Zeusz papucsa

Jelige: Hobbiíró

Még régen, egy gazdasági főiskola elvégzése után úgy döntöttem, mégsem közgazdászként dolgozom tovább, hanem édesapám nyomdokába lépek, és az ő cipőjavító műhelyében fogok dolgozni. Így is tettem.
Mivel azonban akkor még volt kötelező sorkatonaság, hamarosan megkaptam a behívómat. Szerencsére az egyik ismerősöm – egy nyugdíjas katonatiszt – még idejében megsúgta nekem, hogy a felsőfokú végzettségűek sorozáskor kérhetik azt, hogy sorkatonai szolgálatukat tartalékos parancsnoki képzésben való részvétellel tölthessék le. Ez annyit jelentett, hogy a hagyományos sorkatonáktól külön, egyfajta bentlakásos iskolában kellett – az akkor szokásos egy év sorkatonai szolgálat helyett csak kilenc hónapig – katonai ismereteket tanulni, és a végén, leszereléskor a delikvens tartalékos tiszti rangot kapott.
Természetesen én is jelentkeztem erre a képzésre, ha már így rövidebb lesz a katonaidőm, ráadásul jobb körülmények között tölthetem el. Rendben el is telt a kilenc hónap, és hadtáp szakos tartalékos főhadnagyként szereltem le. Egy kicsit aggódtam amiatt, hogy tartalékos lévén engem később bármikor behívhatnak, de a leszerelés napján a századparancsnokom megnyugtatott, hogy az államnak jelenleg nincs pénze arra, hogy később sűrűn berángassa a tartalékosokat.
Eddig tartott a történetnek az a része, amit a családtagokkal, rokonokkal, ismerősökkel és idegenekkel az idők folyamán megosztottam. Azonban volt egy olyan dolog, amiről leszerelés után nem beszéltem soha, senkinek: az, hogy a tartalékos parancsnoki képzés vége felé a parancsnokság a képzésben résztvevők mindegyikével – külön-külön – megbeszélt egy jelszót (vagy inkább jelmondatot), amit, ha a későbbiekben valaki közöl velünk, akkor haladéktalanul jelentkeznünk kell a legközelebbi hadkiegészítő parancsnokságon, akkor is, ha a behívót – még – nem postázták ki nekünk. Ez például akkor lehetséges, ha a színfalak mögött küszöbön áll a következő világháború, de a nyílt sorozást – a tömegek nyugalmának minél tovább való megőrzése miatt – még nem kezdték meg.
Tehát a képzés végén a tartalékos tisztekkel – mint amilyen én is lettem – egy teljesen egyéni, személyre szabott szöveget beszéltek meg. Az én esetemben például – mivel a bevonulás előtt már apám cipőjavító üzletében dolgoztam – egy, a cipőkkel kapcsolatos bizonyos mondat jelentette (volna) az azonnali behívót. Ezt a mondatot én bármikor, bármilyen körülmények között – még álmomból felkeltve is – fel tudtam volna idézni.
Azonban hosszú évek teltek el, s soha, senki nem mondta nekem ezt a mondatot. Időközben átvettem apámtól a cipőjavító üzletet, s már csak egyedül talpaltam a szandálokat, csizmákat. A nagyvilágban közben itt-ott kirobbantak kisebb-nagyobb háborúk, mígnem a háttérben a szomszédos ország is a nagyhatalmak ütközőzónája lett. Bevallom, kicsit aggódtam: katonaviselt emberként nem lettem volna oda egy háborúért. Tudják, úgy van ez, hogy felnőttként háborúsdit játszani is inkább csak olyanok szeretn(én)ek, akik soha nem voltak katonák – minthogy verekedni is az verekszik a legtöbbet, aki soha – vagy legalábbis huzamosabb ideig – nem tanult küzdősportot.
Az egyik nap az üzletben éppen gondban voltam: nem akart rendesen működni a pénztárgép. Kicsit megütögettem, de semmi. Aztán, ahogy felálltam a gép mellől, hirtelen megláttam a pult előtt egy ballonkabátos férfit. Csak félig ráfigyelve megkérdeztem, hogy mit szeretne – arra gondoltam, hogy biztosan egy korábban javításra leadott cipőért jött. A férfi megemelte, majd visszarakta a pulton lévő egyik megjavított szandált, és valami olyasmit kezdett el mondani, hogy:
– Ez a lábbeli olyan, mint…
Még valamit mondott, de nem igazán figyeltem rá: eszembe jutott, hogy legutóbb azért nem működött a pénztárgép, mert elakadt benne a szalag. Újból letérdeltem a gép mellé, hogy megigazítsam a szalagot, de egyszeriben megmerevedtem és szinte meghűlt bennem a vér. Mit is mondott még a ballonkabátos? Próbáltam felidézni az elhangzott mondat második felét, mert hasonlított egy bizonyos mondatra. Egy tizedmásodperc alatt vagy tízszer felidéztem az imént csak félig hallott mondattöredéket, míg szinte bizonyossággá érett bennem a dolog. Lelki szemeimmel már láttam a következő világháború kitörését, milliók kínhalálát és szinte hallottam az élvemaradottak zokogását. Ismét felálltam a gép mellől, és a ballonkabátos felé fordultam:
– Bocsánat, elismételné, amit az előbb mondott? Nem hallottam jól.
A férfi szemében szomorúság látszott, amikor lassan, tagoltan, jól hallhatóan újra megszólalt:
– Ismétlem: „Ez a lábbeli olyan, mint Zeusz papucsa.” Sajnálom.
Azzal megfordult, határozott léptekkel kiment az üzletből, és eltűnt az utcai forgatagban.
.

.
.

Facebook hozzászólások

Szerkesztő
Ripp Gábor, a Trivium Egyesület főszerkesztője és titkára.
  1. Fer-Kai

    A csuda tudja… nekem tetszik, hogy nincs továbbírva. A saját reakciónkon keresztül átélhetjük, mit érezhetett, mit tehetett ezek után a cipész, akinek a bőrére megy a “játék”.
    Az is tetszik, hogy a hírhozó ilyen emberi, együttérző lény. Megrendítőbb így a történet, mintha – hatásvadász módon – rideg, lélektelen jelenettel zárult volna.

  2. Guti Csaba

    Frappáns történet a túlírást mellőzve, a végén hatásos csattanóval.

  3. István

    Egész jó kis történet, a végén van egy kis hiányérzetem a csattanóval kapcsolatban: Mi volt a cipész további reakciója? Csak egy-két mondat kellene, amivel határozottabban zárja le a történetet a szerző.

Hozzászólás

*

Solve : *
30 − 20 =