A hihetetlen négy H!

Ancsel Éva írta: ”Nézz hosszan egy gyerekarcra, és látni fogod: ha van sors, hát nagyon korán elkezdődik.”
.

Gyakran halljuk a felnőttektől, hogy az élet milyen nehéz. Mindenkinek megvan a saját keresztje, amit cipelnie kell. Milyen furcsa a dolog, mikor az ember egy gyerek szájából hallja mindezt. Vannak gyerekek, akik már korai gyermekkorban hátukra veszik ezeket a terheket. Vajon életük végéig cipelik, vagy valami isteni csoda folytán megszabadulhatnak majd tőle? Őket senki sem kérdezte, csak megszülettek, beleszülettek valamibe, amit nem ők választottak maguknak, azonban ők szenvedik el annak minden kegyetlenségét és kínjait.

Évekkel ezelőtt a környékünkre költözött egy négy gyermekes család. Nagyvárosi élethez szokott munkáscsalád volt. A szülőknek megszűnt a munkahelye, úgy gondolták a túlélésre a vidéki élet lesz a megoldás. Egy zsákfaluban vásároltak meg egy igen csak gondozatlan, lelakott házat, mondhatni fillérekért. Nem is tudtak volna többért, hisz a „Városban” is albérletben éltek. Két szoba, konyha, melléképületek, ennyi volt az új otthon! Alapvető dolgok hiányoztak: áram, folyóvíz, fürdőszoba. A szülők szerint, nem volt fontos, lényeg, hogy tető van a fejük fölött. A környéken munka nem nagyon volt, családi pótlékból, segélyekből éltek. A gyerekek ápolatlanok, koszosak voltak, gyakran tetvesek, és ami számomra döbbenetes volt rühesek.

Emlékszem a védőnő reakciójára! Ha nem velem történik, képtelenségnek tűnt volna az eset. Elővett a táskájából négy formanyomtatványt. A gyerek kezébe nyomta, vigyék haza, mutassák meg a szüleiknek, addig ne jöjjenek iskolába, amíg „nem gyógyultak meg” – utasítást mellékelte hozzá.

Valami szorongató érzés kerített hatalmába, mélységesen elgondolkodtatott az eset. Ez az állapot egy betegség? Van valami gyógymódja? Nem tudtam nem elolvasni mi is állt a „recepten”:

A rühesség kezelése a 1997. évi CLIV. (egészségügyi) törvény 73.§-ának (2) bekezdésének 2011-ben bekövetkezett alábbi módosítása alapján a következő: „Az emberi test felszínén, felhámjában és a szőrzetben élősködő ízeltlábúak irtása, a ruhanemű fertőtlenítése az érintett személy, illetve törvényes képviselője feladata. Ha ezen személyek irtási, fertőtlenítési kötelezettségüknek nem tesznek eleget, akkor hivatalból az egészségügyi szolgáltató vagy az egészségügyi államigazgatási szerv képviselője jár el. Az egészségügyi szolgáltató vagy az egészségügyi államigazgatási szerv képviselője által végzendő, az emberi test felszínén, felhámjában, és a szőrzetben élősködő ízeltlábúak irtásának, illetve a ruhanemű fertőtlenítésének tűrésére az érintett személy köteles.”
.

Ezt követően a gyereknek el kellett viselniük, társaik piszkálódásait, azt, hogy kirekesztettek lettek, egyes szülők beszólásait, akik nem is tudom mit képzeltek magukról. Egy olyan csomó dolgot, amiről nem tehetnek, önhibájukon kívül történt velük, hisz ők még csak gyerekek!

Ami még a mai napig is megmaradt bennem velük kapcsolatban, hogy folyton éhesek voltak. Egy beszélgetés alkalmával megtudtam, hogy csak az óvodában és az iskolában esznek rendesen. Ez azt jelentette, hogy a délutáni uzsonna után, másnap reggel ettek újra. Ugyanis, ha volt is otthon valami vacsora, először a szülők ettek, addig a gyerekeket bezárták a szobába. Ha szerencséjük volt, akkor nem itták részegre magukat a szülők és kiengedték a gyereket a szobából, de csak ahhoz nyúlhattak, amit az apa eléjük tett, nem kérhettek többet, bármennyire is éhesek voltak. Ha annyire lerészegedtek, akkor csak reggel nyitották ki a gyerekeknek a szobaajtót. A hétvégék még rosszabbak voltak, nem volt iskola, óvoda sem!

A gyerekek alul tápláltak voltak, gyakran betegek, de ilyenkor is eljöttek az iskolába, mert ott meleg volt, víz volt, étel volt.

Végül a gyámügy a gyerekeket állami gondozásba vette. A nagyobbik fiú akkor volt 13 éves a legkisebb pedig 6. Akkor gondoltam arra, hogy vajon valaha is megszabadulnak-e ezek a gyerekek a vállukra nehezedő terhektől? Talán igen! Ami bennük van, ami mélyen beléjük ivódott a lelkükbe, ott legbelül, vajon valaha begyógyul-e? Négyük közül kinek lesz hozzá ereje? Van-e valami, ami valaha is elfeledteti majd velük ezeket a borzalmakat?
.

A nagyobbik fiú ma már 22 éves. Szakácsnak tanult. A netnek köszönhetően tudom, hogy ő gondoskodik testvéreiről, hivatalosan ő a gyámjuk.

Volt nálam egy ismerősöm, aki szintén gyerekekkel foglalkozik, ő mondta, hogy az ilyen helyzetben lévő gyerekek már a négy H-hoz tartoznak.

Három H-ról már hallottam: halmozottan-hátrányos-helyzetű.

Megtudtam, mi is az a négy H: hihetetlenül-halmozottan-hátrányos-helyzetű.

Milyen jó is lenne, ha egy gyerekeket sem kellene valamelyik H-s kategóriába sorolni, csak a gyerek kategóriába!
.