Previous Story
Az első vándor
Posted On 2019 nov 16
Jelige: Kék
Az öcsém imára kulcsolt ujjakkal, gyapjú garbójában feküdt a bordó, bársony ravatalon. Hajnalban mentem be hozzá és eltöprengtem a család szeretett bárányán. Életében, de azt sem tartottam elképzelhetetlennek, hogy még halálában is kedvesebb volt a szüleink számára, mint én. Mintagyerekként tartották számon. Ha teát kaptam reggelire, ő biztosan kakaót. Még én zsíros kenyeret majszoltam, ő friss, szivacspuhaságú, fehér kalácsot zabált. Aztán amikor vadászni mentünk, ő apa puskáját vihette, nekem meg csak anya kardja jutott. Nem volt olyan mozzanat a mindennapjainkban, amiben ne ő lett volna a minden.
Az életem megkülönböztetések közepette telt. Bármilyen örömteli esemény történt a családban, az öcsém volt bennük az első számú gyermek. Én viszont, a puszta létezésemmel is útban voltam. Nem tudtam bármit is tenni, amit ne kísért volna anya és apa részéről bírálat. Minden velem kapcsolatos eseményt kifogásoltak és a viselkedésük módjával érzékeltették, hogy meg se kellett volna születnem. Mentségükre váljék, nem tudhatták, hogy különleges életút szolgálatára jelölt ki a csillagzatom.
Hosszú éveken keresztül tűrtem a lelki, fizikai sérelmeket, mert azokból bizony nem szenvedtem hiányt. Ha beteg voltam, nem ápoltak és szóra se méltatták a gyötrődéseimet. A megszólításomnak olyan hangulata volt, mintha valami kóbor, kényszerűségből befogadott háziállat lettem volna. Ha apa megütött vagy megrúgott, viszont büszkén, némán viseltem a fájdalmakat, mert az igazságérzetem, az indokolatlan megaláztatástól, emberfeletti erőt adott. Életben tartotta bennem a reményt, hogy egyszer úgyis minden jóra fordul, és hamarosan a sorsom az igazság országába vezet.
Külön mindenkitől, egyedül töltöttem a napokat. Az otthon melege helyett a mezőket és az erdőket jártam. Örökzöldekkel beszélgettem, de szóltam néha a fagyott földhantokhoz is, amik rosszallás nélkül meghallgattak. Nyáron a pirosló gyümölcstermések vagy az aranyló búzatengerek látványa kedvesebb volt a lelkemnek, mint anyám tekintete. A termőföld édeskés szaga a szépálmaim illatára emlékeztetett, és az ég kékjének mosolya eltakarta az emlékezetemben apám dühös nézését, vagy kárörvendő vigyorát. Bizonytalanságok között sodródott az életem, merthogy a természet halált osztogató karolásán kívül senki nem védelmezett.
Viszont megismertem az életek végét! Teljes mivoltában fedte fel a kilétét az elmúlás előttem, merthogy a házunk körül leskelődött. Az évszakokkal felfalatta a rétek zöldjét, a fák magas lombozatát. Ahol megjelent, kímélet nélküli rombolást és pusztulást hagyott maga után.
Megszántam a végzetet, mert rajtam kívül senki nem akarta elfogadni a jelenlétét. Meghatott nyers egyszerűsége, a velem való hasonlatossága. Ő is magányos volt, mint jómagam, mert anya és apa átnézett felette, ahogy felettem. A gondolatát is gyűlölték, ahogy engemet sem szerettek. Megvetették és megátkozták mindkettőnket. Tudomásul vettem, hogy a kirótt ugyanazon ítélet egymásnak rendelt bennünket. Anyám helyett anyámmá vált. Apám helyett apámmá, az öcsém helyett testvéremmé. Ha nem is első pillantásra, de kétségkívül megszerettük egymást és elválaszthatatlanok lettünk. Ha maga a Halál, de legalább tartozott hozzám valaki és tartoztam én is valakihez.
Onnét kezdtem beszélni minderről, hogy az öcsém gyapjú garbójában feküdt a bordó, bársony ravatalon. Korán mentem be hozzá és megöleltem a gondolataimmal. Már nem kiközösített, a szeretettől megfosztott lélekként, hanem bátor, büszke emberként álltam előtte. Nem a család kegyeltjét láttam benne, és a kettőnket megosztó különbségek nyilalló sérelme is elillant közülünk. Egyszersmind szűnt meg bennem az irigység, a keserűség, a csalódottság az élettelen látványától. Anya és apa tekintetébe, az irányomban való megvetés mellé, azonban fénytelen üresség költözött. Tovaszállt szemeikből a csillogás, és még annyit se szóltak hozzám, mint régen. Bizarr érzés volt tudnom, hogy mondani nem akartak már semmit a számomra.
Azon a reggelen virágzott ki a tavasz. Langyos fénye befolyt a ravatalozó nyitott ajtaján és az öcsém arcán elsimította a hideg árnyékokat. A körülötte álló gyertyák üvegtartói szivárványokká oldották fel a napfényt és széjjelszórták. Az elmúlásba szorult némaságot csillogó madárhangok születései díszítették. A harangvirágok megkondultak.
Ábelnek mindenki előre köszönt, és az akkor sem változott, amikor a Halál köszöntött be hozzánk.
Az igazság az, hogy nem akartam megölni Ábelt. Én nem vagyok gyilkos! Én Szabó Káin vagyok. A menekülő ember, akit a csalódásai az élet kietlen vidékeire vezették. Nem tettem semmi olyant, aminek ne lett volna helye a Mindenség kacatjai között. Csupán feltártam az életen a bűnök kapuját, hogy elsőként léphessek keresztül rajta.
A Teremtés addig ismeretlen egésze tárulkozott fel előttem. Látomásommal belepillanthattam az áttetsző jövőbe, amiben torzult, fénytelen foltok gomolyogtak. Zegzugos labirintusában fájdalmas sóhajok, csendes sírások hallatszottak. Az egész emberiség vadul hömpölygő folyama ömölt utánam, hogy kövessen a Halál éjfekete vándorútján. Ám a borzalom életét, ezen az istenverte Földön, a Jóisten nem teremtette öröknek! Mételyező hervadásából újra sarjadó örömvirágok nyíltak. A koporsók bölcsőkké váltak, a vaksorsok örökéletnek születtek. A béke szivárványívei ragyogtak fel mindenfelé, és a megbocsájtás reményével ajándékozták meg mindazokat a számkivetett lelkeket, akik a nagy kalandozásokból megfáradtan hazatértek.
.
.
.
.
.
.
Kedves Gabriella!
Szerintem jobb helyen vannak itt az erről a novelláról szóló gondolatok, a szerzőt is megtiszteljük vele – akkor is, ha kritikai észrevételek.
Számomra szintén a novella vége volt fontosabb, magával ragadóbb.
Káin és Ábel történetét sokféleképpen lehet értelmezni, lehet lélektani és szellemi megközelítésben is. Számomra ez utóbbi az otthonosabb, és eszerint Káin a Tűz (a Szellem) fia, Ábel pedig a Vízé (a léleké). És a „gyilkosság” nem más, mint az alacsonyabb szint – a mulandó földi jóság – meghaladása.
(MEGHALadás. Milyen kifejező is a magyar nyelv!)
Persze más értelmezéseknek éppúgy helyük van.
Korábbi hozzászólásom irodalmi szempontból bírálta a művet, remélem, hogy észrevételeimet építő kritikaként fogadja a szerző.
Akkor is, ha nem fukarkodtam a kritikával…
Kedves Fer-Kai!
Úgy érzem ez a kérdés inkább hozzám szól: „De nem értettem, hogy miért a Szavazás rovatban kell figyelemfelhívó méltatást írni valamely konkrét novelláról,….”
A hozzászólásom kifejezetten Hadriqnak szólt. Igaz, ezt nem írtam oda, mert nekem egyértelműnek tűnt, hogy Ő érteni fogja, mást pedig nem foglalkoztat. Gondoltam, ha megosztom, Vele a nézetem nem fogja annyira sajnálni, ha nem kap elegendő olvasói véleményt. Hiszen, az nem a novella minőségi mércéje. Csak tudatni szerettem volna, én is egy olyan olvasó vagyok, aki véleménynyilvánításban ugyancsak fukar. Ezért említettem meg ezt a novellát, de megemlíthettem volna a másikat is, ami hangulatában egészen más, mégis találtam benne nekem tetszőt.
Egyébkén visszatérve erre a novellára, engem a vége ragadott meg, innen:
„Az igazság az, hogy nem akartam megölni Ábelt. Én nem vagyok gyilkos! Én Szabó Káin vagyok. A menekülő ember,…..
Csupán feltártam az életen a bűnök kapuját, hogy elsőként léphessek keresztül rajta……
……és a megbocsájtás reményével ajándékozták meg mindazokat a számkivetett lelkeket, akik a nagy kalandozásokból megfáradtan hazatértek.”
Ez az a rész, amit én fajsúlyosnak érzek. Lehet, hogy a szerző, vagy a szakértő másként gondolja, de én úgy értelmeztem, Káin nem akart gyilkolni, de csalódottságában bűnt követett el. Lélekben vívódik és reméli, hogy bűne megbocsátást nyer. Lehet átsiklani ezen a részen és továbblapozni, de én elidőztem itt. Erre céloztam a halász-búvár hasonlattal. Talán tévesen.
Kedves Eve!
Annyira nem izgatott a kérdés, mert a személyazonosságon vagy az ismerősi kapcsolaton túl (természetesen) el tudtam képzelni, hogy csupán egyszerű habitusbeli, lelki hasonlóságról van szó.
De nem értettem, hogy miért a Szavazás rovatban kell figyelemfelhívó méltatást írni valamely konkrét novelláról, hiszen a szavazás után is lehet hozzászólást írni a műhöz – miként tettem én is, gond nélkül.
A kétely valóban megvolt bennem, de nem olyan erővel, fontossággal, hogy a hozzászólásom lényegét jelentette volna.
Kedves Fer-Kai!
A hozzászólásodban ez írod:
„Egyik, legkevésbé fontos észrevételem, hogy Juhász Gabriella és a “Kék” jelige alatt író szerző fogalmazási stílusa közel áll egymáshoz, erős kapcsolatot mutat. Ezt nem is boncolgatnám tovább.”
Ha az észrevételed „legkevésbé fontos”, amit „nem is boncolgatnál tovább”, mi volt a szándékod azzal, hogy leírtad ezt a két mondatot? Talán csak nem velük szeretted volna finoman rávezetni az olvasót arra, hogy kapcsolatot keressen, és találjon a szerző, a „Kék” jelige, az említett hozzászólás és a novella között?
Én is tudok olyan cselesen gyanúsítgatni, hogy közben semmi konkrétumot nem jelentek ki, nem szögezek le, mégis sokakban kételyt ébreszthetek, és rávezethetem őket, bizonyos ok-okozati összefüggésekre keresésére.
Ha ennyire izgat a kérdés, megnyugtathatlak, hogy a „Kék” jelige másik szerzőt takar, és nem hiszem, hogy örül annak, amikor ilyen kontextusban hivatkoznak rá a pályázaton. Juhász Gabriella egyszerű hozzászólóként mindössze a véleményét írta le, és nincs köze az említett novellához.
Ahogy a pályázati kiírásban is szerepel, biztosítjuk a pályázók inkognitóját, nem fedjük fel a kilétüket, ha csak nem ők kérnek erre minket, illetve ha nem ők maguk teszik. Egyesületen belül a pályázók adatait kizárólag én mint a pályázat adatkezelője ismerem, egyetlen egyesületi tag, de még a pályázat szerkesztője sem tudja, hogy kiket takarnak a jeligék. A GDPR rendelkezéseit mindenkor betartjuk és az előírásainak megfelelően járunk el.
Arra kérek minden kedves olvasót, hogy a továbbiakban tartsa tiszteletben a többiek magánszféráját, amibe a véleménye is beletartozik, és a saját véleményét ne találgatásokra, és gyanúsítgatásokra alapozza!
Juhász Gabriella hozzászólásának (Szavazás – November) köszönhető, hogy teszek néhány észrevételt itt, a novella alatt.
Egyik, legkevésbé fontos észrevételem, hogy Juhász Gabriella és a „Kék” jelige alatt író szerző fogalmazási stílusa közel áll egymáshoz, erős kapcsolatot mutat. Ezt nem is boncolgatnám tovább.
A mélylélektani „búvárkodás” nem mindig válik javára egy írásnak, pláne ha novella. A novella (szerintem) – a meséhez hasonlóan – akkor jó, ha a történeten, jelképeken keresztül „csak” láttatja a lélektani, szellemi hátteret, és minél kevésbé mondja ki. Hadd dolgozzon meg érte az olvasó! Amit ő maga ismer fel, ő maga „fejt meg” – amiért megdolgozott -, az sokkal inkább vele megmarad, mint amit tálcán kínálnak neki.
Ha az íróban erős a késztetés mélylélektanilag „búvárkodni”, és ezt átadni, félő, hogy a mű tele lesz magyarázatokkal, magyarázkodásokkal, esetleg szájba rágással is. Ez utóbbira példa a novella eleje, ahol két, két és fél bekezdésen keresztül taglalja a főhős méltatlan háttérbe szorítottságát. Már rég tudjuk, hogy így van, de még mindig sorjáznak a példák, a sérelmek.
A kevesebb több lenne.
„Onnét kezdtem beszélni minderről, hogy…” – ez a mondatkezdés is jelzi, hogy a szerző a főszereplőn keresztül beszél, monológot mond a történésekről, de leginkább a főszereplő érzéseiről, indulatairól, szándékairól, sorsáról. Ez is túl soknak tűnik… Olyan, mintha egy páciens ülne a pszichológusnál, aki beszélteti, meghallgatja, talán meg is érti őt.
Az utolsó bekezdés innen ível magasabbra, válik személytelenebbé, egyfajta látomássá, de talán ott is túl sok a jelző – az író érezhetően hatásos kíván lenni. Ez természetes, csak nem szabadna ilyen törekvést tetten érni, szándékoltságot érezni. Az írás (lehetőleg) úgy ragadjon magával, hogy teljesen benne legyünk – semmi túlzást, mesterkéltséget ne érezzünk.
Persze csak a remekművek ilyenek, és ez az írás ebben a környezetben elég jónak, tiszteletreméltó teljesítménynek számít. Ha a szerző lelkileg és írástechnikailag letisztultabb lesz, egyszerűbb és kevesebb eszközzel is erőteljesebb, hitelesebb lesz.
Ezt kívánom Neki, tisztelettel.