Egyszer csak

Jelige: Igaz történet

Ahogy ültem a bevásárlóközpont aulájában, merengve, arra már nem is emlékszem, hogy mi járhatott fejemben.
Valószínű el is vesztette fontosságát, amikor egyszer csak messzebbről közeledő, babakocsit toló nőre figyeltem föl.
Vele volt még egy három éves forma kislány, hóna alatt maciját szorongatva, egyenesre nyírt szőke hajacskája lengedezett, arcán bizonytalanság s félelem sugárzott, miközben anyja vezette látszólag eltökélt szándéka felé.
Az a meglátásom támadt, ahogy eme jelenséget fölfedeztem látóteremben, hogy itt történni fog valami érthetetlen cselekmény.
Ahogy végigmértem a nőt, egyre döbbentem meg tettén, és vált egyre világosabbá, ahogy a babakocsival s a két gyerekkel a mozgólépcső irányába tartott.
Hogy milyen megfontolásból választotta ezt a szállítási eszközt, azt ő maga sem tudta.
Az anya tartotta a babakocsit, amely az első két kerekével feküdt a mozgólépcsőre, a kislányt pedig próbálta stabilan a lépcsőn mozdulatlan megállítani a háta mögött, miközben haladni próbáltak.
Természetesen a gyermek korából és méretéből adódóan nem tudott helyt állni a helytelenségben, sehol sem tudott kapaszkodni, az instabil álláspontú babakocsiban egyik keze le volt foglalva a macijával.
Rongybábuként buckázott egyre csak vissza és egyre csak vissza és közben ordított, szőke haja, mint egy marionett bábún, úgy omlott arcába, s a játékmedvét sem hagyta sorsára, miközben átélte e borzalmat.
Ott termett hirtelen egy férfi, aki megragadta, s levette tehetetlenül hánykódó testét a lépcsőről.
Az anyja a babakocsival, miután e történés után sem realizálta a kialakult eseményt, ismét ésszerűtlen cselekedetet tett.
Visszafelé kezdte húzni a kocsit, benne a babával, ami eléggé hosszú műveletnek tűnt ugye, egy felfelé haladó irányú szállító berendezésnél.
A balesemény segítségére siető aktív férfit a rendkívül eszes hölgy mozgósította, megkérte, hogy vigye föl a mozgólépcsőn a babakocsit, ő pedig karjába a kislánnyal utazott föl az emeletre.
Hogy miért nem jutott eszébe használni a nőnek, majd a segítségkérést elfogadó segítő férfinak a biztonságosabb eszközt a szállításra, ami modern világunkban általában minden bevásárlóközpontban megtalálható, az oly annyira rejtély marad, mint az összes többi ésszerűtlenség.
Egy másik eset, a saját gyermekemmel vizibiciklizni mentünk.
Ott álltunk a kölcsönzőnél, közvetlen a kikötőrésznél a vízparton, a kölcsönző mester kérdezi, hogy a gyereknek kell e mentőmellény.
Ugyan! – feleltem.
Az én gyermekem, ha a tóba esne, válltól kint van belőle (magas is volt már akkoriban serdülőként) oly sekély a víz és tud úszni.
Egyszer csak a mellettem álldogáló 2 év körüli gyerekre mutat, azt mondja, hogy a kisgyerekre kellene a mellény.
Közöltem vele, hogy ő nem az én vérem, és nem tudom kié, nem velünk jött.
Igaz, hogy egy kisváros parkjának csónakázó taváról van szó, és hétköznap gondoltunk kicsit kikapcsolódni vízfelszínen, és a csónakkölcsönzés és értetlenkedés a megjelenő gyermek kapcsán eltartott több mint öt percig, az idő alatt és utána sem észleltem gyermekét kereső, esetleg hangosan kiabáló aggódó szülőt.
Kézenfogtam, sétálgattam vele a tó körül a parkban, több irányba, aztán megpillantottam egy komótosan közeledő párost, valószínűsítettem, hogy a gyermek szülei, mert a kicsike fiú elkezdett örvendezni.
A pár mintha természetesnek vette volna az egészet, hogy idegen ember gyámkodott alkalmilag szülöttük fölött, úgy tűnt, hogy előzőleges megbeszélés követte volna az átadást, szinte természetesen viselkedtek.
Aztán szépen ment ki ki a maga dolgára.
Én egy kis vidéki faluból származom.
Azok a falusi gyerekek, akik az utcán töltötték szabadidejüket páran nagyobb korú gyerekek, 10-13 évesek, őket utcagyerekeknek titulálták.
Anyám csecsemőkoromban sem szórakozott velem az utcákon kocsmák előtt.
Sajnos megakad a szemem olyan szituációkon, ahol a gyerek az „elszenvedő alany”
A pesti miliőben, a nyári estéken főként, kedveltek a kávézók, bárok és egyéb kiskocsmák.
Azok a fiatal szülők is kedvelik, akik csemetéjükkel, egyazon utcán végignézve tucatjával ücsörögnek e vendéglátóhelyek külső ablakpárkányán, vagy kis kinti asztalkáknál.
Dohányfüsttel és sörpárlattal átitatott mély álmukat alusszák e piciny teremtmények, sport babakocsiban, ülve-rogyva, még a babakocsi támlája sincs leeresztve, hogy némileg kényelmét szolgáltatnák szüleik, vagy arra már minek is figyelni este 11óra magasságában.
A társaságért megéri a kis kellemetlenség a gyereknek, s amúgy sem jelezte hogy ő már otthon szeretne lenni éjszaka.
.

.
.
  1. Hadriq

    Az írás jó szándékát és és minőségét elismerve azon gondolkodom, mennyire tekinthető novellának. Tudom, a műfaji határok nem teljesen egzaktak, és ide (szinte) bármit be lehet küldeni, de ha be kellene sorolni, ez nekem inkább véleménycikk jellegű. Persze elfér, és még érdeklődéssel is olvastam, szóval örülök, hogy megjelent.
    A másik dolog pedig, ami erről az írásról eszembe jutott, hogy bár nekem is megvannak (voltak?) a nevelési elveim, gyakorló apukaként azt tapasztalom, az élet ezt olykor felülírja, és én is biztosan csinálok olyat, amiért kívülről nézve magam, magunk, szörnyülködnék egy sort.

  2. Lethenyei Zoltánné

    Szívemből szóló írás. Azt gondoltam, hogy korsztályos probléma de nemrég egy közösségi portálon egy nálam sokkal fiatalabb férfi írt felháborodottan egy hasonló esetről és megnyugtatott abból a szempontból, hogy a mostani gyerekek háttérbe szorulnak a szülő igényeivel szemben. Köszönöm, hogy olvashattam.

Hozzászólás

*

Solve : *
1 × 16 =