás után megtaláltam az újabb kihívást. A falon emberek voltak ezúttal. Gondolom rajtuk kéne átjutnom. Már láttam a nagy teret az út végén tele az undorító és képmutató fajtársaimmal. Minden pillanatban egyre bentebb kerültem a tömegbe. Hallottam mindent, amiről beszéltek és nem tévedtem. Azokat beszélik ki másoknak, akiket kedvelnek. A közöttük töltött végtelennek tűnő időben egyre jobban szédültem és kezdett elszorulni bennem a levegő. Nem akartam itt lenni. Nem szeretem őket.

Végül viszont kijutottam és ezek az érzések kezdtek elmúlni. Egy újabb szűk folyosón sétáltam, míg egy új terembe nem értem. Ezúttal egy másik hozzám hasonló külsejű személy ült egy kövön lehajtott fejjel. Észrevette a közeledésem és meglepetten bámult rám.

– Hát te, hogy jutottál el ide? – kérdezte. – Elvileg képtelen vagy egyedül erre.

– Elvileg. – rántottam meg a vállamat. – Biztos te vagy az emberutáló, magányos oldalam.

– Ja, olyasmi. És neked most követned kell!

Hallgattam az utasítására. Ismét nézelődve haladtam, de ezúttal már semmi értelmeset nem tudtam leolvasni a falról, pedig láttam egy csomó dolgot. Például repülő madarakat, pókokat, növényeket és egészen barátságtalan véres képeket is tele elhunytakkal.

– Nyugi, nem ezek következnek, bár lehet, hogy rosszabb lesz. – mosolygott kedvesen.

Mindent ellepett a fekete és szürke köd. A falak átmentek a legsötétebb színárnyalatok felé, mindenhonnan a bánat és a rettegés tükröződött. A furcsa zajok is kezdtek megjelenni. Csendes hörgések és éles sikítások, amik a kanyarok után egyre erősebbek lettek.

– Látom kiakaszt ez a helyzet. – állapította meg nagyon helyesen a másik énem. – Csak gondolj bele! Semelyik kiborulásodnál nem kérsz segítséget és elfolytod az összes problémádat. Talán, ha meglépted volna ezt én nem léteznék. Tudod, az emberutálatod, a vágyad a magányra, az elmenekülésre és talán én vagyok az a beteg oldalad, amivel semmit nem csinálsz. Csak létezem elnyomva és néha előjövök, és csak próbálsz legyőzni, de az idő haladásával egyre kevésbé fog menni. Egy szép napon viszont én fogok nyerni és ez ellen te továbbra sem fogsz semmit tenni. Tudod, én mindig visszatérek. – nevetve eltűnt a semmiben. Rossz előérzeteim támadnak tőle. Gyorsan elkezdtem menekülni előle. Nem tudtam merre, csak el előle. Most vajon jobbra, vagy balra kéne mennem? Talán az egyenes lehet a legjobb megoldás. A rohanás közben észrevettem, hogy mögöttem becsapódott egy ajtó. A zár kattant és ez egy csak egy zsákutca.

– Nem menekülhetsz örökké önmagad elől. – szólalt meg mögöttem ismét. – Csak ülj le mellém a földre, gondolkodj üres fejjel, vagy inkább ne legyenek gondolataid. Csak hallgasd a hangokat!

A nem túlbiztató előjelek ellenére mégis bíztam benne, talán azért, mert ő mégis csak a részem. Vagyis inkább én vagyok egy másik oldalról megközelítve.

Próbáltam azt tenni, amit mondott, de nem ment. Csak némán néztem a falat, amikor a zaj elkezdett erősödni. Később egyre több érthető szót lehetett kivenni a hangokból és ezek értelmes mondatokká formálódtak végül. Egészen nyugtalanítóak voltak. „Nem számítasz senkinek.” „Miért vagy még itt?” „Senki sem fog emlékezni rád.” „Nem vagy sem elég okos, szép meg főleg nem” „Nem vagy elég jó.” „Nézz csak körbe! Mindenki talál nálad jobbat.” Az utolsónál a másik énem eltűnt, szoba falai leomlottak. Embereket láttam. Elkezdtem közeledni feléjük, de nem figyeltek rám. Rá kellett jönnöm, hogy tudom kik ők. Ők a barátaim, akik találtak nálam jobbat. csak egy új barát, vagy egy párkapcsolat és idővel mindenki otthagy, mert nem vagyok elég jó.

Fájdalmasan haladtam el mellettük, de még mindig nem vettek észre, még a saját fejemben is ignorálnak. Talán csak én akarom így? De akkor miért ugyanilyen a valóság is?

Egy új folyosóra léptem, de ennek már nem voltak elágazásai, talán ez lehet a vége. A fekete falak közt csak két dologra tudtam gondolni, az egyik, hogy miért ekkora nagy itt a bezártság, a másik pedig ennek az útnak a vége. Vajon mivel zárul? Mit kell tennem ahhoz, hogy befejeződjön az egész? Csak megválaszolatlan kérdések maradtak, addig a pillanatig ameddig meg nem láttam az utolsó termet.

Ott állt ő, vagyis én. Feketét viselt, hajával eltakarta az arcát. Feszülten szorongatott egy kést a kezébe. Arcán lefolytak a könnyei, a sötét szemfestékkel együtt, ezzel csíkokat hagyva az arcán. A fogait összeszorítva nézett fel és szólalt meg.

– Miért teszel úgy, mintha nem érdekelne? Miért teszel úgy, mintha az lenne az élet rendje, hogy mindenki lelkiszemetesnek használ egy rövid ideig aztán otthagy? – egyre több könny futott végig rajta. – Segítségre van szükségünk.

– Mintha lenne választásom… – sütöttem le a tekintetem.

– Mindig van lehetőség a haladásra! – kiáltotta el magát és dühösen dobta el az éles tárgyat. Megdermedtem, de a tárgy csak elsüvített mellettem, keresztül a folyosón. A penge eltalálta a legközelebbi személyt, aki a valóságban otthagyott. Ezt a cselekedetét megismételve ez újra és újra megtörtént.

– Nézz végig rajtuk! – mosolyodott el. – Elárultak, megjárták és most a vér ellepi ott a padlót, de te irtózol ettől a vörös folyadéktól. Te soha nem lennél erre képes és valójában én sem. Ez pont így van rendben. Nem vagy őrült csak magányos. Ez a probléma.

– Igazából az eleje is vészesnek tűnik… – néztem a szemébe.

– Csak mérgesen gondolod ezt. Utána mindig megbánod. – ismét integetni kezdett. A környezet helyét lassan átvette egy fehér fény. Egy sötét pillanat, másodpercek az útvesztőben töltött időből és a végső villanás.

Ismét reggel lett és az ágyamban találtam magam. Ismét nem jártam sikerrel.
.
SZAVAZOK
.
.