A csodaszarvas

Jelige: Balcsi

A kis erdei vasút vidáman kanyargott a hegyi úton. A Börzsöny termetes tölgyei, langaléta bükkfái, néhol kikandikáló kőrisei friss, ropogós zöld leveleiket lengették a vaskerekű kocsik elhaladtával. Ahogy mindig magasabbra mászott a szerelvény, úgy lett a piciny mozdony hangja egyre érdesebb és dohogóbb, mozgása lomhább, nehézkesebb. Vánszorogva húzta maga után terhét, mégse keseredett el, a pocakos, piros pozsgás, bajszos masiniszta bátorításként meg-megsimogatta – fél kézzel kinyúlva – a szépen festett kasznit. Az erdőből kiérve tömény vadvirágillat röppent át a kocsin, s mint egy kósza gondolat, a pillanat elmúltával már nem is volt érzékelhető. Az elénk táruló tavaszi rét látványa gyorsan feledtette az előbbi élményt, bár a kettő szétszakíthatatlanul összetartozott és egyik sem létezett a másik nélkül.
A kisvonat nyikorogva, recsegve, ropogva állt meg a füves terület közepén. Csak ők négyen szálltak le, majd a szerelvény azonnal indult is tovább varázslatos útjára, vissza az erdőbe. Integetve álltak a fémesen csillogó sínek mellett és néztek a viccesen ide-oda billegő kocsik után. Mintha táncolnának, táncolva kötéltáncot járnának. – jutott az anya eszébe a vonatot nézve, majd lassan a zörgés is elhalkult, s szépen elhalt. Elnyelte az újraéledt tavaszi erdő, s már csak a vas csíkok mellett nyújtózkodó fák leveleinek mozgása árulkodott a légáramlatról, amelyet az imént arra járó erdei vonat keltett.
Csend lett. Mérhetetlen csend. És mégsem. Kellett hozzá pár perc, mire a városi zajhoz szokott fülük felismerte a muzsikát. Az érintetlen természet zenéjét. A réten dolgozó méhek dongását, szöcskék lábnyomán visszapattanó fűszálak neszét, nagyobb testű, kitinpáncélos bogarak felröppenésének berregését, harkályok gyors, ütemes kopogását és alig hallhatóan a patak csobogását.
– Kispatak! – kiáltott fel a 3 éves kislány. – Menjünk a patakhoz! Mindannyian felszedelőzködtek és elindultak a hang irányába. A rét végében, már az erdőtől körbezárva folyt át a gyalogúton a tiszta vizű hegyi patak. A hóolvadástól és a tavaszi esőktől láthatóan kiszélesedett. A rajta való átkelést egy pár nagyobb kő biztosította azoknak, akik tovább szerettek volna haladni, de a lányka nem akart. Sőt, hallani sem akart a dologról. Teljességgel megigézte a csermely látványa. A szélén leguggolt és még közelebbről vette szemügyre, ahogy a rohanó víz engedelmesen kettéválik a kövek előtt és fodrozódik a hátuk mögött. A nyolc éves fiút már nem kötötte le oly nagyon ez a jelenség, így édesapjával együtt úgy döntöttek, hogy ők elindulnak túrázni. Rövid megbeszélés és felszerelés átcsoportosítás után elindultak, a két lány pedig maradt.
Amikor a fiúk már pontként sem voltak láthatók a vékony erdei ösvény messzire nyúló kanyargós útjának vonalán, az édesanya kicsit megborzongott. Most igazán egyedül érzi magát a rengetegben lányával. – futott át rajta a gondolat, de aztán elképzelte, ahogy a Börzsöny különböző pontjain, turistautak szövevényes hálózatán itt is, ott is emberek túráznak, csodálják a növény és állatvilágot, magukba szívják a gyógyító erdei levegőt minden apró alkotórészével együtt és feloldódott a kislányban való gyönyörködésben. A puha párnás kisgyermek kezek ekkor már apró ágacskák után kutattak, amiket aztán a kicsi a sebesen szaladó patakba állított, hogy megnézze, vajon az ő gallyainak is engedelmeskedik–e a víz. De nem volt elégedett az eredménnyel, mert ez a jelenség kevésbé volt látványos, így nagy kavicsokat kezdtek keresni. Nem tartott sokáig a kutatás. Kicsit feljebb egy aranybányára bukkantak, ami a termetes köveket illeti. Boldogan cipelték lejjebb természeti megfigyelésük tárgyait és óvatosan helyezték őket a mederbe. Örömtől sugárzó tekintetét aztán anyjára szegezve bólintott a kislány, s a siker teljes volt. A víz nem hogy kettényílt a kövük előtt, de az oldalánál még fel is emelkedett és rácsapódott az eddig száraz, gömbölyded kavicsra. Egymás mellett guggoltak. A nő átkulcsolt térddel gyönyörködött hol a gyermekében, hol a patak robogó fodraiban és hallgattak. Próbálták magunkba szívni az illat-hang-látványélményt, ki-ki a sajátját – és megélni a pillanat varázsát.
Ebben a percben mintha megzörrent volna a patak menti bokorsor. Bár az anyuka arra nézett, nem látott semmit, így újra gyermekére figyelt, aki megbabonázva csodálta az akadálynak engedő vizet, kifeszített pici tenyerét beleállítva. Nem szóltak. Az anyát furcsa érzés kerítette hatalmába, a háta megborsózott. Hirtelen felállt és földbe gyökerezett a lába. A bokrok mögül ugyanakkor, ugyanabban a pillanatban egy ló nagyságú sötétbarna szarvas lépett ki, pár lépésre tőlük. Mellső két lába duzzadó izmain megcsillant a levelek között beszűrődő napfény, világosbarnára színezve azokat. Két hatalmas agancsa szabályos koronaként ült a fején, fekete szemeiben szinte visszatükröződött az áhított víz képe. Fejéke nélkül is magasabb volt nála, a felnőttnél.
Ha akarja, eléri.
Mindegyik a másikat.
Csak a patak törtető zubogása hallatszott. Lánykája oly mértékben elmélyedt a játékában, hogy a körülöttük történtekből nem vett észre semmit. Az anya és ez az elképzelhetetlenül termetes állat a pillanat tört részéig egymásra néztek, tekintetük összefonódott. Kettőjük között a mit sem sejtő gyermek. A nő hirtelen felkapta lányát és szaladt vele vissza a tisztásra, – hátra nem nézve – ahogy a lába bírta. Felkészületlenül, váratlanul érte őket a találkozás. Nem jutott más az édesanya eszébe, kislányát a pihenőhely fa asztalára rakta, ő is felmászott és ráborult gyermekére. Szíve a torkában dobogott, a levegőt sípolva vette és igyekezett minél előbb megnyugodni. Ekkor hallotta csak meg, hogy a kicsi már sokadszor teszi fel ugyanazt a kérdést:
– Mi történt?
– Egy szar-vas buk-kant fel a bok-rok kö-zött. – mondta még mindig szaggatottan a zihálástól.
– Egy szarvasbogártól ijedtél meg ennyire? – kérdezte alóla összegömbölyödve gyermeke és csodálkozón hatalmasra nyitotta szemeit.
– Nem bogár! Igazi, nagy szarvas! – válaszolta a nő kicsit erélyesebben.
– És mit csinált? – érdeklődött tovább a pici.
– Inni akart szegény.
– Az miért baj? Ezért szaladtunk el ilyen messzire? Miért? Mellettünk nem tud?
– Tudod, ez nem természetes dolog, hogy egy hatalmas vadállat ennyire megközelíti élőhelyén az idegent, az embert. Valószínű, olyan nagyon csendben voltunk, hogy nem hallott minket és mivel a szél sem fúj, nem érezte a szagunkat sem. – próbált magyarázatot adni a történtekre saját magának is.
– De én nem is vagyok büdös! És te sem! Persze, hogy nem érezte a szagunkat! És a szarvas nem is vad! Az az oroszlán, de az itt nincs! – kelt ki magából a mindent tudó három éves. Majd folytatta: – Meddig fogunk itt kuporogni? Vissza akarok menni a kispatakhoz és inni, mint a szarvas!
– Még egy kicsit várjunk, de már felülhetsz! – mondta neki az anyja és ő is felegyenesedett. Törökülésben ültek egymással szemben a rücskös fa asztalon, két oldalra lógatták a lábukat és a nő azon gondolkodott, hogy vajon megfelelően reagálta-e le az eseményeket. Más mit tett volna a helyében? Mi a helyes viselkedés ilyenkor? Miért nem készítették őt fel erre egyetlen iskolában sem? Miért nincs viselkedési gyakorlata minden egyes szituációra ennyi idősen?
Ekkor a kispatak irányából csörtetés hallatszott, s kibukkantak a fák árnyékából a fiúk.
– Ti mit csináltok itt? – kérdezték megdöbbenve a szokatlan helyen ücsörgő lányokat.
– Anya egy nagy-nagy szarvast látott és ide szaladtunk előle. – csacsogta a kicsi, közben kezével a méreteket illusztrálva.
– Ja, értem. És azért ültök az asztal tetején, hogy közelebb legyetek a szájához! – vágta rá logikát keresve az apa és mosolyogva megpuszilta mindkettőjüket.
.

.
.

Facebook hozzászólások

  1. István

    A novella elején kicsit túlcsöpög a leírás, tömény is, ott is elfért volna párbeszéd, ahogy a család rácsodálkozik a természet szépségére, már a vonatozás során. Már ott megismerhettük volna őket. Ezt hiányolom a folytatásban is. A leírás helyett a párbeszédek nagyobb dinamikát adhattak volna a cselekménynek, hogy aztán ismét lecsendesedjen addigra, amikor is a szarvas megjelenik. Ezeket a mondatokat kivenném, mert megtörik az anya és a szarvas kontaktusát: “Ha akarja, eléri.
    Mindegyik a másikat.
    Csak a patak törtető zubogása hallatszott. Lánykája oly mértékben elmélyedt a játékában, hogy a körülöttük történtekből nem vett észre semmit. ”
    Aztán a kislány és az anya párbeszédét eléggé didaktikusnak érzem, nem illik a helyzethez. A lezárás is eléggé összecsapott.
    De ez csak az én véleményem.

Hozzászólás

*

Solve : *
28 × 19 =