TEL: 29 954 303 - E-MAIL: trivium@triviumnet.hu

Emlékezés… egy soha nem ismert nagymamára…

Jelige: Anna

Prológus
.
Nem mindennapi kihívás volt számomra megírni ezt az emlékezést. Felidézni valakit, akivel sohasem találkoztam. Mégis vállalkoztam a nehéz feladatra – számtalanszor újra kezdve, átfogalmazva, gyötrődve, nevetve, gyakran könnyeket ejtve – hiszen az életem során végig kísért az anyai nagymamám szelleme, aki bennem él tovább.
Kedves olvasó! Ne csodálkozz ezen, hiszen 1955-ben születtem abban a korban, amikor a gyermekáldás nem mindig jelentett egyet egy örömmel várt eseménnyel, amikor a Ratkó-korszak rideg törvényei irányították a népesség szaporodását, nem pedig az előre tervezett, boldog várakozás. Édesanyám szívbetegsége és orvosa szüléstől való tiltása kevesebbnek bizonyult egy embertelen rendszer elvárásaival szemben, így hát én is egy vagyok, az akkor hívatlanul világra jött gyerekek közül. A szüleim legjobb lelkiismeretük szerint, kötelességtudó szeretettel neveltek, mégis magányos gyerekkort tudhatok magamnak. Olyat, ahol a valóságot a kifogyhatatlan fantáziám szépített meg. A vágyakozást, hogy legyen valaki, akinek én vagyok a legfontosabb, akinek én lehetek a tündér királylánya, aki terelgetne, együtt örülne velem, ha vigaszra lenne szükségem erőt adna, hinne bennem és megvédene a szemfényvesztőktől, számomra a sohasem ismert anyai nagymamám testesítette meg. Aztán elteltek az évek. Már magam is nagymama vagyok és most már nekem van egy tündér királylányom, de ennyi év után is Ő itt maradt velem… a lelkemben… örökre.
A most következő sorok, nem a fantázia szüleményei. A papírra vetett álom és valóság pillanatai, mind megtörténtek velem, hát így kell megélni, érteni, befogadni ezt az írást.
És ha mindezek felkeltették az érdeklődést, nos, dőlj hátra, fészkeld be magad kényelmesen a fotel ölelésébe és olvass…
.
– . –
.
Minden azzal a visszatérő álommal kezdődött, ami egy tavasz végi éjszakán szegődött mellém… ismét. Egy idegen házban vagyok egyedül. Hatalmas ódon bútorokkal berendezett, magas mennyezetű szobák egymás után. Nyitom az ajtót és akkor egy újabb szobába lépek és aztán megint egy újabb következik. Minden helyiségben sötét tónusú jobb napokat látott bútorok, kopott gobelinek, magas támlájú fotelek, vastag keretben festmények és noha látom, hogy minden őrzi egy valaha fényes jobb világ nyomait, mégis tapintható az elhagyatottság. Érzem az illatot a régi bútorok és kárpit jellegzetes szagát, borzongok és átjárja a lelkemet valami furcsa magány. Mielőtt kinyitom az ajtót, ott van bennem a remény, hogy kijutok a szabadba, de aztán ismét csalódok, mert csupán egy újabb szobába lépek.
Látom a házat kívülről is. Magas, régi polgári ház. A vakolat már itt-ott hullik és azt is látom, hogy egy macskaköves, szűk utcában van… a kanyarban… mert a házat látom, de nem látok ki az utca végére. Ez csak néhány pillanat, mert ismét benn találom magam, hogy újra reménytelenül, kétségbeesetten bolyongjak a kijáratot keresve, amit nem találok. Végül mégis kijutok egy hosszú üveges verandára, ahol egymás mellett vesszőből font székek és régimódi virágtartók sorakoznak. De a szabadulás várat magára mert nincs a verandának ajtaja csak hosszú, osztott üveg ablaka. A fakeret szürke, kopott és mindent ural egy furcsa régi, mégis ismerős illat. Mindig ugyanaz a ház az álmom színtere, soha nincs velem senki és amikor felébredek kimerült és szomorú vagyok. Onnantól kezdve már nem tudok azon az éjszakán többet aludni. Fekszek, bámulok a sötétben és az agyam lázasan dolgozik.
Mit akar üzenni nekem ez az álom? Miért kell újra és újra szorongva, sírva a szobák végtelenjén végig mennem, miért nincs kijárat? Mit jelent ezt a makacs, de valahol a szívem mélyét mégis kellemes borzongással átjáró történetet sokadjára megélnem?
Így volt ez azon az áprilisi hajnalon is, amikor ismét a visszatérő álmomból ébredve kavarogtak a gondolataim, amikor már több hónapja ott lapult egy dossziéban Angliában élő, régész unokaöcsém, a nagyszüleimről küldött fotó és visszaemlékezés gyűjteménye. Édesanyám bátyja az Ő nagyapja, az anyai nagymamám a dédanyja volt.
Napok teltek el, mire újra kezembe vettem. Lapozgattam, nézegettem az elsárgult fényképeket, születési bejegyzéseket, visszaemlékezéseket és egyszer csak a szemem megakadt egy címen. A nagybátyám, édesanyám bátyjának a születési kivonatán ott volt az akkori makói lakcímük.
Ezután már nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy meg kell találnom vagy ha már lebontották, látnom kell a ház helyét. Megszereztem édesanyám születési bejegyzését is, amin ugyanaz a cím szerepelt, és mivel öt évvel fiatalabb volt a bátyjánál, így bizonyossá vált, hogy tartósan ott éltek. Ott volt Édesanyám kislány, és ott volt a Nagymamám fiatalasszony.
Elkezdtem kutatni a világhálón, de nem találtam a kivonatokon megadott utcát. Egy újabb megközelítés rávezetett, hogy átnevezés történt, más lett a neve. Aztán egy régi, kedves, jelenleg Makón élő osztálytársam segítségével, egy 1913-as kiadású, várostérkép alapján, kétséget kizáróan beazonosítottuk a házat. A monitoromon az utcaképen egy ma is álló, hatalmas polgári házat láttam… és én nem hittem a szememnek. Néztem a régi térképet…. és forgott velem a világ. A nyílegyenes utcák között ez az utca az, ami szűk és kanyarodik! Álomképek emlékei, vadul kergették egymást a valósággal.
Néhány hét múlva átutaztunk, és ott volt előttem valóságban az a jelenleg eladó polgári ház, ahol a nagyszüleim éltek. Ahogy pipiskedve a párkány felett a függönytelen ablakon benéztem, magas szobát, magas dupla ajtót láttam. Édesanyám soha nem mesélt erről a házról. Ha emlegette is a makói éveket, az többnyire kimerült egy Vera nevezetű háztartási alkalmazott rossz véget ért piskóta tekercsének történetével. A visszaemlékezés szerint, ebédhez ült a család. Az asztalt együtt vették körbe a nagyszüleim, akik ebben az epizódban még fiatal emberek voltak és a főtéren álló fodrászüzletükből jártak haza ebédelni az ott dolgozó segédekkel együtt, ott ült a kicsi lány édesanyám, a nyolc-tíz év körüli bátyja és Vera, aki családtagnak kijáró szeretetet és tiszteletet élvezve egyszerre látta el a szakácsnői, házvezetőnői és a dajka feladatokat is a Lichtenstein családnál. Az ebédet záró desszertnek, piskóta tekercs szerepelt az étlapon. Igen ám, de ember tervez, sütő végez. Mire a szakácsnő pánikszerű mozdulattal kiszabadította, már csak egy békésen füstölgő fekete kupac maradt belőle. Anyukám, mint édességet szerető kisgyerek, kétségbe esett tanúja volt a történetnek. Vera, hogy megelőzze munkaadói rosszallását, miszerint ilyen könnyelműen bánik az étellel, a kis Magdi (édesanyám) lelkére kötötte. „Nehogy mondjad, hogy megégett a piskóta!” Az ebédelés csendben a megszokott visszafogottsággal zajlott, nem is volt mindaddig baj, amíg a menüsor végére nem értek. Ekkor megszólalt a kicsi lány. „Nem szikerült, megégett a tekerc!” . Vera, hogy mentse még ami menthető, az asztal alatt megbökte a kislány lábát. „Naa, maga meg ne rugdosszon!”, volt a válasz, amivel kétséget kizáróan most már mindenki értesült a piskóta tekercs szomorú végéről.
Arról, hogy mit válaszolt a fényképekről ismert elegáns, finom vonású, szelíd mosollyal visszanéző nagymamám a sütemény nélkül zárult ebédhez, nem derült ki soha.
Előttem a mormon egyház családtörténet kutatást segítő adatbázisának egy lapja, amelynek 485. sorszámú bejegyzésének tanúsága szerint, Szokolai István 30 éves földművelési napszámos és Bikádi Erzsébet 22 éves háztartásbeli, orosházi lakosok, harmadik gyermeke, aki 1897. augusztus 22. napján, éjjel 0 óra 30 perckor látta meg a napvilágot, az Etelka nevet kapta. Ő lett az anyai nagymamám.
A régi fényképeken sűrű léckerítés az udvaron gémes kút és rengeteg virág. Ebből a kicsiny házból, ahogy ők nevezték a „kis tanyáról” röppent ki Szokolai Etelka, hogy immár Lichtenstein Dezső feleségeként Makón élje tovább az életét.
.
Etelka. Ki voltál Te? Milyen nő, milyen asszony és édesanya? Milyen nagymama lehettél volna, ha a sors nem fogja olyan rövidre a földi létedet, hogy még gyerekeid felnőtt korát sem élhetted meg? Milyen titkot őriztél, ami minden fényképen egy szomorú mosoly álarca mögött bújt meg a szájad sarkában?
Mit tudok én rólad?
Gyerekkori otthonomban a barna kétajtós szekrényben az összehajtogatott ruhák mögött volt a féltve őrzött horgolt kesztyűd. Ha néha felvehettem, azt gondoltam érzem az érintésed.
Aztán a tükörasztalon a selyemmel bevont pumpájától régen megfosztott zöld, metszett parfümös üveged, amit kislányként óvatosan, számtalanszor két kezembe véve, behunyt szemmel szagoltam és azt gondoltam velem vagy… mert érzem az illatod.
És mellette a kicsiny, törött sarkú fényképtartóban a fotód, amit olyan sokszor nézegettem, hogy a csorba sarkánál ahol nem védte üveg már felpördült a papír.
És enyém a családi visszaemlékezések, egy-egy kis elém vetett morzsája.
Ili húgod sztorija a nagyapámról, aki olyan vehemens természetű volt, hogy mérgében összetörte az összes tányért, aztán másnap megbánva, vett egy új készletet, és mindezt szelíd türelemmel elviselted.
Vagy Édesanya visszaemlékezése az orvosod szavaira, aki óvva intett a mákos ételek fogyasztásától, mert az epéd nem bírta, de Te a tőled megszokott bölcsességgel és fanyar humorral ezt válaszoltad neki „doktor úr, én már éltem eleget ebben a rossz világban, de mákosat még nem ettem eleget, úgyhogy én ezután is enni fogok.”
És örökre enyém egy gyerekkori emlék. Kislány koromban édesanyámmal ha a városban jártunk, gyakran bementünk az Orosháza piacterén álló házba, ahol Szokolai József úri szabó, ahogy én hívtam „Nagypapi”, a Te szeretett öcséd élt a családjával. Szerettem odamenni, mert a szabóműhelyben számtalan látnivaló akadt. A színes anyagdarabok kavalkádja, hatalmas szabó asztal, amin a kiszabott minták sorakoztak, a kerek fehér zománcos kályha, ami a legnagyobb hidegben is biztonságos meleget árasztott. A hatalmas fehér-tarka cica, aki élvezve a kályha melegét egy rongyszőnyegen aludt és érkezésünket csupán egy lusta pillantással nyugtázta, és mellette a zsámolyon a rengeteg képesújság, amit kedvemre nézegethettem a vesszőből font karosszékbe kucorodva, amíg a felnőttek beszélgettek.
Nos, gyakran megesett, hogy Nagypapi érkezésünket észrevéve elénk jött a hosszú, téglákkal kirakott bejárón, felidézve magában az általa oly nagyon szeretett arcodat és látva az én kislány vonásaim közti számtalan hasonlóságot, mosolyogva kiáltott felém: „Itt jön az én kis Etelkám !”
Mondatok, pillanatok, illatok, amik nem tudnak megbirkózni életed ívének megrajzolásával, bármilyen rövidre szabta is azt a Teremtő.
Számtalanszor feltettem magamnak a kérdést, vajon képes vagyok-e arra, hogy emléket állítsak Neked, anyai nagymamámnak, akinek a vére az ereimben csörgedez, akinek néhány vonását felfedezem a tükörben.
Ki voltál Te, akivel sosem találkozhattam, hiszen születésemet 17 évvel megelőzve Te elmentél, mégis… kitartóan és makacsul itt vagy velem a lelkemben, a zsigereimben, a gondolataimban mióta eszmélek?
Kérdések és megint csak kérdések. Régen meghalt Édesanyám sok-sok évvel ezelőtti szavait próbálom görcsös igyekezettel felidézni, hátha valami fontos momentum felett átsiklottam, hátha a több mint hat évtized megérlelt arra, hogy észre vegyek valamit, ami közelebb visz a megoldáshoz. Rokonok visszaemlékezéséből, a makói levéltárban eltöltött hosszú órák kutatásából, dokumentumokból próbálom kicsikarni a választ….mindhiába. A kirakós hiányos marad, csupán szétszórt darabkák jelzik egy küzdelmes élet útját.
.
Az állami anyakönyv sorait olvasom, e-szerint az elhalálozás címe, Orosháza külterületének egyik eldugott utcájában álló épület. Az elhalálozás oka: tüdőgümőkór! Hol, hogyan fertőzödött meg, hogyan kerültek Orosházára a viszonylagos makói jólétből? Már soha nem fogom megtudni.
Állok a ház előtt, nyelem a könnyeimet, mert méltatlannak érzem a hirtelen, szomorú véget és méltatlannak érzem ezt a helyet.
Alacsony nyeregtetős épület. Nem tudom akkor kik élhettek ebben a házban, miért pont ide jött, ki ápolta? Örök talány marad számomra. Ennek a háznak egy parányi hátsó helységében élte utolsó napjait. Itt készült a végső nagy utazásra az én gyönyörű, fiatal nagymamám. Idehozta az önkéntes számüzetés, a rokonok elmesélése szerint, ott hagyva szeretteit egy másik albérletben, hogy a családját, a gyerekeit megvédje a fertőzéstől. Mekkora lelkierő és fegyelem, micsoda emberi tartás kellett ehhez a döntéshez?
Ott abban a csöpp szobában vajon ki volt Vele? Segített-e valaki elviselni azt, ami embernek már elviselhetetlen?
Fogta-e valaki a kezét, amikor 1938. augusztus 13-án délelőtt 9 órakor véget ért a földi lét?
Orosházán a felvégi temető félreeső parcellájában, egy keskeny, egyszemélyes sírban alussza örök álmát. Ha a temetőben járok a szüleim sírjánál, soha nem mulasztom el, hogy elkanyarodjak egy-két szál virággal a düledező téglákkal kirakott keskeny nyughelyhez. A kopott fejfán már alig kivehetők a betűk.
„Itt nyugszik Lichtenstein Dezsőné, született Szokolai Etelka. Meghalt 1938-ban. Élt 41 évet.”
.

.
.
  1. Lethenyei Zoltánné

    Érdekesek ezek a visszatérő álmok. Magam is azt gondolom, üzenete van. Nem véletlenül lepnek meg minket újra meg újra. A rengeteg ráfordított idő nem hozott megoldást, mégis azt gondolom, hogy ennek a történetnek még nincs vége. Egy apróság valahol még rejtve maradt. Tetszett a történet, szívesen olvastam végig. Jó stílusban, jól olvasható.

Hozzászólás

*