Dávid Attila: A kismalac és a (félreismert) farkas

(A közismert mese átalakítva: ezúttal a farkas is jó szereplő…)
.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagy-nagy kerek erdő. Abban lakott a farkas. Jóravaló, derék állat volt, szeretett jókat beszélgetni. Így aztán, amikor egy nap hírét vette, hogy nemrég az erdőbe költözött a kismalac, úgy gondolta, meglátogatja: ajándéknak a hóna alá csapott egy üveg saját készítésű vadmálna-szörpöt, azzal elindult a kismalac házához, ami elég messze esett az övétől.

A kismalac éppen vacsorát főzhetett, mert nagyon finom illatok terjengtek a háza környékén. Ahogy közeledett, a farkas élvezettel szagolt bele a levegőbe. Meglátta ezt a házból, az ablakon keresztül a kismalac. Rögtön arra gondolt, hogy: „Lám, a farkas megérezte, hogy itt vagyok. Biztosan azért jött, hogy megegyen engem!” Azzal gyorsan bereteszelt ajtót, ablakot. Mire odaért a farkas, zárva volt már minden. Hiába zörgetett, a kismalac nem akarta beengedni. A farkas azt gondolta: „Biztosan rossz napja van a kismalacnak, ezért nem akar velem beszélgetni. Sebaj, majd eljövök máskor!” Azzal megfordult, és elindult hazafelé.

Azaz: csak indult volna. De ekkorra már erősen szürkült, esteledett, ráadásul hűvösödött is. A farkasnak egy kicsit inába szállt a bátorsága: nem szívesen sétálgatott az erdőben éjnek idején, a hidegben, egyedül. Úgy gondolta, mégiscsak bekéredzkedik a kismalachoz éjszakára, és majd reggel hazamegy. Azt mondta a farkas: „Légy szíves engedj be kismalac, nagyon fázom idekint és félek a sötétben.” De a kismalac barátságtalanul azt válaszolta: „Nem eresztelek!” Közben teljesen beesteledett, a farkas egyre jobban fázott és félt, ezért azt kérte: „Legalább a hátsó lábamat engedd be, kérlek!” A kismalac résnyire kinyitotta az ajtót, és megengedte, hogy a farkas berakja a hátsó lábát. A farkas örült nagyon, hogy legalább egy kicsit meleg helyen van, és nincs egyedül. A kismalac azonban annyira félt a farkastól, hogy egy váratlan pillanatban hátulról zsákot dobott rá, belegyömöszölte, és jól bekötötte a zsák száját. Ezután kivonszolta az udvarra a zsákot, hiába kérlelte őt a zsákból a farkas, hogy engedje el, mert biztosan csak valami félreértés történt. A kismalac azonban nem hallgatott a farkasra, nem engedte el. Sőt, mivel azt hitte, hogy a farkas az életére akart törni, ezért még le is öntötte egy fazék forró vízzel a farkassal teli zsákot, majd azt az udvaron hagyva visszament a házába.

A farkas nagyon szenvedett a forró víz okozta sérülésektől. Igaz, hogy melegedni akart, de nem ennyire! Egy kis idő múltán sikerült belülről kirágnia a zsákot, és nagy nehezen hazaoldalgott. Szörnyen nézett ki: a bundája majdnem teljesen kihullott ott, ahol a forró víz érte, szinte egész testében kopasz lett! Amikor nagy nehezen hazaért, azonnal ágynak esett, úgy megviselte ez a félresikerült baráti látogatás.

Teltek-múltak a napok, és a farkas jobban lett. Mivel gondolta, hogy valami nagy-nagy félreértés történhetett közte és a kismalac közt, úgy gondolta, megint meglátogatja a kismalacot, hogy tisztázzák a dolgokat egy-egy pohár vadmálna-szörp mellett. Megint elindult a kismalac háza felé. Ezidőtájt a kismalac éppen a kertjében szorgoskodott. Egyszer csak észrevette, hogy messziről közeledik a farkas. A kismalac megijedt, mivel most is azt hitte, hogy a farkas el akarja veszejteni őt. Mit tegyen, hova bújjon? Annyi ideje nem volt, hogy még a farkas odaérkezése előtt befusson a házába, ezért inkább felmászott a kertjében lévő fára, annak is a legtetejére. Amikor a kismalac nagy nehezen elhelyezkedett a legfelső faágon, éppen akkorra ért a kerthez a farkas, és akkor vette észre a kismalacot a fán. A farkas nagyon elcsodálkozott azon, hogy ott fent a magasban látja a kismalacot. Először nem értette, hogy mit keres ott. Aztán azt gondolta, hogy a kismalac biztosan azért mászott fel a fára, mert meg akarta metszeni a fát, de most ott ragadt a magasban, a legfelső ágon, és nem bír lejönni. A farkas ekkor felkiáltott a kismalacnak: „Ne félj, kismalac! Hozok segítséget, és segítünk neked lejönni a fáról!” Ezzel elrohant, hogy idehívja a farkasrokonokat és a farkasbarátokat. Jöttek is nemsokára a farkasok. Tanakodtak, hogy hogyan segítsenek a kismalacon. Főhősünknek, a némileg kopasz farkasnak az az ötlete támadt, hogy ő, mint a legerősebb farkas, odaáll a fa alá, bakot tart, a többiek pedig felmásznak a vállára, és egymáson egyensúlyozva valahogy leemelik a kismalacot a fáról. Így is tettek: felálltak egymás vállára, így próbálták elérni a kismalacot. A kismalac viszont csak annyit látott az egészből, hogy egy csomó farkas összegyűlt alatta, és nyújtogatják a mancsukat érte. Azt gondolta, hogy mindannyian őt akarják megenni. Nem tudta, mitévő legyen, hogyan meneküljön meg a farkasok karmaiból. A legfelső farkas már majdnem elérte őt a magasban, amikor a kismalacnak kitűnő mentőötlete támadt: torkaszakadtából ordítani kezdte, hogy: „Forró vizet a kopaszra! Forró vizet a kopaszra!” Meghallotta ezt a legalsó, részben kopasz farkas. Annyira megijedt attól, hogy megint valaki leforrázza, hogy ugrott egyet, és messzire elszaladt. Azok a farkasok pedig, akik az imént még a nyakában álltak, mind lepotyogtak. Nagyot nyekkentek a kemény földön, majd mérgesen leporolva magukat, odébbálltak: elment a kedvük attól, hogy segítsenek a kismalacon. A kismalac pedig még várt egy kicsit, hogy teljesen egyedül maradjon, majd lemászott a fáról és visszatért a házába.

No, hát emiatt a félresikerült baráti látogatás miatt van az, hogy a kismalacok még manapság is nagyon félnek a farkasoktól, pedig azok csak barátkozni szeretnének velük…
.
SZAVAZOK
.
.