Z, avagy az októberi gondolat kavalkádom

Jelige: ef210

Vicces belegondolni a párhuzamokba. Idén nyáron olvastam el életemben először a kálvinisták Rómájából származó Szabó Magda 1970-ben megjelent Abigéljét, amelynek története nagyban hasonlít az én mostani élethelyzetemhez. A főszereplő, Vitay Georgina egy számára ismeretlen városba, Árkodba kerül. Az ottani református egyház leánynevelő intézetének, a Matulának a tanulója és az intézmény saját fenntartású kollégiumának lakója lesz. Igaz, számomra már nem ismeretlen Szeged, hisz az elmúlt három év alatt, míg Kaposváron koptattam az iskolapadot, gyakran megfordultam a napfény városában, amikor vagy hazafelé vagy Somogyország fővárosa felé utaztam. Ginához hasonlóan én is egy lánykollégiumba és annak viszonylag zárt közösségébe kerültem be. Ezt a kollégiumot egy katolikus nővérközösség tartja fenn, akik az épület alsóbb szintjein működő általános- és középiskolában végeznek tanítói, nevelői feladatokat, a könyvben pedig az osztályok mellett diakonisszák, egyfajta szerzetesnővérek segítik a tanárok munkáját. Míg a matulások az iskola gazdaságába kirándultak el, mi egy csütörtöki napon az ópusztaszeri Nemzeti Történelmi Emlékparkba látogattunk el. Hosszasan néztem Feszty Árpád körképének egyik részletét, amikor megláttam ott néhány tevét a lovasok között. Teljesen autentikusnak tartom az egypupú állatokat a honfoglaló magyarság körében… Ezen a délutánon kedvem lett volna mezítláb az emlékpark fűjében sétálni, ahogy pár éve novemberben az olaszországi Velence homokos strandján fürdeni a tengerben, de egyik alkalommal sem vállaltam a kis Vitayhoz hasonló meghülést. Amíg neki a társaival való barátkozás okozott kezdetben nehézséget, úgy számomra a tanulás a mumus. Úgy érezem, a következő hetekben nem fogok aludni. Egy csomó anyagot kell minden egyes órára elolvasnom. Már attól a papírmennyiségtől elszörnyedtem, amit az után tartottam a kezemben, hogy az első heti tananyagaimat kinyomtattam. Nem tudom, hogy veletek volt-e, kedves olvasóim, úgy sejtem a többségetek válasza, az, hogy igen, olyan, hogy csak ültetek a tananyag felett és egy istenért se jött meg a kedvetek, hogy nekiveselkedjetek és megtanuljátok vagy elolvassátok, helyette inkább minden mást csináltatok. Műfajelméletből prezentációt kellett volna csinálnom, így hát elmentem a vasárnapi szentmise után egy kis munícióért. A nagy adag kávés csomagom beszerzésből, ahogy tartottam visszafelé, a villamoson mögém ült egy alkoholtól és cigi füsttől bűzlő 45-50 év körüli ember. Émelyegtem a bűzétől és féltem, nehogy egy helyen szálljunk le és kövessen engem. De nem csak akkor lettem ideges a dohányzó, piás férfiaktól. Nem bánom, hogy megbámulnak az utcán, csak ne löttyedt öregemberek, hanem korombeli csinos fiúk tegyék már ezt. Egy másik misére szoknyában indultam el, és egy kocsma mellett haladtam el. Kiszóltak a részeg bácsikák, hogy de jól nézel ki, gyere már be és igyál meg velünk valamit. Visszafelé pedig egy csöves, aki szintén gyönyörűnek talált, affelől érdeklődött, hogy van-e barátom. A SZIN alatt is napközben az utcán egy furcsa alak szeretett volna elhívni kávézni. Mintha engem bárki bármikor bármire meghívhatna… Önkéntelenül is Terék Anna külFÖLD-je jutott eszembe ezek a férfiak esetén: „a villamoson, / ha kanyarodik vagy / ha finoman fékez, / itt nem simulnak / a nőkhöz a férfiak, / nem érintik a vállukat, / nincsenek véletlen / egymáshoz hajlások. / pesten nem nézik / a férfiak a nőket, / pont úgy lesnek ránk, / mintha szégyellni kéne magukat, / mintha a nők nem tudnák, / mintha a nőket nem is kéne / nézni, / s csak a munkások füttyentenek / kötelességből / a nők után. pesten / furcsák a férfiak, és / furcsák a nők”. A kávébeszerzés után hajnalig dolgoztam az előadásomon, majd a másik tantárgyam olvasmányát is átnézegettem. Hajnali kettőkor gondolkodtam el azon, hogy aludnom is kéne, de felpörgetett a kávé, mint ahogy a drogok a tinédzser Donnájáról éneklő George Berger-t is Miloš Forman Hair című filmjében. Hasznos egy dolog az a kávé. Teret és időt hódítok vele, meg persze görbítem is őket. A délutánomat elherdáltam, elbohóckodtam, aminek a rovására most éjszakázok. A nagyszüleimmel csöveztünk egy sort a Mars téren, ahol gondoskodtak az őseim arról, hogy nehogy éhen haljak: a fejemhez vágtak egy nagydarab füstölt szalonnát. Minek is gondoltam azt, hogy az első tetoválás előtt karikáktól mentes szemet és fitt testet kell vinni a varró keze alá. Felvarratom én mind azt a szivárgó, hitvány életed. És azt a két bogarat is, amelyeket hipnotikusan vonz a képernyőm mágikussága. A bogarak komponálják magukat. Bele a filmbe. Egy lófaszt. El ne higgyétek ezeket a badarságokat. Megfáradt elmém torz agyszüleményei kopognak, mint esőcseppek és zúgnak, mint a kocsiban a motor. Kifolyik a szemem, egyik a másik után, mielőtt meghalnék az unalomtól és megérteném az értelmezhetetlent. 14 perc múlva vége lesz egy világnak.
.

.
.

Facebook hozzászólások

  1. j.

    Istvan, ön szerint hogyan lehetne jobb a novella?

  2. István

    A kavalkád az jól sikerült, a novella sajna nem.

Hozzászólás

*

Solve : *
27 − 10 =