Az első vándor

Jelige: Kék

Az öcsém imára kulcsolt ujjakkal, gyapjú garbójában feküdt a bordó, bársony ravatalon. Hajnalban mentem be hozzá és eltöprengtem a család szeretett bárányán. Életében, de azt sem tartottam elképzelhetetlennek, hogy még halálában is kedvesebb volt a szüleink számára, mint én. Mintagyerekként tartották számon. Ha teát kaptam reggelire, ő biztosan kakaót. Még én zsíros kenyeret majszoltam, ő friss, szivacspuhaságú, fehér kalácsot zabált. Aztán amikor vadászni mentünk, ő apa puskáját vihette, nekem meg csak anya kardja jutott. Nem volt olyan mozzanat a mindennapjainkban, amiben ne ő lett volna a minden.
Az életem megkülönböztetések közepette telt. Bármilyen örömteli esemény történt a családban, az öcsém volt bennük az első számú gyermek. Én viszont, a puszta létezésemmel is útban voltam. Nem tudtam bármit is tenni, amit ne kísért volna anya és apa részéről bírálat. Minden velem kapcsolatos eseményt kifogásoltak és a viselkedésük módjával érzékeltették, hogy meg se kellett volna születnem. Mentségükre váljék, nem tudhatták, hogy különleges életút szolgálatára jelölt ki a csillagzatom.
Hosszú éveken keresztül tűrtem a lelki, fizikai sérelmeket, mert azokból bizony nem szenvedtem hiányt. Ha beteg voltam, nem ápoltak és szóra se méltatták a gyötrődéseimet. A megszólításomnak olyan hangulata volt, mintha valami kóbor, kényszerűségből befogadott háziállat lettem volna. Ha apa megütött vagy megrúgott, viszont büszkén, némán viseltem a fájdalmakat, mert az igazságérzetem, az indokolatlan megaláztatástól, emberfeletti erőt adott. Életben tartotta bennem a reményt, hogy egyszer úgyis minden jóra fordul, és hamarosan a sorsom az igazság országába vezet.
Külön mindenkitől, egyedül töltöttem a napokat. Az otthon melege helyett a mezőket és az erdőket jártam. Örökzöldekkel beszélgettem, de szóltam néha a fagyott földhantokhoz is, amik rosszallás nélkül meghallgattak. Nyáron a pirosló gyümölcstermések vagy az aranyló búzatengerek látványa kedvesebb volt a lelkemnek, mint anyám tekintete. A termőföld édeskés szaga a szépálmaim illatára emlékeztetett, és az ég kékjének mosolya eltakarta az emlékezetemben apám dühös nézését, vagy kárörvendő vigyorát. Bizonytalanságok között sodródott az életem, merthogy a természet halált osztogató karolásán kívül senki nem védelmezett.
Viszont megismertem az életek végét! Teljes mivoltában fedte fel a kilétét az elmúlás előttem, merthogy a házunk körül leskelődött. Az évszakokkal felfalatta a rétek zöldjét, a fák magas lombozatát. Ahol megjelent, kímélet nélküli rombolást és pusztulást hagyott maga után.
Megszántam a végzetet, mert rajtam kívül senki nem akarta elfogadni a jelenlétét. Meghatott nyers egyszerűsége, a velem való hasonlatossága. Ő is magányos volt, mint jómagam, mert anya és apa átnézett felette, ahogy felettem. A gondolatát is gyűlölték, ahogy engemet sem szerettek. Megvetették és megátkozták mindkettőnket. Tudomásul vettem, hogy a kirótt ugyanazon ítélet egymásnak rendelt bennünket. Anyám helyett anyámmá vált. Apám helyett apámmá, az öcsém helyett testvéremmé. Ha nem is első pillantásra, de kétségkívül megszerettük egymást és elválaszthatatlanok lettünk. Ha maga a Halál, de legalább tartozott hozzám valaki és tartoztam én is valakihez.
Onnét kezdtem beszélni minderről, hogy az öcsém gyapjú garbójában feküdt a bordó, bársony ravatalon. Korán mentem be hozzá és megöleltem a gondolataimmal. Már nem kiközösített, a szeretettől megfosztott lélekként, hanem bátor, büszke emberként álltam előtte. Nem a család kegyeltjét láttam benne, és a kettőnket megosztó különbségek nyilalló sérelme is elillant közülünk. Egyszersmind szűnt meg bennem az irigység, a keserűség, a csalódottság az élettelen látványától. Anya és apa tekintetébe, az irányomban való megvetés mellé, azonban fénytelen üresség költözött. Tovaszállt szemeikből a csillogás, és még annyit se szóltak hozzám, mint régen. Bizarr érzés volt tudnom, hogy mondani nem akartak már semmit a számomra.
Azon a reggelen virágzott ki a tavasz. Langyos fénye befolyt a ravatalozó nyitott ajtaján és az öcsém arcán elsimította a hideg árnyékokat. A körülötte álló gyertyák üvegtartói szivárványokká oldották fel a napfényt és széjjelszórták. Az elmúlásba szorult némaságot csillogó madárhangok születései díszítették. A harangvirágok megkondultak.
Ábelnek mindenki előre köszönt, és az akkor sem változott, amikor a Halál köszöntött be hozzánk.
Az igazság az, hogy nem akartam megölni Ábelt. Én nem vagyok gyilkos! Én Szabó Káin vagyok. A menekülő ember, akit a csalódásai az élet kietlen vidékeire vezették. Nem tettem semmi olyant, aminek ne lett volna helye a Mindenség kacatjai között. Csupán feltártam az életen a bűnök kapuját, hogy elsőként léphessek keresztül rajta.
A Teremtés addig ismeretlen egésze tárulkozott fel előttem. Látomásommal belepillanthattam az áttetsző jövőbe, amiben torzult, fénytelen foltok gomolyogtak. Zegzugos labirintusában fájdalmas sóhajok, csendes sírások hallatszottak. Az egész emberiség vadul hömpölygő folyama ömölt utánam, hogy kövessen a Halál éjfekete vándorútján. Ám a borzalom életét, ezen az istenverte Földön, a Jóisten nem teremtette öröknek! Mételyező hervadásából újra sarjadó örömvirágok nyíltak. A koporsók bölcsőkké váltak, a vaksorsok örökéletnek születtek. A béke szivárványívei ragyogtak fel mindenfelé, és a megbocsájtás reményével ajándékozták meg mindazokat a számkivetett lelkeket, akik a nagy kalandozásokból megfáradtan hazatértek.
.

.
.

Facebook hozzászólások

Hozzászólás

*

Solve : *
15 + 3 =