A talizmán

Hajnali öt óra van. Csodálatos derengő napfény játszik a falucska templomtornyának gombjával. A pékségből mennyei illat árad, mely egy idő után keveredik a friss, nedves széna jellegzetes, csak itt tapasztalható szagával. A környező hegyek narancssárga fényben úsznak és ködpamacsok lepik el itt-ott a hófoltokat. Az ég már most kék, sehol egy felhő. Látszik, hogy szikrázó napsütés várható, bár a férfi tapasztalatból tudja, hogy hegyvidéken pillanatról-pillanatra változhat az időjárás. Ma nem sziklamászásra készül, mely egy függőleges síkon történik és óriási koncentrációt, összpontosítást igényel, hanem csak túrázik egyet. Mostanában túl sok a feladat és a probléma a cégnél. Ki kell, hogy szellőztesse a fejét. Úgyis elöntik a gondolatok, megoldásokat keres a gondjaira, nem tudná ezeket kikapcsolni. Ez az elmeállapot pedig végzetes lehet egy teljes figyelmet igénylő falmászásnál. Még otthon több estén keresztül nézegette a túratérképeket és válogatta az útvonalakat. Jól megközelíthető legyen, de ne legyen könnyű, így a tömeget is elkerüli. Ne legyenek róla leágazások, csak mennie kelljen egyenesen és nem utolsó sorban gyönyörű legyen a látkép, a kilátás. Jelenleg ez az, amire vágyik, így esett a választása erre a völgyre. Először fel kell kapaszkodni a hegyoldalba, itt elég nagy a szintkülönbség, majd alig emelkedik már az ösvény és végig csodálatosan rálátni a patak mentén gyöngysorként elhelyezkedő falucskákra. Ekkor majdnem megcsúszik. Friss tehénlepény. Még gőzöl. Persze, ez a tehenek szintje. Általánosban földrajzból tanulták a függőleges övezetességet. A valódi elnevezésekre már nem emlékszik, mert a barátokkal új neveket adtak a különböző szinteknek és ezen képesek voltak órákat nevetni. De rég volt! Micsoda tömény gyógynövényillat! Belemászik az orrába és onnan fel az elméjébe, hogy örökké emlékezzen rá. Ez az összetéveszthetetlen, semmihez se hasonlítható alpesi hegyillat. Most megáll, mert le kell vennie a pulóverét. A derekára köti. Ha a munkatársai így látnák, talán meg se ismernék. Ez is szabadságérzést ad neki, hogy nem öltönyben feszít. Eszébe jut, hogy még nem is nézett a lába elé. Pedig pár hónapja azt olvasta az interneten, hogy retteghetnek az Alpok turistái, mert elszaporodtak a viperák és a napsütötte túra utakon melegszenek, így könnyű rájuk lépni. Még a végén félni fog. Ekkor innen is, onnan is halk, távoli harangzúgás tör a sziklaormon fölfelé. Már dél lenne? Lehetséges ez? Az illatok és a látvány mellett ez a hang is a kedvencei közé tartozik. Olyan sejtelmes, régi hangulatú, de végtelen nyugalmat áraszt. Észre se vette, hogy ennyi ideje sétál. Ekkor beléhasít a felismerés, hogy egyetlen emberfiával sem találkozott. Megáll és körbekémlel. Sehol nem lát színes pöttyöket a hegyoldalon araszolni. Elmosolyodik, mert a túraútvonalat valóban sikerült óhajának megfelelően kiválasztania. Tömeg nincs, viszont van körülbelül egy lábnyom keskeny sziklaperem, ami a gyalogösvény, bódító illat és lélegzetelállító kilátás. Közel már a völgykatlan vége, a völgyfő. Itt eldöntheti, hogy lemászik az utolsó faluba és megebédel, vagy tovább megy, a szemközti oldalon vissza és majd csak a szállásadó falujában vacsorázik. Később eldönti. Éppen indulna, de ekkor oldalról egy éles fénycsík világít a szemébe. Egy másodperc törtrésze volt, nem látta honnan. Visszalép egy lépést és számítva az éles fényre, hunyorít, de nem következik be újra a fényjáték. Egészen biztosan a szemközti sziklafalról tükröződött valami. Sóhajt egyet és azonnal eldönti, hogy nem mászik le a faluba, hanem körbe megy. Felcsigázta a kíváncsiság. Csak arra a valamire tud gondolni. Nem látszik, mert kicsi, de a megfelelő szögben rávetülő napfényt visszatükrözi. Kizárólag autóalkatrészek jutottak eszébe. Természetesen ez kizárva. Vagy tükörszilánk. Megpróbálta elképzelni azt a nőt, aki ezen az ösvényen előveszi a pipere tükrét és megigazítja a sminkjét, vagy a frizuráját. Nem igazán sikerül. Így lassan ezt a lehetőséget is elveti. Amennyire csak tudja, szaporázza lépteit. Nagyjából két óra múlva szemben van azzal a hellyel, ahol egy pillanatra elvakította a fény. Itt a sziklafal annyira meredek, hogy már szinte homorú. Olyan érzése van, hogy a vékony sziklaperem, amin áll, szinte a levegőben lebeg. Kicsit lejjebb viszont következik egy lankásabb rész, ahol a sziklagyep a cserjéssel majdnem összefüggő növényzetet alkot. Lefekszik az ösvényre, megkapaszkodik a szikla szélében, kitolja magát egy kissé, majd amennyire csak tud, lenéz a mélybe és összpontosít a látására. Ma nem akart sziklát mászni, pedig visszafelé kénytelen lesz, mert ő most ide biztosan levarázsolja magát. Gond nélkül lejutott és most itt áll a növényzettel borított sziklarész tetején. Igen, ott, kissé lejjebb van valami. Felülről a cserjés jobban átlátható és vastag kenderkóc szálakra lesz figyelmes. Biztosan muflonsörte. Talán az elhullott állat világos szarván játszott a fény. De ahogy közelebb ér, látja, hogy annál hosszabbak a szálak, amelyek kinyúlnak a kis bokrok tövénél a szárai között. Lép még egyet, majd megtorpan. Innen belelát a törpebokrok közé. Középen nincs is növény, csak körbe, mintha védeni akarnának valamit. A napszívta csontokat, melyek valamikor egy élő embert tartottak és a szőrruházat darabjait. Az oldalán fekszik és a szikla felé fordult felén még a mumifikálódott bőre is rajta van. A férfi érezi, hogy kimegy belőle a vér, elkezdi kapkodni a levegőt, így akarattal kell magára újra nyugalmat erőltetni. Ez hihetetlen! Hogy kerül egy ilyen csontváz ide? Mióta fekszik itt? És mindez lehetséges a drónok, siklóernyők, sportrepülők és magángépek korszakában? Jó tíz perce nézhette a maradványt és ez idő letelte után se hitte el jobban, hogy ő most nem alszik, ébren van, itt áll a sziklafalon egy alpesi országban és néz egy elhunyt ember maradványaira. Érdekes módon nem undorodott tőle, inkább enyhe részvétet érzett és azt, hogy érdekli, ki volt az illető. Óvatosan körbejárta a bokorkört és ekkor a másik oldalon a kézcsontok végénél, tőlük pár centire észrevett egy tárgyat. Először csak nézte, de nem jött rá, mi az. Később egyre biztosabb volt benne, hogy ez bizony a fényjátékot űző apró dolog. Még jó darabig hezitált, hogy megérintse-e. Belső énjének egyik fele tiltakozott, másik fele azt mondta, hogy vedd kezedbe, nézd meg, mi az. A férfi úgy gondolta, hogy véletlenek nincsenek, egészen bizonyos, hogy a sors őt választotta a felfedezésre és így joga van alaposabban szemügyre vennie a tárgyat. Óvatosan a bokrok fölé hajolt, majd várt, aztán lenyúlt érte. Ezt leszámítva még soha nem reszketett a keze. Érezte, hogy az izzadság nem csak a homlokát önti el, de a kezét, lábát is. Szinte a rosszullétig izgatott volt. A tárgy viszonylag stabilnak tűnt. Belerakta a nyitott bal tenyerébe, felemelkedett és alaposan megszemlélte. Körben bőr külső résszel ellátott csontból készült darab volt. A teteje, amin a déli nap sétálva játékot űzött olyannak tűnt, mintha üveg lenne. Egy betört, megrepedezett, elmattult üveg. De nem, mégsem. Várjunk csak! Ez egy viszonylag vékony hegyikristály lap. Szinte csiszolat. Elképesztő! A férfi keze olyan mértékben reszketett, hogy a lap alatt megmozdult valami. Vett egy nagy levegőt és hangosan kimondta, amit gondolt.: „Ez egy iránytű!” A földrajzi felfedezések előtti korból? Ez lehetetlen! Igen, akkor nagyon valószínű, hogy a szerencsétlenül járt ember csak a történelmi középkor táján tévedhetett itt el, nem korábban. Csodálatos darab. Visszapillantott a valamikori tulajdonosára, majd újra a remekműre. Vajon ő maga készítette? Vagy valaki más a számára? És mi történt? Eltévedt és így lezuhant? Meglepte az éjszaka útközben és azért zuhant le, mert nem látott semmit? Nem talált élelmet és az éhségtől beleszédült a szakadékba? De ha iránytű volt nála, valamit határozottan, konkrét céllal keresett. Azt vette észre, vágyik arra, hogy jobban megismerje ezt az embert és történetét, sorsát. Egészen biztosan férfi volt. – állapította meg magában. Valahogy ezt érezte. Majd hirtelen elhatározással bezárta ujjait az iránytű körül és ellépett a bokroktól. Mivel ez a mestermunka nem képezi szerves részét a leletnek,- gondolta, enged a sors csábításának és innentől ez az ő talizmánja lesz. Szépen visszakapaszkodik a túraösvényre és pár óra múlva a szálláson pihen majd. A falucska főterén még látott megbújva egy telefonfülkét, onnan felhívja a rendőrséget, de még a természettudományi múzeumot is értesítheti. Majd addig még meggondolja, kit kell felhívnia. Tapasztalt szakértelemmel visszahúzta magát a keskeny sziklaperemre és elindult tovább. Fejében, lelkében egymásra licitálva kavarogtak, forrtak, az érzelmek, a gondolatok.

Tudta, hogy emberileg, erkölcsileg bűnt, jogilag bűncselekményt is elkövet egyszerre, de nem akart erről tudomást venni. Ragaszkodott az elméletéhez, hogy nem véletlen az, hogy az ő szemébe vetődött a pillanatnyi fénycsík és ő pont akkor pont ott járt. Ennek oka kell, hogy legyen. Megegyezett önmagával, hogy próba lesz a délután és az éjszaka. Ha nagyon bántja a dolog, másnap hajnalban visszaviszi és elhelyezi az iránytűt oda, ahol és ahogy feküdt. Így a telefonálással is vár holnapig. Teljesen mindegy, hogy 500 év meg még egy nap, vagy nem.

Hiába volt rendkívül fáradt, nem bírt elaludni. Csak az iránytűre, annak tulajdonosára és a saját tettére tudott gondolni. Éjfél körül jutott eszébe, hogy nem is vacsorázott. Nem baj, úgysincs étvágya. Hajnalban, mielőtt belezuhant volna az álomba eldöntötte, másnap reggeli után visszaviszi a szerkezetet jogos tulajdonosának és onnan helyből felhívja az illetékes szerveket. Meg is fogja őket várni a helyszínen. Megnyugodva aludt el.

Ő volt az első a reggelizőasztalnál. A háziasszony népviseletben, dirndliben pakolta rogyásig az asztalt finomabbnál finomabb falatokkal. Közben pedig beszélt és beszélt, szóval tartotta a vendéget. Megosztotta vele a legfrissebb hírt is, ugyanis előző nap, sötétedés előtt a hegyimentők egy csontvázat találtak a völgyben. Réginek néz ki, igaz, mostanában nem is szenvedett itt senki balesetet. Pedig elég kacifántos az az út ott a csúcsrégióban. Az ő férje is önkéntes, ő is fönt van a hegyen, segít a rögzítésben, elszállításban, no meg az őrzésben. A férfinek nehezére esett lenyelni a falatot. A sors döntött így. Végérvényesen lezárta az ügyét.

A következő héten, három kőkeményen ledolgozott nap után elcsigázva ébredt körúti lakásában. Rutinszerűen benyomta a laptop gombját, mire az bántóan tolakodott azzal a valószínűtlenül kék színével a nap kezdetébe. A híroldalt még fekve szokta átfutni, de most nem nyúlt az egérhez. Teljes képernyővel adta tudtára a gép, hogy „Világszenzáció! Hegyimentők több szempontból is a világ egyedülálló leletére bukkantak az Alpokban. Emberi maradványokra. Az illető nő volt, sőt anya, mert szíve alatt hordta magzatát. A lelet korát a tudósok ötezer évre becsülik. Ezzel elképzelhető, hogy az Ötzi néven híressé vált ősemberrel ismerték egymást, vagy esetleg kapcsolatban is állhattak. Felfedezésük helye ugyanis légvonalban csupán húsz km-re található egymástól. Mostanra a völgyhöz legközelebbi város kórházába szállították vizsgálatokra. A lelet pontos koráról, akkori egészségi állapotáról, halálának körülményeiről a szakemberek egy hónap múlva tudnak biztosabbat mondani. A nő nevét illetően internetes szavazás indult világszerte.”

A férfi döbbent ábrázattal ült fel az ágyban. Világos, hogy mi történt. A társa eltűnt, ő pedig elindult megkeresni. Méghozzá egy olyan profi szerkezettel, amit Ötzi készített neki. Megborzongott. Kiugrott az ágyból és a műkandallóhoz sietett. A párkányán ott állt az iránytű. Vékony porréteg fedte. A körút. – ingatta a fejét. Óvatosan lefújta róla. – Hihetetlen! Ez az egész hihetetlen!- motyogta maga elé. Eszébe jutott, az is elképzelhető, hogy át kell rendezni a történelmi ismereteinket is. Visszaugrott a gépéhez és bepötyögte a város nevét, majd a repülőtársaság honlapján megnézte a menetrendet. A járatok menüre ugrott, szeme átsiklott az ötszörös áron és megnyomta a foglalás gombot. Három óra múlva indul a repülője, nagyjából négy óra múlva a speciális vizsgálatokat végző kórházban van. „Vigyázz világ! Megremegsz az újabb szenzációra!” – mondta hangosan és kiakasztotta sötétkék öltönyét a szekrényből.
.