Previous Story
Csöpög a csap
Posted On 2019 nov 16
Jelige: Galateia
Üres vagyok. Végtelenül üres. Izzadt combomon csúszik végig a kezem, egy pillanatra öntudatlanul az arcom felé nyúlok, aztán hirtelen megálljt parancsolok neki. Már nem akarom kivenni a ráragadt tincset az arcom öleléséből. Felesleges volna. A könny úgyis újra visszarántaná immáron sokadszorra is.
Itt hagytál. Elmentél. Jobb ez így, tudom. Jobb, hiszen nem kell látnom a fájdalmat, a szenvedést, az elgyengült, rázkódó, apró testedet. Nem kell látnom, ahogy az utolsó pillanatokban is küzdöttél, pedig mindketten tudtuk, hogy nincs visszaút. Az ijedt arcokat, a gépeket, az elsuhanó, rohanó, arctalan alakokat a folyosón. Nem kell hallgatnom a sikolyokat. Nem kell látnom a steril, üres ágyakat, ahol pár nappal korábban még emberek feküdtek. Olyan pici voltál azon az ágyon…
Csöpög a csap. Üres vagyok.
A világ hirtelen megszűnt létezni. Totális megsemmisülés, egyfajta lebegés a semmiben. Olyan, mintha minden velem gyászolna. Nincs vibrálás, nincs izzadságcsepp a homlokodon. A sípoló hang is elült, és felváltotta a csend őrült tombolása az éterben. Semmi sincs, csak a végtelenség.
Te is csendben voltál mindig. Csupán az örök mosoly az arcodon világította be veled a szobát, a kis lakást, a várost, az életet. Az öröm ott volt, ahol Te. Te magad voltál az öröm. Mi lesz most? Az öröm ellentéte kiderült, hogy nem a szomorúság. Az öröm ellentéte a nihil állapot. Semmi sincsen.
Csöpög a csap. Üres vagyok.
Valami feketéllik a távolban. Mosolygó szembogarad az talán, melyre most ernyedt szemhéjad csukódik. Én is behunyom a szemem. Eszembe jut a kesztyű, a játékos kedv, a közös tánc a régi televízió képernyője előtt. Eszembe jut, ahogy a kertben dolgoztál, miközben mi bohóckodtunk és táncoltunk a csillagok alatt. Eszembe jut, ahogy együtt fejtettük a zöldborsót a nyári estéken. Ahogy palacsintát készítettél reggelire, és nem hallottad, hogy szóltunk, hogy már tele vagyunk, úgyhogy csak sütöttél és sütöttél, mi pedig nevettünk, hogy ugyan ki tudja ezt majd mind megenni? Eszembe jut, milyen rendben tartottad az asztalodat: minden fiókban precízen sorakoztak a ceruzák, papírok, mappák. Ez volt az egyetlen hely a kis lakásban, ahol kikötötted, hogy nem szabad játszanunk és valamiért tényleg nem is játszottunk ott soha. Talán sosem tudom meg, mit rejtenek azok a fiókok. Talán már nem is lényeges.
Eszembe jut a fehér, piros pöttyös bögre, amiből a teádat ittad reggelente. Csak kortyoltuk reggeli közben és nem beszélgettünk, csak néztük egymást, de nem is kellettek oda szavak. Elég volt egy cinkos kacsintás, egy lopott pillantás. Eszembe jut, amikor lementünk a szomszéd kutyához, a Buksihoz, hogy vigyünk neki csontot. Aztán az is eszembe jut, amikor felemeltél, hogy az ablakon keresztül adj be apának Szenteste, hiszen nem használhattuk a bejárati ajtót. A karácsonyfát nálunk az angyalok hozták, nekünk pedig nem szabadott találkoznunk velük. A fésűd és a borotvád a fürdőszobaszekrényen. Az órád másodpercmutatójának hangos kattogása. Végül eszembe jut az a végtelen szeretet, amellyel a körötted lévőkre tekintettél. Senki sem fog már úgy nézni rám.
Tisztaság, őszinteség, fegyelem, erő. Négy kemény szó, mely egy lágy szívet jellemez. A szív leállt, még ha műbillentyű is pumpálta belé oly régóta a vért. Azt a szívet, mely a legőszintébb volt az összes szív közül, melyet eddig ismertem. Várok a semmire, várok a folytatásra, várok, zihálok, kihúzom a tincset, amit a könny persze visszaránt.
Csöpög a csap. Üres vagyok.
Nem érzem úgy, hogy túl keveset beszéltünk volna. Nem érzem úgy, hogy ne tudtad volna, mennyire szeretlek. Nem érzem úgy, hogy ne adtál volna így is milliónyi kincset, emléket, boldogságot, azt a valakit, aki mindennél többet jelent nekem ebben az életben, nem érzem úgy, hogy még milliónyi dolgot akartam volna elmondani, hogy ne lettél volna büszke rám, hogy nem csempésztem volna örömteli perceket én is varázslatos, kerek életedbe. Nem érzek semmit.
Csöpög a csap. Üres vagyok.
.
.
Valóban zseniális írás. Engem nagyon megérintett.Gratulálok!
Valamiért nem tudott megérinteni. Pedig én jellemzően túlérzékeny vagyok, a hasonló novellákon általában elsírom magam. De azt hiszem, a hiba az én készülékemben van, mert ez egy nagyon jó, sőt kiváló írás. Lehet, majd legközelebb, ha újra elolvasom…
A hiány fájdalma, zseniális írásban. Mindannyian veszítettünk el valakit, akitszerettünk. De a gyász fokozatait nem könnyű megfogalmazni. De ez tökéletes. Sajnálom.