TEL: 29 954 303 - E-MAIL: trivium@triviumnet.hu

A varázslat földje

Jelige: Farkas

Lea, az ujjai között forgatta a szórólapot, melyet az éjszaka nyomott a kezébe, az a furcsa srác, akivel a buliban találkozott.
Már nem is emlékezett arra, miért is kezdtek el beszélgetni, de végül olyan komoly témáknál lyukadtak ki, mint az élet, és mindaz, ami vele jár.
– Gyűlölöm az életemet! – idézte fel a saját szavait. Nem is értette hogyan volt képes így megnyílni egy idegen előtt – A hétköznapok unalmasak, mindennap ugyanolyan. Egyre hajkurászunk valamit, amit ha végül el is érünk, nem tesz boldoggá minket, és közben pedig egyszerűen elveszítjük a fényünket és befásulunk. A valóság túl… valóságos – fintorgott, és mivel látta, hogy a fiú figyelmesen hallgatja őt, folytatta – Szívesen elmenekülnék néha! – vigyorodott el zavartan.
Szavaihoz természetesen köze volt annak az alkoholmennyiségnek is, melyet megivott az este folyamán.
– Hova? – kérdezte a fiú. Különösen kék szemei, mintha világítottak volna.
– Valahova – vont vállat Lea, majd felnevetett – Egy másik világba!
A srác ekkor hirtelen a kezébe nyomott egy szórólapot.
– Gyere el! – mosolygott, majd köszönés nélkül eltűnt a tömegben.
Lea a csillogó ezüstpapírt nézegette, melyre kacifántos betűket írtak: Vessz el a Varázslat földjén!
A lap másik oldalára festmények miniatűr fotóit nyomtatták. Az aprócska képek teljesen elvarázsolták őt, olyan gyönyörűek voltak, mintha egy másik világ tájairól készítettek volna képeket.
Eddig nem hallott erről a kiállításról, egyik évfolyamtársa sem beszélt ilyesmiről az egyetemen, ennek ellenére úgy döntött, hogy elmegy a szórólapon megadott címre, mert a felébredt kíváncsisága, hajtotta őt előre.
Gyanakodva figyelte a magas épületet, ami előtt állt. A falai kopottnak tűntek, a környék pedig elhagyatott volt és csendes, senki sem járt a környéken.
Először különösnek találta, de tudta jól, hogy az elvont művészek sokszor szerettek különcködni, ezért vállat vonva meglökte a bejárati fémajtót, ami nyikorogva nyílt ki előtte, ő pedig belépett egy tágas előtérbe, aminek hófehér falain indás minták futottak körbe.
Az épület belülről már nem tűnt se kopottnak, se koszosnak, sőt, mintha mindent halvány ragyogás vett volna körbe.
Alig tette be a lábát, egy nagyon magas, nagyon karcsú, különös vonásokkal megáldott fiatalember sétált elé, arcán széles mosollyal.
– Segíthetek? – kérdezte furcsa kiejtéssel, Lea pedig zavarban érezte magát, mert a férfi szembetűnően szép volt, zöld szemei pedig különös fénnyel ragyogtak.
– Ezt kaptam tegnap este – nyújtotta felé az ezüst lapot, és kellemetlen érzés fogta el a férfi kutakodó pillantásától, amit rávetett.
A varázslat földjén – vonta fel szemöldökét a portás, majd kedvesen a lányra mosolygott – Igazán elbűvölő kiállítás. Teljesen magával ragadja az embereket – arcán ravasznak tűnő mosoly suhant át, de túl gyorsan ahhoz, hogy a lány biztos lehessen benne, tényleg jól látta e.
Mielőtt elgondolkozhatott volna rajta, a férfi egy vörös függöny felé terelte őt, mely egy sötétbe borított termet takart, ahol a falakon, hatalmas méretű festmények lógtak. Minden kép mellett, ósdi fáklyatartóra helyezett, óriási gyertyák világítottak, melyek sápadt fénnyel vonták körbe a kiállított alkotásokat.
Lea csodálkozva lépett beljebb a terembe, a vörös, vaskos függöny susogva hullott vissza mögötte.
– Engedje, hogy magával ragadja a világunk – hallotta a férfi hangját a függöny mögött, ám nem igazán figyelt oda rá, teljesen elvonta figyelmét a varázslatos terem, ahol a tompa fények mágikus hatást kölcsönöztek a kiállításnak.
A színes, pompás képek, mintha pulzáltak volna a gyertyák megvilágításában.
Lea közelebb lépett hozzájuk, mert szinte mágnesként vonzották őt.
Tekintete megakadt egy festményen.
A közepére karcsú, fekete törzsű fát festettek, ágai egészen magasan ágaztak el, és mint az indák, hullottak vissza a föld felé. Apró levelek csillogtak rajtuk, gyöngyszerű, piciny virágai pedig a szivárvány minden színében pompáztak. Ahogy megcsillant rajtuk a fény, ékszereknek tűntek.
A lány szinte hitetlenkedve figyelte a képet, főleg, amikor látni vélte, hogy a fekete indák megmozdulnak a festményen belül, mintha szél fújta volna meg őket.
Különös érzése támadt, miközben még közelebb lépett a festményhez. Egyre csak az járt a fejében, hogy el kellene futnia, de mégsem tette, inkább óvatosan a kép felé nyúlt, és csodálkozva figyelte, ahogy ujjai eltűnnek a festményben.
Szaladnod kellene! – törtek fel újra a gondolatok valahonnan tudata mélyéről, ő mégsem úgy tett. Nem tudta mi hajtja őt előre, de a képek szólították, vonzották őt, és gondolkodás nélkül követte a hívásukat.
Átlépte a láthatatlan falat, hogy egyszerűen besétáljon a képbe.
Talán csak álmodom. De milyen gyönyörű álom! – gondolta, ahogy nagyot szippantott a zöldalma illatú levegőből, mely megtöltötte a tüdejét.
A táj előtte már egyáltalán nem emlékeztette őt csupán egy festményre, nagyon is valóságos volt.
Végigsimított a ragyogó fűszálakon, melyek csiklandozták a bőrét.
Kacagva szaladt előre, az ékszer fához, melyhez hasonlót még soha eddigi életében nem látott.
Különös öröm fogta el, az érzés mámorító volt, az eget kémlelve forgott körbe, és elvarázsolva vette tudomásul, hogy a napon kívül, egy kékes színű, halovány bolygó körvonalai is kirajzolódtak az égen.
Sokáig élvezte a varázslatos helyet, hallgatta a hangjait, beszívta az illatait, és élvezte a szél gyengéd érintését a bőrén, ám órák elteltével úgy érezte, ideje visszatérni a festményből a valóságba.
Meg akarta nézni a többi képet is, tudni akarta, hogy azok miféle csodákat rejtenek, de, amikor visszafelé vette az irány, egyszerűen nem találta meg a kijáratot.
Hiába rohant arra, amerről érkezett, csak szaladt és szaladt, de hasztalan, mert az átjárót semerre sem találta.
A mámoros érzés, amit az imént érzett, hirtelen átcsapott félelembe, és kétségbeesésbe. A kezei remegni kezdtek.
– Egy Világ bezárva egy másikba, ahol a lány csapdába esett a Varázslat Földjén! – valaki megszólalt, a hangja Lea körül lebegett, mintha körbe fogta volna őt, de a lány nem látott senkit, majd döbbenten figyelte a kék égen kirajzolódó arcot, melyet azonnal felismert.
A portás ajkai ravasz mosolyba húzódtak, zöld szemei egyenesen őt nézték.
– Ezt hogy érted? – dadogott a lány értetlenül – Hol a kijárat? Vissza akarok menni! – hallotta, ahogy remeg a hangja, de nem tudott megnyugodni.
– Ebből a világból nincs kijárat – nevetett fel a férfi, és mielőtt eltűnt volna a látóhatáron, visszanézett a válla felett – Örökre a képben maradsz! Aki menekülni kíván a valóságból, félő, hogy eltéved a Varázslatok Földjén!
Ahogy a férfi kilépett a teremből, a kék ég hirtelen elsötétült, és hideg sötétség ölelte körbe Leát, aki hiába kiabált, a hangja süket fülekre talált.
Eltűnt, mintha soha nem is létezett volna.
.

.
.
  1. Fer-Kai

    Érdekes, elgondolkodtató történet, de azért jobban kedvelem azokat a meséket, amelyekben mindig van kiút.
    Ez így olyan, mint az örök kárhozat – túlzásnak érzem egy világtól való elvágyódás vagy „menekülés” miatt.

  2. Lethenyei Zoltánné

    „Vigyázz, hogy mit kívánsz, mert lehet, hogy teljesül” jutott eszembe. Érdekes téma, nagyon is aktuális zavaros világunkban. Megfogott, tetszett.

Hozzászólás

*