A diófák

Jelige: Szuja

– A percelő idő már május havát rója a naptárban, de ez az idei év, olyan kiszámíthatatlan tavaszt hozott, mintha a természet rakoncátlanul a szegény ember ellen fordult volna. A múlt hónapban hótakarót borított, most esőfüggönyt húz. Hát még ilyet sem láttam, hogy a diófám virágzó fürtjei vízcsappá váljanak – fűzte gondolatait a 95 éves Módos József, ahogy régi viharkabátjában, térdig érő gumicsizmában próbálta körbejárni szakadó esőben a portát. Inkább körbecuppanni, mert minden lépésével a kijárt úton is csak a sarat dagasztotta a csizma talpa.
A ház végében álló hatalmas diófa ernyője alatt állva, mint jó gazda tekintett körbe. Rosszallóan csóválta a fejét, ahogy tőle pár lépésnyire lévő, utóbbi időkben száraz patakmederben sodródó vizet látta. Réges-régen volt ennyi víz benne. Csak emlékezetének kedves képei enyhítették meg komor arcának vonalait.
Emlékképében látta jó apját, aki a diófát, ami alatt állt, akkor ültette, amikor ő megszületett. A patakban látta azt a kis hajót, amit dédapja által ültetett diófából faragott édesapja a négyéves születésnapjára. Itt bocsájtották a kishajót a patak vizére hosszú zsinegen, hogy a következő portán élőknél ki köthessen. De csodás játékszer vált belőle neki és a szomszédságban lakó gyerekek örömére! Le-fel húzogatták egymás között. Benne mindenféle ajándékot cserélve és üzeneteket küldve.
Milyen értékes, hasznos dolgok készültek a kiöregedett fákból télidején, mikor a föld pihent. Dédapák, nagyapák, meg apák adták át emberöltőtől-emberöltőig a tudást fiaiknak.
Ültess minden születésnél egy fát! A diófát az unokádnak ülteted. A diófa a legértékesebb fák egyike a földkerekén. Óriás ernyőjével árnyékot ad, megköti a földet gyökerével. A nedvességet felszippantja, a levegőt felfrissíti. Addig is dolgozik, míg nem ad termést. Minden porcikája érték. S a termése az éhínséges korban életeket mentett. Még csak fel sem kell mászni érte öledbe potyogtatja a termését. Gyógyító, színezőanyag nyerhető belőle. Finom aromás olaja van, gyümölcsmagja csonterősítő, vitamin, tápérték adója. A fájából szép bútorok, faragványok készíthetők.
– Ja, Ja, a faragványok – motyogta hangosan, miközben letörülte az arcába csapódó eső vizét. Mielőtt megfordult volna a patak túloldalára futó pillantásával végig mérte a diófák sorát. “A család” Ahogy ő nevezte dicsekedve. Neki a diófái voltak a család. Ahány keresztgyermek annyi fa. S azok gyermekeinek fái. Mindegyiknek neve volt.
Pár csúszós bizonytalan lépést tett a nagy diófa alól egy kisebb, de már elég terebélyes fáig. Megvizsgálgatta az ágait. Ahogy lehúzta az egyik ágat maga felé, egy csomó víz ömlött le az ágról, bele az arcába, szemébe. Az esőcseppes, vizes pillantásán át nem is figyelt önmagára, hanem egy kis fürtöcske ragadta meg a figyelmét.
– Jé, te nászévedbe értél! – kiáltott fel örömmel.
– Itt a gyermek az ágadon!– örvendezett és megcsókolta a kis fürtöcskét, ami megmutatta magát a sűrűn esős, hideg tavaszban.
– Hát még mit ad az ég! Azt is megélhetem, hogy talán még megismerem a termésedet? – mondta lelkendezve.
Mosolyogva fordult meg és elcuppogott a kapuig, hogy kinyissa – Be tudjanak jönni a gyerekeknek – ahogy nevezte, a már felnőtteket is, akik hozzák az ebédet, meg éppen jönni akarnak a portára. Hiszen a faluban ő volt a legidősebb ember, de a legmakacsabb is. Ragaszkodott az otthonához. A mindig hasznos időtöltéshez. A saját világát sehogy sem akarta feladni. Mindenki ismerte, tisztelte. Az összes falu bélit, míg nem akadt helyette más ő tanította. Már rég nyugdíjas lehetett volna, de ragaszkodott mindenki hozzá. Így ameddig csak lehetett nevelt, biztatott, adott és kapott.
Miután levetette vizes kellékeit és nyugtázta a tavasz fintorát, elhatározta, hogy a kerti munkálkodás ideje elhalasztva, most mai napon befejezi a bölcsőt, amit második fogadott dédunokája születésére készít.
Frissen tépett diófalevelekből préselt illatos folyadékkal kente be a már kész formás bölcsőt. Dióillat lengte be a szobát. Úgy elfoglalatoskodott ezzel a munkával, hogy észre sem vette az idő múlását. Jól eső érzéssel hagyta száradni édesapja születésekor ültetett fából készült ajándékot, ami 123 évet élt meg, míg egyszer, már nem hozott lombot.
Mikor bezárta a kaput, még mindig esett az eső. Hol sűrűbb, hol békésebb cseppekkel. Nem ment hátra, mert nem akart elcsúszni a sötétben. Fáradt megelégedéssel rakta el magát a holnapnak. Borzongott a hideg nyirkosságtól. Tagjai sajogtak, a bőrén érezte a hideget. Szégyen lett volna begyújtani a konvektort, vagy rápakolni a kályhára egy adag tüzelőt. Ki hallott már május közepén ilyesmit?
Gyorsan bebújt a dunyha alá és onnan ölelte körbe szeme látásával a művét. Majd lekapcsolta a lámpát.
– Isten nevében, tegyük el magunkat holnapra – mondta és behunyva szemeit, a kinti eső csobbanásait, koppanásait hallgatva hamarosan mély álomba merült.
Kint a természet egyre mérgesebb tehetségét mutatta. Hisztériás táncát járta a szél. Tépett, zúzott, nyomott mindent, ami útjába került. Fent a felhők birokra kéltek a helyfoglalás miatt. A meleg űzte volna a hideget, a hideg vicsorgatta fogát és nagy villámot szórva bizonygatta jussát a tájhoz.
Megmutatta a meleg felhőnek a diófás portát, amihez ragaszkodott és lenyúlva villámával akkorát csapott a Józsi bácsi fájába, hogy az kettéhasadva, nagy sóhajtással rogyott a megduzzadt patak vízébe. Még annyit sem engedett a villám, hogy sóhaját hallja valaki, mert olyan dörgedelmes csattanással adta ki a mérgét. A Módos ház is bármennyire tapasztalt, bátor és megértő volt, akkorát remegett bele ijedtében, hogy recsegtek-ropogtak belé a tagjai, alaptól a tetőig.
Józsi bácsi horkanós mély álmából felrettent. Megrázta álmosan a fejét és kinyitotta sötétben a szemeit.
– No, komám azért nem kéne ennyire durván csinálnod a dolgaidat – mondta álmos motyogással és megfordulva próbált újra elaludni.
Éppen elszundíthatott, amikor újabb csattanás, dörgés bosszantotta ki álmából. Ha már ennyire erőszakosan tombol a vihar, akkor kimegy a fürdőszobába gondolta. Felülve az ágyán kotorászni kezdett a papucsáért. Ahogy leért a lába hirtelen úgy rántotta vissza, mintha áramütés érte volna. Odanyúlt a kapcsolóért, hogy lássa, amit nem akart. Szinte megdermedt a látványtól. A szoba padlóját víz borította. A papucsa hullámozva úszott a szoba közepén, mint gyermekkori kis hajója a patak vizén.
Megfogta a fejét, dörzsölte a szemét, csípte a combját, hogy nem szemfényvesztés-e, vagy valami rossz álom? Felpillantott az asztalon hagyott bölcsőre. Szép barna színével ott díszelgett a nagy asztalon, a szoba közepén.
Belelépett a vízbe. Megborzongatta a hideg víz és a tények. Bokáig érő vízben gázolt ki. Éppen belépett a fürdőszobába, amikor a villanykapcsolót keresve egy nagy dörrenés, csattanás és furcsa zuborgó, recsegő, csobogó hangcsokor érte el a tudatát. A villany elaludt.
Visszalépett az ajtó takarásából és benézett a szobába. Szemei tágra nyílva, szája tátva, megkapaszkodott ámulatában, az ajtóban.
Az ágya eltűnt. A szobájának hátsó fala leomlott és a csapkodó villámok világánál átlátott a diófákra. A nagy diófa lombjai bent hevertek a patakban. Elzárva a ömlő víz útját.
Józsi bácsi könnyei eleredtek a kinti esőt utánozva. Bénán állt. Sem gondolat sem mozdulat nem tudott erőt venni a fájdalma felett. Szívét kemény kőnek érezte. A szél hiába tört be a szobába neki az a levegő sem volt elég.
– Hát” bevégeztetett és megpecsételtetett” – futott át gondolatán.
Tág szemei nem láttak már, csak emlékeinek képei sodródtak egymás után az agyában. Végig élte az első világháborút kisgyermekként, aztán a másodikat katonaként később fogolyként kínlódva, míg hazatért. Két forradalmat. Számtalan természeti csapást. Hát ezt is túl kell élnie! Nem szabad kétségbe esni! Biztatta keserűségében önmagát.
– “A jövő tőled függ. A te érdemed, vagy veszteséged, hogy a mai napot hogyan építed “– hallotta nagyapja hangját, amikor ennek a háznak a tetejét foltozta be, amit egy vihar tépett le.
–”Elrepült a kalapja a szélben” – mondta nevetve a tetőnélküli házat látva, hogy lelke mélyén lévő bosszúságát eltakarja. Ne lássák aggódó szerettei, hogy ő is tépelődik a kár miatt.
Józsi bácsi lábai elkezdtek remegni, majd egész testét átjárta a remegés. Nem tudni, hogy lelke fájdalmának remegése, vagy a hideg elemek hatottak rá.
Gyorsan felhúzta csizmáját, melegen felöltözött. Mindenféle szatyrokat, kosarakat keresgélt elő.
A lámpa világnál és kezében lobogó gyertya fénye segítségével kereste elő a törmelék alól a kedves dolgokat, s pakolta össze a szükségesnek vélt holmikat.
Nemsokára le kellet vetnie egy pulóvert, mert egészen belefelejtkezett a pakolásba és kimelegedett a nagy munkában. Azt sem vette észre, hogy megbékéltek az elemek. Elcsitult a szél, elállt az eső.
Még derengés előtt, kíváncsian kukucskált be az ezüstmosolyú telihold a kidőlt házfal oldalán.
Alig pitymallott még, amikor már minden fontos dolgát felpakolta asztalra, polcokra. Ott toporgott a kijárati ajtóban és várta, hogy a derengésben el tudjon jutni a ház háta mögé meglesni a portát.
Mikor már megérkezett a pirkadat, akkor látta, hogy a kedves, legfiatalabb fáját, a vihar kidöntötte. Gyökérzete kifordulva mered a föld fölé. Kedves, szép, üde lombja az első termések egy részével bent fürdik a kiáradt patak vizében. Megpróbált elevickélni odáig és rángatta. Ha még annyi ereje is lett volna, mint ifjú korában, akkor sem tudott volna rajta mozdítani.
Visszacsobogott a vízben a házba és maga után vonszolta azt a magas karosszéket, amit még édesapja faragott. Kinyitotta közben a kaput majd felhúzva lábait a vízből, beleült a székbe és várta a felkelő nap első sugarait a kidőlt ház oldalán.
Nem zavarta a fehéren gomolygó párás, nyirkos levegő. Sokkal messzebb látott. A magaslatot figyelte, ahonnan a nap első sugarai átbuknak a dombtetőn. El akart köszönni tőle. Minden-egyes diófájától külön elbúcsúzott már.
Két csontos kezével érintette apja kezének helyét és kapaszkodva az emlékekbe szeméből csorgó könnyeken keresztül látta magát egyik keresztfia kertjében a felajánlott kis ház előtt ülve, ahol a másik ház hátsó falának ütközik neki az emberfia látása.
– Igen itt bevégeztetett – mondta könnyekkel kísérve.
– Ha lett volna gyermekem én is itt nyughatnék el, mint őseim, de nem lehetett! A jövő zálogául csak titeket tudlak hagyni kedves fáim. Szomorúan nézett az öreg fára. Vajon téged tűzre vetnek-e, vagy szép faragott dolgokban élsz tovább? Kitudja? Téged magammal viszlek, ha addig élek is – mutatott a kidőlt fára, akit akkor nap ültetett, amikor az első fogadott dédunokája született. Most az ő testvérének készítette a bölcsőt, ami készen, büszkén áll az asztalon.
Míg Józsi bácsi búcsúzott az öreg Módos portától, észre sem vette, hogy a kapun bejött a keresztfia és megállva a háta mögött hallgatta a tanítóúr búcsúját a szeretett otthontól és felkészült a jövőre, amiről hallani sem akart eddig. Már is intézkedett, hogy hozzanak kocsit és pakolják fel a dolgokat.
Mélyen megrendült, de örült is keresztapja józanságának, ahogy elpakolt és felkészült a költözésre. Belátta, hogy továbbra nem maradhat egyedül. S természetesen a diófát kiszedték és másik udvarban elültették. Legalább az maradjon kötésnek a lelkében, hogy valakije vele van. Meg is hálálta a fa.
Életben maradt János bácsi legnagyobb örömére. Minden nap kerülgette, ápolgatta, becézgette.
Egyik nyári nap, rekkenő melegben a fa árnyékában üldögélt. Figyelte a szikrázó nap sugarainak játékát a szép zöld leveleken. Amikor félálomban így nézegetett fölfelé a lomkoronában látta, ahogy a napsugarak át akarnak hatolni a leveleken, de azok tiszta szeretetükkel védik őt a sugarak fényétől. Majd a szellő jön, megrázza a leveleket, s mint kis gyémántgolyók rá hullnak Józsi bácsira Gyémántfényükkel betakarva testét, felröpítik a magasan kéklő égbe. S megmutatják neki a régi portát. A diófák zöldellő ernyőit. A kis patakot, ahol kedvesen himbálva siklik a kis hajója. Majd a ház előtt édesanyja bölcsőt ringat, amiben ő kapálódzik. Édesapja ásóval a kezében ás egy nagy gödröt, hogy visszaültesse az óriás diófát, amit tavasszal a költözködése éjjelén a mérges villám hasított ki a helyéből. Hálát és boldogságot érzett apja iránt.
A háziak látva keresztapa álomba merült, mosolygós arcát, először nem akarták zavarni, de eljött a vacsora ideje és kelteni kezdték. Ő már nem akart itt vacsorálni többet. Újra otthon volt a régi házban.
Ősszel a lehulló diókból és levelekből egy kis koszorú csokrot csinált a fogadott dédunokája.
– Dédike elhoztam neked a fám első termését. Látod milyen szép? Nagyon finom ízes is. Befestettem neked a színével a diókat. Köszönöm, hogy a “nekem fát” elhoztad magaddal. Nagyon vigyázok rá – mondta a kislány és óvatosan letette a sírra a diókoszorút.
.


.
.

  1. Lethenyei Zoltánné

    Már az első mondatokat olvasva világossá válik a régi iskola. A régi nagyok klasszikus stílusa. Szívbemarkoló történet, az ember és a természet szoros kötődéséről. Szomorú, de szép az elmúlás és megújulás párhuzama. Gratulálok, sok sikert kívánok!

Hozzászólás

*

Solve : *
26 − 1 =