A sárga garázssor

Gyermekkorom nyári szünetei egytől egyig a sárga garázssor körül teltek. 14 garázsból állt a sor, mindegyik ajtó más és más árnyalatra volt festve. Az egyik okkersárgára, a másik napsárgára, a szomszéd Janiéké rikítóan répasárgában tündökölt. Mindig is haragudtam rájuk amiért nem tudtak olyan sárgát választani, ami jobban beleillik a sorba. Nyolc éves lehettem amikor egy meleg nyári éjszakán elindultam egy vödör mézszín festékkel és egy hatalmas adag elhatározással, miszerint rendet teszek a soron, átfestem a Janiék garázsajtaját olyan sárgára, ami beleillik a skálába. Persze apám felébredt a ricsajra, amit pusztán azzal idéztem elő, hogy kinyitottam a bejárati ajtót. A hátsó fertályam még harmadnap is sajgott az atyai áldástól, ezzel minden kedvemet és bátorságomat elvette egy életre attól, hogy bárki garázsajtajához hozzányúljak akár egy ujjal is. Ha már mást nem is tudtam tenni, Janiékra mindig csúnyán néztem akárhányszor szembejöttek velem az utcán, a boltban vagy a lépcsőházban. Nekünk is volt egy garázsunk a sorban, a miénk gyönyörű kikericssárga köntöst kapott. Akárki kérdezte, hogy kié ez a szép garázs, büszkén mondhattam, hogy az bizony a miénk. Minden tavasszal az volt az első kinti teendőnk, hogy újramázoltuk a garázsunk ajtaját. Apám is ugyanúgy szerette a garázst, mint én. Órahosszákig bütyköltünk együtt hétvégente, anyám a vasárnapi csendre fittyet hányva idegesen kiabált a negyedikről amikor már rég kihűlt az ebéd, de mi még mindig nem voltunk sehol.

Ezen a nyáron történt, egy forró júliusi napon, hogy egy kisebb tömeg állta utamat amikor ballagtam le a gárzsunkhoz. Értetlenül álltam egyik lábamról a másikra, és már kezdtem mérges lenni, hogy mit keres ez a sok idegen ember a garázssorunk előtt. Utat törtem magamnak, hogy kiderítsem mi a bámészkodás tárgya. Soha nem fogom elfelejteni a pillanatot, amikor megláttam Mihályi Ernő bácsi vadonatúj tűzpiros Skoda S 100-asát. Az a szóbeszéd járta, hogy Ernő bácsi nem kevesebb, mint 9 évet várt az álomautóra. Senki nem mert hozzáérni az autóhoz, Ernő bácsi is egy külön, erre a célra használt kendővel törölgette fényesre a kasznit. A kerekein olyan makulátlan króm dísztárcsa fénylett, hogy akár tükörnek is lehetett volna használni. Ernő bácsi minden napját a Skoda mellett töltötte, kigurította lensárga garázsa elé, naponta többször megmérte az autó olajszintjét, és a nem létező foltok eltüntetésén ügyködött sötétedésig. Szigorúan csak a legnevesebb ünnepekkor indította be a piros szépséget, ilyenkor az egész utca odasereglett a garázssor elé, hogy legalább a hangját hallhassák a búgó motornak. A nyári szünet végén, mikor már az esték közel sem voltak annyira melegek, és én is éreztem az iskola jeges leheletét a nyakamon, igyekeztem minél több időt tölteni a garázsban, ezzel azt az illúziót keltve, hogy a nyárnak még közel sincs vége. Apám már órák óta felment a lakásba, jómagam sem tettem semmi többet egy csavarhúzó babrálásánál, amikor meghallottam a Skoda motorjának dorombolását. Kiszaladtam gyorsan, meglepetten láttam, hogy egy teremtett lélek sincs az autó közelében. Kicsit szégyenlősen közelebb merészkedtem, de megtartottam a tisztes távolságot. Ernő bácsi csak ült a volán mögött kormányra szegezett tekintettel. Nem értettem miért, de nem éreztem azt az izgatottságot, ami megszokott volt az autó láttán. Ernő bácsi nem szólt egy szót sem, csak intett egyet felém. Összeszorított kezekkel indultam meg felé, mire odaértem az autó ajtaja már nyitva várt. Ernő bácsi felkapott, beültetett a volán mögé. Annyira izgultam, hogy a tenyerem helyén izzadságcseppek maradtak a kormányon. Aggódva tekintettem Ernő bácsira, de ő szemernyit sem volt rám mérges. Sose feledem a Skoda S 100-as bőrüléseinek illatát, amivel Ernő bácsi egyedül engem ajándékozott meg.

Ez volt az utolsó olyan nyári szünet amit a telepen töltöttem. A szüleim adósságai miatt el kellett adnunk a garázst, sőt még a lakást is. Talán nem volt annál szívszaggatóbb látvány az életemben, mint amikor a garázst teljesen kiürítettük, hogy átadhassuk az új tulajdonosának. Elköltöztünk az ország másik szegletébe, ahol apámék jobban fizető állást tudtak vállalni, én pedig ezután soha többé nem élveztem annyira a nyári szüneteket, mint azelőtt.

Húsz év gyorsan eltelt, én már nem voltam többé gyerek, de még mindig összeszorult a torkom ha a régi sárga garázssorra gondoltam. Egy tavaszi napon kocsiba ültem, nem terveztem el előre, hogy hová megyek, de mélyen belül végig tudtam hol fogok kikötni. Egyszerűen csak féltem, hogyha kimondom hangosan, elmegy az a maradék bátorságom is. Gondoltam, hogy közel sem lesz olyan a garázssor, mint régen, de a valóság sokkal lelombozóbb volt annál, mint amire számítottam. A sárga festék szinte az összes ajtóról lepergett, egy-egy folt árulkodott csupán az ajtók eredeti színéről. A mi régi garázsajtónk királykékre volt festve, amitől menten ökölbe szorult a kezem. A döbbenettől először észre sem vettem, hogy az utolsó előtti garázs pont ugyanolyan, mint 20 évvel ezelőtt. Kivéve, hogy egy nagy “ELADÓ” felirat állt rajta egy telefonszámmal együtt. Pontosan tudtam, hogy Ernő bácsi sosem adná el, sem a garázst, sem a Skodát. A szám tárcsázása után kiderült, hogy nevetséges összegért szeretnének megválni tőle Ernő bácsi gyerekei. Egy hét elteltével átvehettem a garázst. A régi kulccsomón egy Skoda emblémás kulcstartó csüngött. A garázsajtó kinyitása előtt ugyanazt az izgatottságot éreztem, mint 8 éves koromban. A piros Skoda S 100-as ugyanabban a pompában fogadott, mint két évtizeddel ezelőtt. A volán mögé ülve nagy levegőt vettem. Fellélegezve nyugtáztam, hogy az ülések bőrillata semmit sem változott.
.
SZAVAZOK