Elmúlás

Jelige: Valóság

Liza a villamoson ült, és üveges tekintettel bámult ki az ablakon. Igyekezett minél kevesebbet pislogni, mert félt, hogy bármelyik pillanatban elsírhatja magát. A gyomrát összeszorította a félelem, a szorongás és a szomorúság. Hát, elmúlt… Hogyan is történhetett volna másképp, hiszen ősz van… Az ősz az elmúlásról szól. A fák lehullajtják leveleiket, a természet lecsendesül és elalszik. De miért kell, hogy az ősz csak az elmúlásról szóljon, hiszen az iskolai év is mindig ősszel kezdődik, nem? Akkor miért nem jelenthet az ősz egy új kezdetet is?
Liza is azt gondolta, hogy az ősz megújulást, egy új és jobb életet hoz el neki. Éppen nyár végén készültek új lakásba költözni a férjével. Már régóta várták a költözést, és mindent szép gondosan meg is terveztek. Az élet azonban soha sem úgy alakul, ahogy azt eltervezzük. A bank késlekedik, a mesterek nem jönnek időben és nem csinálják meg, amit megígértek, a konyhaszekrény nem passzol a konyhapulttal, a lámpák beáznak, zárlat lesz, aztán áramszünet, tönkremegy a kávéfőző, nem működik az újonnan vásárolt szárítógép, a felszerelt led-világítás zúg (már amelyik egyáltalán fel lett szerelve). Az egész „új élet” hangulat pedig megy a kukába a kávéfőzővel együtt. Csak egy kapaszkodó maradt meg… a kisbaba. A költözés előtt – sok próbálkozás után – végre meg is tudták, hogy itt van. Annyira várták már…
– Sajnos, rossz hírt kell közölnünk… – csak ennyit mondott az orvos, és Liza már tudta.
Nem akarta elhinni, ami vele történt. Olyan gyors volt, olyan váratlan, hogy ideje sem volt átgondolni, vagy egyáltalán csak felfogni. Reggel még minden rendben volt. Aztán jött az a kis vérzés… Annyira megijedt, hogy a lélegzete is elállt. Már akkor tudta, hogy baj van, de bizonyosságot akart. Így fogta a kabátját, és irány az orvos. A világ azonban ellene dolgozott: az orvos messze volt, a villamosok az orra előtt mentek el, aztán az orvosi pultnál takarítási szünet miatt kellett várni, majd leállt a számítógép. Legalább tíz évet öregedett Liza, mire az orvoshoz be tudott jelentkezni. Közben pedig egyfolytában a sírás kerülgette. A férjét addig nem akarta felhívni, amíg nem tud biztosat, utána pedig már nem volt rá ideje: irány a nőgyógyászat.
Ezután következett csak az igazi tortúra. Felment az emeletre, ahová a doktor küldte, ahol közölték vele, hogy a nőgyógyászat máshova költözött, ezért menjen át egy másik emeletre. Amint a másik emeletre ért, kiderült, hogy jó emeleten van, csak éppen nem jó épületben. Rohant át a másik épületbe, amit csak az udvaron lévő tízpercnyi kóválygás után talált meg. A nőgyógyászaton megnézték a leleteit, majd azt mondták, hogy most sincs jó helyen, és vissza kell mennie oda, ahonnan eredetileg jött. Liza ekkor már reszketett a feszültségtől, az idegei az elpattanás szélén álltak. Szerencsére az egyik ottani nővér megsajnálta, majd visszakísérte a megfelelő osztályra, sőt még egy orvost is kerített neki.
A nővér is azzal próbálta vigasztalni, amivel az orvos: „Ez gyakran előfordul. Nem az ő hibája.” Liza fel sem fogta, hogy mit mondanak neki, csak meredt maga elé, mint egy zombi, és nem sírt. Csak néha hagyta el a szemét egy-egy kósza könnycsepp. A másik doki is megvizsgálta, majd azt kérdezte, hogy hozott-e magával ruhát? Hogy mi? Még a kabátját is csoda, hogy felvette. Még ma műtik… Altatnak is… Ettől még inkább összeszorult Liza gyomra. Ezelőtt sohasem altatták… Ekkor már nem volt mit tenni, hívnia kellett a férjét. Zaklatottan és gyorsan elmondta, hogy mi a helyzet, de csak ennyit. Nem volt idő többre, hiszen még vért kellett tőle venni, mielőtt elmegy.
A nővérszobában a nővér kitöltette vele a papírokat, majd tűt szúrt a karjába. Máskor a frász jött volna rá a vérvételtől, mert elsőre sohasem találták a vénáját. De most ez sem zavarta. Továbbra is zombi módjára ült a kissé megviselt bőrkanapén. A nővér leszorította a szúrás helyét a karján, majd váratlanul kedvesen megszólalt:
– Sírjon csak nyugodtan!
És akkor feltörtek a könnyek Lizából, mint a vulkán mélyéről érkező láva. És sírt… De igazán ekkor sem volt idő erre, hiszen haza kellett mennie a váltóruháért, és vissza a műtétre.
A villamos zsúfolásig telt, de Lizát semmi sem érdekelte. Égő, könnytelen szemmel figyelte az ablakon túli világot, amely most fényév távolságra volt tőle. Az embereket nézte, ahogy mennek a dolguk után, élik a hétköznapjaikat, mosolyognak… Bárcsak a helyükben lehetne… Bárcsak bárki másnak a helyében lehetne… Csak egy átlagos hétköznap lehetne… A villamos út túl hosszúra nyúlt. Aztán mégis vége lett.
Liza hazaért az új lakásba, lerogyott az új előszobai padra, és teljes szívéből zokogni kezdett. A férje finoman átölelte, Liza pedig csak egyetlen szót ismételgetett: Miért?
Az ősz természete az elmúlás, és ezen senki sem változtathat…
.

.
.

Facebook hozzászólások

  1. Lethenyei Zoltánné

    Lélekbemarkoló történet, jó stílusban megírva.

Hozzászólás

*

Solve : *
15 − 4 =