Forrás

0
(0)

Jelige: Látomás

– Kérek vizet! – nyafog a gyerek.
– Majd ott az árnyékban. – Az apja hangja nem tűr ellentmondást. – Nem állunk meg a napon, mert…
– …mert meghalunk…! – kórusban fejezzük be a mondatát, szemünket fogatva nyújtjuk el a végét. Hármunk közül apa szenved mindig legjobban a melegtől, és szent meggyőződése, hogy ezzel mindenki így van.
– Különben is még csak odafelé megyünk, aztán már majdnem elfogyott a fele vizünk – zsörtölődik tovább szokásos stílusában a családfőnk. De én így is szeretem!
Tikkadtan vonszoljuk át magunkat a tisztáson. Megadóan hallgatjuk a gyerek panaszáradatát, hogy elfáradt, mi az, hogy nem ihat, akkor inkább ne is menjünk tovább, és különben is dög meleg van…!
Mondjuk tényleg éget a nap, de nemcsak ma. Már hetek óta nem esett. A patak alján már csak a sár őrzi az emlékét a csordogáló víznek.
Végre beérünk a fák közé, és letelepedünk. Adjuk körbe a hátizsákból előhúzott másfél literes palackot. Az elsőt. A párja még bontatlanul lapul a szendvicsek között, szóval életveszély azért még nem fenyeget.
Én a térképet böngészem:
– Már közeledünk a Szent László forráshoz – állapítom meg –, majd feltöltjük az üveget.
– Ja aztán meg barna csíkot húzunk hazáig… – Nem is számítottam másra a férjemtől, aki az egy órás csapvizet is kiönti, hisz „az már ihatatlan!”
– Azt olvastam, hogy folyamatosan bevizsgálják a vizét. Sőt, ez a második legjobb víz a Mátrában – közlöm tényszerűen. Nem lenne jó, ha gyerek most komolyan venné az apját, és ezért szomjazna hazáig.
– „Szakirodalom”, mi? – dobja be a szokásos poénját az uram, a hozzá tartozó gúnyos hanglejtéssel. – Nők lapja?
– Nem! Az interneten olvastam, tehát biztosan igaz! – vágok vissza túljátszott tudálékossággal. Aztán a gyerekhez fordulok:
– Emlékszel arra a Szent László legendára, amiről múlt hónapban a fogalmazást írtuk?
– Az itt volt? – csillan fel a szeme.
– Még kicsit feljebb – mutatok előre.
– És gondolod, hogy jön belőle most víz? A patak kiszáradt, nem? – veti fel apa, alias a fizika elkötelezett híve a kétségeit.
– Ki. De megfigyeltem, hogy itt már sáros a patakmeder, ott lenn meg tök száraz volt. Szerintem legalábbis csordogál – okoskodok én is.
Felkászálódok, utalva rá, hogy akár indulhatnánk is. Követnek. A férjem lelkesen, ő is imád kirándulni. Az utódunk viszont kelletlenül, ő csak a virtuális valóságban szeret az erődben futkosni, a távcsöves puskát és a kézifegyvert váltogatva valamelyik billentyűvel…
Na persze a virtuális kommandós csak vánszorog, lemarad és még nyavalyog is mellé. Apa vissza-visszamegy noszogatni.
„Oh, Istenem!” – eresztek el egy segélykérést, fel az égre.
És meg is lett az eredmény: egy isteni sugallat! Ha már fohász, ha már kiszáradt patak, ha már szomjúság, és főleg az úti célunk neve – megvan a mentő ötlet! Ki is ül a mosoly az arcomra, ahogy forralom a tervet. Bevárom őket, és belefogok:
– Figyelj, csak kicsim! – hajolok le a fiamhoz. – Fordulj lassan körbe, nézd meg alaposan a száradó fákat, az emelkedő ösvényt, a kiszáradt patakot!
A válla fölött elé nyújtom a kezem kinyújtott ujjakkal, és én magam forgatom körbe a gyereket. Diktálni akarom az ütemet, vezetni a tekintetét. Nem akarom, hogy elsiesse. Rávezetem a játékra.
– Szívd be mélyen a levegőt, és érezd a varázslatot! – Példát mutatva én is veszek egy nagy lélegzetet. Lassítva folytatom, sejtelmes hangon, hogy irányítsam a képzeletét: – Utazunk az időben… Látod, ahogy visszazöldülnek a fák? A leveleik egyre világosabb zöldek, egyre kisebbek, aztán visszabújnak a rügyekbe. A kopasz fákon nő a hóréteg, mígnem a pelyhek egyesével ellibegnek az ágakról, magasra repülnek, fel a hófelhőkbe.
Édes, ahogy követi az égnek emelt kezem a fejével. Néz az elszálló hópelyhek után, én meg már tudom, hogy a csillogó szeme a mesémet látja már, nem a koraőszi kék eget. Ez az! Folytassuk hát a múltidézést:
– Úgy kilencszázötvenszer váltja egymást tél és nyár, így, visszafelé! Hatalmas fákat látunk újra csemetének, jó sokszor megújult az erdő azóta, amióta László járt erre.
– Szent László király? – érdeklődik felpillantva rám.
– Akkoriban még nem volt szent. Ki tudja, talán még király se, amikor már itt a Mátrában a kunok ellen harcolt.
– De a sereget ő vezette! – ragaszkodik a legendához a fiú.
– De ő ám! Azt mesélik, hogy nemcsak daliás vitéz volt, de eszes is.
– Szóval magas volt a srác is, meg az IQ-ja is – jegyzi meg apa.
Gyorsan beállok a fiunk látóterébe, biztosítom a szemkontaktust, hogy most ne kalandozzon el, mert most jön a lényeg:
– … és főképp Isten hű szolgája és kegyeltje volt László.
– Tudom, tanultunk a csodákról.
– Na de most figyelj! – terelem vissza a látomásba. – Most emlékezz az érzésre, milyen szomjas voltál az előbb!
Meg se tudom állni, hogy mosolyra húzzam a szám, mert akkorát nyel. Szóval megvan neki az érzés. Nagyon jó, mert átéléssel hatásosabb lesz. Kifordulok előle, de utoljára a kezem húzom el a szeme előtt. Mintha egy színpad függönyét húznám el ezzel a mozdulattal. Előtte üres az erdő, mögötte pedig már tele van tikkadt lovagokkal, gyengélkedő harcosokkal.
– Látod a sereget? Tizenegyedik századi hadsereg.
Figyelem, hogy vajon maga elé tudja-e képzelni. Segítek:
– Tudod: lovagok, harcosok vértben. De most nem ülnek ám a lovaikon, hisz a hátasok is szomjaznak, kímélik őket. De még a katonák mennyire kiszáradtak! Alig bírják már el a fegyverzetet. Sőt! Egyesek már a szomjhalál szélén járni sem bírnak. Látod ott azokat, akik már-már feladják? – mutatok a patak partjára, miközben az ölembe húzom és átölelem. Együtt képzeljük oda a régmúlt hőseit. – Bíztak benne, hogy a patakban vizet találnak, de csalódniuk kellett. Idáig támogatták egymást, cipelték legyengült társaikat, de most úgy érzik, maguk sem tudnak továbbmenni. Hallod őket? – csendesedek el egy pillanatra, hogy hegyezzük a fülünket. – Egyesek cserepes szájjal imádkoznak az árnyékba húzódva, mások átkozódva támolyognak fel-alá.
– A tanító néni szerint nagyobb szárasság volt abban az évben, mint most – nézi mereven az erdőt a fiacskám. Tisztán látszik, hogy bele tudja élni magát.
– Még ennél is jobban fonnyadoztak a fák levelei – erősítem meg. – Hosszú ideje nem esett már eső.
– És micsoda szag terjenghetett! – színesíti a játékot apa, a maga stílusában. Főleg az izzadás miatt útálja a meleget, mi mást is emelhetne hát ki a történetben. – Már hetek óta nem fürödtek, nem volt miben.
A fiunk felkacag. Eszébe juthattak a mindennapos viták.
– Ha te lettél volna a király, apa, akkor is hiába parancsoltad volna meg a fürdést!
– Meg is betegedtek sokan! – vág vissza családunk feje.
Jó alkalom, hogy erősítsem őt a harcban, hát világítsuk meg a kölyöknek mitől óvjuk meg őt nap mint nap:
– Látod milyen koszos a ruhájuk? Van, aki csak simán piszkos – mutatok balra előre, aztán kicsit jobbra: –, de akad olyan is, aki nemrég megsebesült, és ki sem tudták mosni a sebét. Már lázas beteg, hamarosan meghal, ha nem találnak tiszta vizet. A ruháján is ott van még az alvadt vér. Ezért keveredik savanyú vérszag is az izzadtság szagba. Érzed?
Fintor a válasz.
– Csoda, hogy a kunok nem szagolták ki őket – toldja meg az apja.
– Ahogy a vadállatok a prédát – próbálom átvenni a szót, de apa nem hagyja:
– Ellenállás nélkül mészárolhattak volna, akár a szomjukat is olthatták volna a kiontott magyar vérrel!
– Hát, valószínűleg a kunok sem lehettek sokkal jobb bőrben, biztosan ezért nem támadtak – terelem vissza a történetet, mert nincs ínyemre a horror stílus.
– Aki előbb talál vizet, az kerülhet fölénybe – vezeti fel apa a végkifejletet, én meg átveszem a szót:
– László gondterhelten nézte az embereit. Aggódott értük, de még inkább az országért! Nagy gyakorlata volt már ekkor a hadvezetésben, mert évekig volt bátyjának, Géza királynak is tanácsadója. Tudta jól, hogy ebben a helyzetben egyedül a víz a kulcs. Meg kell találni a forrást, vizet kell fakasztani!
– És akkor döfte a sziklába a kardját? – lövi le a poént a kölyök.
– Nem. Előbb még imádkozott. És persze még feljebb is lovagolt, arra felé – mutatok az emelkedő ösvény irányába.
– Keressük meg! – pattan fel a gyermek, és már meg is iramodik felfelé, megfeledkezve a fáradtságról és a szomjúságról.
Rámosolygok az apjára, ő meg vissza.
– Ügyes voltál! – súgja.
Megfogom a kezét, és elindulunk a kisfiunk után. Élvezzük a friss levegőt és a madárcsicsergést. Végre kirándulunk!
.

.
.

Mennyire tetszett ez a bejegyzés?

Kattintson egy csillagra az értékeléshez!

Átlagos értékelés 0 / 5. Szavazatok száma: 0

Eddig nincs szavazat! Legyen Ön az első, aki értékeli ezt a bejegyzést.

  1. Lethenyei Zoltánné

    Nagyszerű ötlet, a valóságban megteremteni a virtuális világot. Jó példa rá, hogy a szülő-gyerek kapcsolatban nem én vagyok a szülő és azt csinálod amit mondok, hanem olyan kapcsolatot alakítok ki, hogy partnerek legyünk egy adott szituációban. Gratulálok az ötlethez, íráshoz egyaránt. Tanítani kellene!

Hozzászólás

*

Solve : *
12 + 24 =