Previous Story
E, avagy a novemberi gondolat kavalkádom
Posted On 2019 nov 16
Jelige: ef210
A sok éjszakázás után valamelyik nap a két órám közötti szünetben kiültem a Dugonics térre verset írni. Azon gondolkodtam, hogy hiányoznak a kaposvári felolvasóestek. Meg azon, hogy azért mentem el oda három éve, mert azt hittem itt túl sok az olyan ismerős, akikkel nem szeretnék találkozni, közben meg alig látok valakit az utcán.
A szülővárosomban, kisváros lévén, persze lépten-nyomon belebotlok valakibe. Pénteken délelőtt épp egy nagy bevásárlást tartottam, amikor összefutottam a volt magyartanárnőmmel. Nem ő volt az első, aki rákérdezett a mindig hordott arany gyűrűm jegygyűrű mivoltára. Lássuk be, igazából teljesen jogosan. A szomszéd nénim pedig affelől érdeklődött, hogy a kapcsolati státuszom menyasszony-e vagy hajadon. Egy fura fintor után közöltem vele, hogy én nem megyek férjhez, nincs is még kihez, nem úgy, mint a nővérem, aki nemrégiben kötötte össze az életét a barátjával.
Furcsák ezek a nem várt találkozások. A BTK-n összefutottam egy alsós osztálytársammal, akivel nyolcadikban a tánciskolában és az azt követő vizsgabálon is közösen táncoltunk. Annyira bejöttem akkor neki, hogy járni akart volna velem, de én nyugodt szívvel lekoptattam. Most igazán jól esett az a néhány szó, amit váltottunk. Mikor elköszöntünk, éreztem a hátamon a szaktársai vigyorát, emiatt kislányos zavaromban fülig pirultam.
Egyszer majd belebotlok a „nagy ő-be”. Hiszek a boldogan éltek, míg meg nem haltak szövegben. De ezért a fájdalommal fűszerezett boldogságért dolgoznunk kell. Neki is, nekem is. Nem úgy, mint az előző barátom. Persze rám is igaz az a mondás, hogy a saját szememben nem látom meg a gerendát, míg a másikéban a szálkát is látni vélem. Nem vagyok egy szent életű ember, de ő kivételes volt. Kivételesen nem érdekeltem. Nem látogatott meg, se Kaposváron, se otthon. Neki orvos kéne a betegségeihez. Orvos és pap. Meg persze Isten.
Részben a betegségeiért hagytam el. Vagyis, mert nem tudtam kezelni őket. Nem tudtam felfogni, hogy mit érez egy-egy helyzetben. Számomra nagyon fontos az Istennel való kapcsolat, ezért is örülök, hogy a kollégiumi szemináriumokon többet tanulhatunk Róla, valamint magunkról, nőkről és persze a férfiakról is. Egyik ilyen alkalmon összhangban megállapítottuk a lányokkal, hogy szerintünk az egyik legfontosabb egy kapcsolatban a hasonló vagy azonos politikai és vallási álláspontok. Ez köztünk sajnos nem volt meg. Harmadsorban pedig botlábú volt. Én sem tudok táncolni, de nagyon is szeretek. Pár klasszikus- és néptáncot próbáltam néhányszor megtanítgatni neki. Persze sikertelenül.
Igaz, hogy már hivatalosan nem táncolok, de még mindig visszahúz a szívem a táncosok közé, mint ahogy az egyik hétvégén is visszavágytam az Tisza Néptáncegyesület Kukorica Fesztiváljára. Az egész hétvége a néptáncról, a népzenéről és a kukorica különböző felhasználási módjairól szólt. Első nap a mosdóban fontam be a hajamat és az egyik kislány ámulva nézett rám, hogy hogyan tudom magamnak így megcsinálni. Sok-sok gyakorlás van mögöttem, de szerintem még így sem vagyok a legprofibb. A fesztivál második napján segédkeztem a gyerekjátékok lebonyolításában – hosszú füzérekre pattogatott kukoricaszemeket fűzettünk a gyerekekkel –, majd aznap délután a községbeli néptánccsoportok táncait kísértem figyelemmel és azon gondolkodtam, hogy vajon mindenhol ennyire szörnyűek a gyerektáncosok? Mert nagyon nagy részük szerintem valami borzasztó volt.
Gyerekek… Gyerekek és felnőttek, férfiak és nők. Élet az anya hasában és azon túl. Vajon mikortól lehet élőlénynek nevezni egy megfogant magzatot? Az elmúlt napokban nagyon nagy vízhangot kapott az északír abortusz törvény, amelynek kapcsán mérhetetlenül sok élet- és döntés-párti esett egymásnak. Nem akarok és tudok helyetted dönteni ebben a kérdésben, hogy melyik oldalra állj. Mert nem látom át, nem érzem át, hogy miért akarnád elvetetni, megtartani, vagy épp örökbe adni a babádat. De tisztán látom a gyerekre vágyó, szülni nem tudó nők oldalát. Egy kedves táborvezetőm annyira örült, amikor örökbe tudott fogadni egy testvérpárt, miután ő magáról kiderült, hogy meddő. Én is mérhetetlenül boldog leszek, ha adoptálhatok akár egy kisbabát, akár egy nagyobb gyereket, hiszen a sérült gerincem miatt nem biztos, hogy tudok majd szülni.
Igazad van, nem tudom. Nem tudom, hogy miért döntesz úgy, hogy „megölöd” vagy kihordod az embriót. Nem tudom milyen, ha az én magzatommal végzik el az abortuszt. És azt sem tudom, hogy milyen, ha én vetélek el. De azt tudom, hogy milyen, ha a testvéred hal meg. Pontosabban, ha halva születik. Akkor és ott nem sírtam. Tisztán emlékszem, ahogy elmondta édesapám a nővéremnek és nekem. A nappaliból egyből rohantam szolfézsra. Ment az élet tovább. Mennie kellett tovább. Két évre rá a szüleim egy ultrahang képet mutattak nekünk. Már megint? – kérdeztük. De ez a kislány már élni akart! Furcsa egybeesés, hogy mindketten ősszel ünnepeljük a születésnapunkat egy hónap különbséggel. És most, csak is most, fele annyi idős, mint én. Mint én, aki még nem tud és akar felnőni. Aki örök álmodozó létben ragadt.
És aki az előző születésnapját Szabadkán töltötte. A Priča nevezetű kávézóban beszélgettem egy bodor hajú színésszel, miközben jöttek a telefonomra a felköszöntő üzenetek. Akkor még csak tervezgettem, dédelgettem egy álmot egy filmről, amelynek főszerepét rá szántam. Azóta eltelt egy év. Sok minden átalakult, megváltozott. A szereposztásoktól kezdve én is. Kész lett a film, lediplomáztunk.
Sokak véleménye befolyásolta a forgatókönyvet, a felvételek milyenségét, a film vágási struktúráját. A különböző esszéimet, novelláimat és verseimet is jó néhány vélemény alá szoktam vetni. Ilyen véleményezők voltak például a művkaros felolvasók is. A művész barátaim sokszor nem vették észre, ha témát és stílust tévesztettem, mert ezek határait tágan és szabadon értelmeztük.
Igaz, megtörtént már párszor velem, hogy egy-egy pályázatra is eltévelyedtem. Egy hazafias esszépályázatra például egy novellát küldtem be. Nagyon meglepődtem, amikor különdíjjal jutalmazták azt. Most pedig, mikor láttatni engedem a gondolataimat hónapról-hónapra, elgondolkodtam azon, hogy miért nem a rövid novelláimat olvashatjátok. Mindig arra jövök rá, hogy azok kerek egészek és kibővíthetetlenek. Íme, egy ilyen novella. Íme, az Ez tényleg szerelem.
A kihalt váróteremben ültem apával. Talán zöld székek voltak alattunk, de az is lehet, hogy kékek. Zöldeskékek. U alakban. Sütött a nap az apu háta mögötti tágas ablakon keresztül. A falak fehérek voltak és minta mentesek. Tavasz volt. Apu anyut hívta telefonon. Nem volt könnyű neki elmondani a dolgokat, hát még bennem milyen érzések kavarogtak. Most már tudom, hogy kell rommá tenni egy éppen kamaszodó gyerek úgy is világfájdalmakkal teli életét. Hatalmas gombóc volt a torkomban, nem láttam semmit a szememet eltakaró könnyfüggöny miatt. Nem sírtam, akkor és ott nem tudtam fizikai könnyeket hullajtani. A lelkem sírt a szemem helyett is. Én bárhol bármikor képes vagyok sírni. Az a nap óta biztosan. Nem. Csak ennyi volt az egész. Egy tilalom. Egy óvás. Megóvni magamat magamtól. Eltiltani a pici lányt az életét jelentő közösségtől. Azóta szüntelen ő(ke)t látom mindenhol. Fáj, még mindig fáj. Száz tőrrel döfték át a gyereklelkemet. Akkor és ott, az újvidéki kórház u alakú várótermében. Segíts Istenem, hogy így tíz év múltán elengedjem őket. Engedjem, hadd menjenek. Vigyék magukkal a fájdalmamat jó messzire, hadd landoljanak vele az almafán.
Alkotó emberként fontos számomra mások visszajelzése, véleménye, ezért is jó szerintem elolvasni az „anekdotaszerű” írásaimhoz tartozó elgondolkodtató hozzászólásokat. Érdekes dolog belelátni egy diáklány fejében kavargó dolgokba – írták az októberi gondolataim alá, amelynek elvileg ijesztőre sikeredett a befejezése. Vajon miért ijesztő a tanulók túlzottan sok éjszakázása? Vajon miért sikerülhetett jól a kavalkád, a novella pedig nem? Vajon ezek az irományok novellák, családtörténetek vagy csak pusztán barátságos, kellemes érzések? Nem is többek, de nem kevesebbek annál? Vajon mik ezek és ki vagyok én?
.
.
Ha már jött a felhívás keringőre, küldöm a visszajelzésemet… 🙂
Visszaolvastam a novelláidat, és már az elején sem volt egységes a vélemény – volt, akinek bejött a kavalkád, és volt akinek nem.
Amennyire látom, most már egyre kevésbé kavalkád, sokkal inkább gondolatfüzér. Nekem tetszett a csapongós stílus is, de az igazat megvallva, a mostani azért jobban bejön. Jó volt olvasni a beszúrt novelládat is, szerintem az sem rossz irány.
Nem tudom minden kérdésedre a választ, csak a véleményemet tudom leírni: – Jó belelátni az életedbe, mert 1. olyan, mintha teleregényt néznék, vagy még inkább egy élő közvetítést a fejedből, és azt általában szeretik az emberek, illetve 2. olyan, mintha én is egyetemista lennék újra.
– Azért volt ijesztő az előző kavalkád vége, mert nem lehetett tudni, hogy csak a tanulásból és az éjszakázásból van eleged, vagy az életből.
– Szerintem mindegy is a műfaj, ha engedik, tedd fel. Én örömmel olvasom decemberben is, és biztosan mások is vannak így ezzel. 🙂
– A „ki vagyok én?” kérdés még sokszor előjön, és lehet, 30-50 év múlva sem lesz rá kész válaszod. Sokféle szerepünk van, egyszerre több is, mindig változó mixtúrában.