Egy haláli találkozás az Élettel és a Halállal

Jelige: fANNtastic22

Történt egyszer egy szép napon, hogy az Élet és a Halál útja keresztezte egymást, mégpedig nem máshol, mint egy benzinkúton.
Fülledt nyári nap volt, ez sem különbözött sokban a többitől. Az autósok bőven a sebességhatár felett száguldoztak, a rádióból bömbölt a Highway to Hell, és az ember már meg sem lepődött néhány különös délibábon. Így történt ez akkor is, mikor a Halál belépett a benzinkút erősen légkondicionált helységébe – ahol hirtelen még pár fokkal lejjebb esett a hőmérséklet meg az emberek életkedve –, az eladó még csak meg sem lepődött, amikor meglátta a foszlott köpenyű, csuklyás alakot kezében egy akkora kaszával, mint ő maga. Az egészet elintézte egy vállrándítással. Törzsvendég. Meg amúgyis találkozott ő már ennél furcsább vendéggel is. Például azzal a drága fehér öltönyös pasassal, aki épp az előbb foglalt helyet az egyik bokszban. Ritkán fordul meg erre az ilyen úrinépség.
A Halál egyenes léptekkel, indult meg az előbb említett boksz felé, út közben pedig félkézzel hátra tolta a csuklyáját, láthatóvá téve így halálsápadt arcát és hosszú tűegyenes haját. Mikor odaért elmosolyodott.
– Élet… Már vagy ezer éve nem láttalak! – kezdte vidáman a Halál, tehát egyáltalán nem úgy, ahogy arra számítani lehetett volna.
– Ugyan drága nővérem, szerintem van az már több is – felelte az Élet, miközben a kezével jelezte, hogy nyugodtan leülhet. A Halál gyakorlatilag ledobta magát bokszba. Persze csak azután, hogy gondosan a falnak támasztotta a kaszáját, ugyanis már többször előfordult, hogy gondatlanul támasztotta neki a falnak. Ilyenkor pedig előfordult, hogy az ráesett egy vendégre, pincérre, kiskutyára vagy burmai gyűrűs teknősre. Ezen esetekben pedig kifejezetten sok volt a papírmunka. (Mellesleg a burmai gyűrűs teknős, aki csak véletlenül járt arra, sikeresen túlélte az incidenst.)
– Mi újság van veled? – érdeklődött a Halál.
– Csak a szokásos. Bár mostanság egyre több a munkám – húzta a száját az Élet, majd kissé vidámabban folytatta. – De képzeld a múlt héten sikerült elmennem moziba! Az élet könyve című filmet néztem meg pár barátommal. Roppant szórakoztató volt. Neked is ajánlom, biztosan tetszene.
A Halál csak a szemét forgatta.
– Először is, az egy gyerekmese, csodálkozok, hogy egyáltalán beengedtek megnézni, másodszor pedig hány évesek a barátaid? – kérdezte felvont szemöldökkel a Halál. Mikor pedig úgy tűnt, hogy kifogyott a mondanivalójából, mégiscsak folytatta. – Mellesleg még mindig egoista vagy.
Az Élet grimaszolt.
– Kíváncsi lennék rá, honnan tudod, hogy az egy gyerekmese. Ugyanis én ezt egy szóval sem említettem, te pedig nem épp arról vagy híres, hogy utánanézel a dolgoknak – a Halál zavartan pislogott, nem igazán akart a testvérére pillantani. Az Élet meglehetősen gyorsan vette a lapot. – Ááá, szóval te is láttad! Tudtam én, hogy tetszeni fog! – mondta az Élet. Mielőtt pedig a Halál ellenkezhetett volna, melléjük lépett az eladó, aki egyben a pincér is volt. Az előbb említett személy, bizonyos Dave Liath már közel két éve új munkaerőt keresett a benzinkútjára –, ami szebb napokon vendéglőként is funkcionált – csakhogy a semmi közepét jelző táblától úgy körülbelül másfél mérföldnyire ez kissé nehezen ment. Nem mellesleg a legtöbb városi gyerek csak egy pillantást vetne például a Halálra és máris elkezdene visítva menekülni, pedig mint az már kiderült, errefelé bizony furcsább vendégek is meg szoktak fordulni.
Már csak azért is jó lett volna új munkaerőt találni, mert Dave Liath kissé kétbalkezes volt. Noha az orvosok megállapították, hogy a jobb keze, nem bal kéz, hanem jobb kéz pont úgy, mint minden normális embernek. Ám ettől függetlenül rendszeresen elejtette a felszolgálandó italokat, ételeket meg úgy mindent, amit a kezébe adtak. Az esetek többségében pedig a vendégekre. Ám mivel a közelben nem volt más étterem vagy vendéglő, ezért az emberek és más lények kénytelenek voltak Dave Liathnál megvenni a reggelijüket.
– Jó napot! Mit hozhatok önöknek? – a pincér arcáról leírhatatlan unalom sugárzott, miközben kimondta ezeket a szavakat. Egy újabb átlagos nap.
– Én egy kávét kérek. Feketén, mint a lelkem – mosolygott kissé gonoszul a Halál. Mint minden szerdán most is éppen azon gondolkodott, hogy előrébb hozza egy kicsit Dave Liath halálának időpontját. De csak egy egészen kicsikét. Mondjuk a mai napra…
– Tehát a szokásosat – bólintott a pincér.
– Egy limonádét – döntött végül az Élet is.
– Sajnálom, épp kifogytunk a citromból, de ha gondolja… – azonban a pincér nem tudta befejezni a mondatot, mivel az Élet előhúzott a zsebéből egy citromot, majd a kezébe nyomta.
– Valahogy sejtettem, hogy késni fog a szállítmány, de remélem ez is megteszi – mosolygott kedvesen. A pincér bólintott, majd továbbra is unott arccal visszaindult a pult felé, elkészíteni a rendeléseket.
A Halál összevont szemöldökkel nézett az Életre.
– Ha jól emlékszem van is egy ilyen mondás, nem?
– Pontosan – bólintott elégedetten az Élet. Már nagyon régóta el akarta sütni ezt a poént.
A Halál elismerően biccentett. Talán még el is mosolyodott. A testvére mindig meg tudta nevettetni. Kár, hogy egy ostoba vita miatt, csak most kezdtek el újra beszélni.
Az Élet mintha csak olvasott volna a gondolataiban – ami akár tényleg meg is eshetett –, feltett egy roppant kínos kérdést:
– Min is vesztünk össze olyan eónokkal ezelőtt? Már nagyon nem emlékszem. Akár még az is előfordulhat, hogy azért mert valaki megette az utolsó sütit – nevetett az Élet. A Halál is próbált nevetni, de neki csak egy vicsorra futotta.
– Én sem igazán emlékszem – válaszolt végül. Meglehetősen nehezen tudta csak kimondani ezt a néhány rövidke szót.
– Mindegy is. Csak azt szeretném mondani, hogy a régi szép idők emlékére esetleg elmehetnénk egyszer Los Angelesbe egy filmvetítésre. Természetesen premierre. Tudok szerezni jegyeket – miközben az Élet beszélt többen is elhagyták a benzinkutat. Távozásukat egy-egy apró csengőszó jelezte. Végül csak hárman maradtak. Az Élet, a Halál és az eladó.
– Kész van a rendelésük, mindjárt viszem – hallatszott a pult felől a világ legunottabb hangja, majd a hozzá tartozó alkalmi pincér megindult a boksz felé. Imbolygó léptekkel közeledett.
A boksz előtt megállt, átnyújtotta a limonádét és nem sokkal később a kávét is… aminek a fele bizony a Halálon landolt.
Az embernek egy bizonyos idő után elege lesz. Nincs ez másképp a természetfeletti lényeknél sem. Van egy pillanat, mikor betelik a pohár és elszakad az utolsó cérnaszál is. A Halálnál most jött el ez a pillanat. Csakhogy az ő pohara kávéval volt tele és a cérnát is ez a forró lötty égette el.
Vihar előtti csend volt. A Halál nem szólt, az Élet döbbenten bámult, a pincér meg csak ennyit mondott:
– Bocs haver.
A Halál gúnyos mosolyra húzta a száját.
– Ááá, szóval csak ennyi? Ebben a hónapban már vagy ötször leöntöttél pedig még csak harmadika van! Emberek! Ez egyszerűen eszméletlen! Már épp az is megfordult a fejemben, hogy talán mégsem öllek meg…
– Tessék? – kapott levegő után az Élet. Erről nem volt szó. – Te meg akartad ölni? Sőt, most is meg akarod ölni?
– Minden szerdán ez van – vonta meg a vállát Dave Liath, majd mint aki jól végezte dolgát – pedig szó sem volt semmi ilyesmiről, legalábbis a Halál szerint – visszasétált a pulthoz, majd leült a mögötte levő székbe, kezébe vett egy újságot és elkezdte olvasni.
Az Élet felállt.
– Tudom min vesztünk össze. Ezen.
– De… akkor még nem is volt itt ez a vendéglő… – pislogott ártatlanul a Halál, és próbálta menteni a menthetetlent. Bár ő ezt akkor még nem tudta.
– Semmit nem változtál, és ha jól sejtem még mindig nem tudod, hogy mi bajom azzal, amit teszel… Talán ez a legrosszabb az egészben – az Élet felpattant, néhány gyors lépéssel a bejáratnál termett. Kinyitotta az ajtót, majd kilépett rajta és jó hangosan becsapta maga után.
A Halál sóhajtott egyet. Ezt elszúrta, már megint. A félig üres kávés csésze felé pillantott. Felemelte, majd kiitta belőle a maradékot. Lassan felállt, vállára vette a kaszáját és megindult az eladó felé. Mikor odaért, lerakott a pultra egy tízdollárost. Már nem volt kedve megölni a kétbalkezes Dave Liathot. Igazság szerint már semmihez nem volt kedve.
A parkolóban beült a kocsijába, beindította a motort, és bekapcsolta a rádiót, ahol felcsendült a Highway to Hell ismerős dallama. A Halál hazaindult.

.


.
.

Facebook hozzászólások

  1. Hadriq

    Vannak apróbb “gyerekbetegségei”, de érdekes történet. Szerintem nehéz nem amerikaiként hiteles, Amerikában játszódó sztorit írni, itt sem sikerült teljesen – kicsit olyan, mint egy tipikus amcsi film alaphelyzete. Összességében mégis tetszett, kíváncsi voltam a végére, és nem is csalódtam. Gratulálok, csak így tovább!

  2. Guti Csaba

    Érdekes megközelítése ez a dolgoknak. Ki tudja? Olykor lehet valóban elég lenne egy csésze kávé!

Hozzászólás

*

Solve : *
20 + 11 =