Babaház

Minden reggel felkel az ember, majd esténként lefekszik aludni. Minden éjjel álmodunk valamit. Van, aki mindig mást, de van, akit sötétedés után mindig ugyanazok a képek gyötörnek. Minden éjszaka ugyanazokat a köröket futja le egy egyszerű bolond módjára egy nemlétező helyen, ami talán csak a fantázia szüleménye. Tulajdonképpen mindez csak a tudatalattink játéka, viszont ez bárkit könnyen össze tud zavarni. A visszatérő látomások idővel összemosódnak a valósággal és nem tudjuk eldönteni, hogy mikor éljük az életünket, vagy mikor is alszunk valójában.

A fiú nem tudta, hogy milyen az élet a szeretett babaházon kívül. Csak egy játék volt a sok közül egy műanyag várban, de ezt ő nem tudta, ahogy azt sem, hogy a kislány, akit szeret egyszer fel fog nőni. Ez csak egyet jelenthetett. Vége az együtt eltöltött kellemes időknek.

Egy napon elkezdődött a nagy változás. A kishölgy egyre kevesebbet foglalkozott vele. Nem érthette, hogy miért történik vele mindez. Napról napra csak várt. Egyszer mindennek vége szakad, így a fiú jókedvének is. Rá kellett jönnie, hogy amiben hitt már nincs többé. A lánynak már nincs rá többé szüksége. A napjai unalmasan és elhagyatottan teltek az üres falak és elhalványult emlékek között. Nem tudott szabadulni a gondolataitól. A zsibongás a fejében csak az angyalról beszélt, aki elhagyta őt. A fiúcska nem tudta, hogy ténylegesen mikor történt ez, de a gondolattól képes lett megbolondulni is. Tudta, hogy a lány hangját, a szavait örökkön-örökké hallani fogja minden pillanatban, az emlékezetében. Még azzal is képben volt, hogy az egyedülléten és a síráson kívül nem maradt neki semmi más. Az eltelt idő számára fagyosabb volt, mint a világ bármelyik tele. A szerelem érzése és a kedves álmai idővel megváltoztak benne. Ez az egész egy örökké tartó lidércnyomással lett egyenlő. A biztonságot nyújtó várfalak számára már teljesen megváltoztak. Már nem sugározta a melegséget és a régi szép emlékeket. Minden üressé és nyomasztóvá vált számára. A faliszőnyegek színes és vidám képei elhalványultak szemei előtt. Már nem tudta vidámnak érezni a ház ablakán beszűrődő madárcsicsergést és gyerekzajokat. Csak a múltra emlékeztette minden, hisz neki szép élete volt régen. Volt a friss levegőn, mert a lány kivitte. Tudomásul akarta venni, hogy ennek már vége, de nem ment neki.

Egyszer híreket hallott a gyerekszoba ajtaján kívülről beszűrődni. A szíve gyorsabban kezdett verni, a lelkében az új remény csillant fel.

– Olyan régóta áll már ott a babaház… – hallotta a kislány anyukájának a hangját. – De nincs szívem kidobni… Még egyszer jól jöhet.

– Ugyan, mégis miről beszélsz? A lányunk már évek óta nem játszik vele… – válaszolt az apuka. – Talán tovább kéne adni valakinek, akinek szüksége lenne rá. A srác csak maga elé bámul. Hallgatott, és hallgatott. Egyre többet tudott meg. A kastélyt felajánlják jótékonysági célra, vele együtt. Nem akart elmenni egy teljesen idegen helyre a kedvese nélkül, de tudta, nincs számára nincs választás. Valami eltört benne, egyre silányabb érzés kerítette hatalmába őt.

Számára eljött a nem várt pillanat is. A hatalmas játék kastélyt felpakolták, és elvitték, ahogy őt, az eddigi életét és kedvenc emlékeit is. Egy új helyre került. Ezen a helyen semmi sem stimmelt. Nem látott új reményeket, hisz erre egy gyerek sem volt. Ismét hangokat hallott beszűrődni. Meg kellett tudnia az utolsó hatalmas csapást számára. Az otthonát el fogják égetni, ahogy őt is. Hirtelen eszeveszett keresésbe kezdett a dolgai között. Keresett valamit, amivel véget vethet szenvedéseinek, mielőtt a lángok emésztik fel a testét. Egy kis idő elteltével megtalálta a megoldást. Az egyik fiók legmélyén talál egy pisztolyt. Remegő kézzel előveszi, majd megnézi. Napokig vár döntésével, majd egyszer csak meghallja a lángok ropogását a háta mögött. Mindent ellepett a szürke füstfelhő, ekkor ő visszavonhatatlan dologra szánja el magát. Kiveszi a párna alól a fegyvert, majd a tükör elé sétál könnyes szemmel. Erőltetetten elmosolyodott, majd visszagondolt létezése szép pillanataira. Lepörgött szemei előtt minden, ami valaha kedves volt számára. Emlékek a folyóról, a rétről, az utcáról, a babaházról, a kislányról, aki az első és utolsó gazdája volt, de elhagyta őt, a gyerekszobáról, ahol zajlott az eddigi élete nagyrésze zajlott. Borzongva emelte a fegyvert a tükör tiszta felületére. Egy szürreális tükörkép tárult szemei elé. Nem valósan látta magát. Míg ő a fényes, tükröződő felület felé tartotta a pisztolyt, addig tükörképe a saját fejéhez tartotta a fegyvert lövésre készen.

Bánatosan nézte egy ideig magát, majd meghúzta a ravaszt, mire a tükörképe főbe lőtte magát. A tükör egy hangos csörrenés kíséretében szilánkjaira hullott, a palota hercege pedig a lövés hatására a földre rogyott. Utolsó pillanataiban az üveg fényes töredékeit nézte, majd a lángokra emelte tekintetét az utolsó erejével. Egy keserves mosoly után örök álomra hajtotta fejét, majd a kastéllyal együtt hamuvá vált. Ez volt számára az utolsó történet, amivel minden véget számára.

Reggel egy puha ágyban ébredt normális emberként. A történteket felidézve rá kellett jönnie, hogy ő nem egy báb, aki egy kastélyban él. A lány az álmából pont ekkor sétált ki a szobájából, de valami mégis más volt. Teljesen összezavarodott a fiú. Olyan irreális és álomszerű volt ez az egész helyzet. Nem érthette, hogy miért történik vele ez. Talán az ébredés előtti dolog mégis megtörtént volna? Hiszen ez számára egész elképzelhetőnek tűnt, mivel bárki megmenthette őt azon a napon. Értetlenül nézett csak maga elé, mivel egyszerre volt lehetetlen, de valahol mégis lehetséges eme a helyzet. Csak egy dolog vált számára egyértelművé: a hosszas magány után érzett üresség.
.
SZAVAZOK
.
.