Gödörben

Jelige: Sorskerekek

A gödör szónak tudományos magyarázatai vannak a magyar nyelvben: lehet a talajban egy szabálytalan mélyedés, nagy lyuk. Kisebb gödör kivájásával kezdődik a kútásás. A téli hideg után az úttest, tele lesz gödrökkel, amit – ha van, autónk – szerencsésen megtapasztalunk. A mosoly gödröcskéi az arcunkon vannak jelen.
Aztán a nagybetűs életünknek vannak csak igazán kisebb-nagyobb gödröcskéi, gödrei, mély gödrei és még mélyebb gödrei. Valami furcsa ok miatt, oly gyakran bele is esünk valamelyikbe. Mikor ott vagyunk a gödör alján, akkor mélyen elgondolkodhatunk.
Kérhetünk-e segítséget bárkitől is? Kire számíthatunk? Kiben bízhatunk? Ezernyi rövidke kérdés, válaszok nélkül. Csak ezek a szavak vannak helyette: lehet, talán, barát, részletfizetés, banki kölcsön, veszekedés, tévedés, megcsalás, becsapás és még sorolhatnám.
Nekünk, négyünknek a Gödör volt az a hely, ahol ezekre esetleg válaszokat is kaphattunk. Mert mi négyen nemcsak azért ültünk be reggelente a Gödörbe, hogy igyunk egy kávét, vagy egy kapucsínót, amíg indul a busz, Nem! Ez sokkal, több volt annál! Ez egy olyan hely volt, ahová sokhelyről, sokféle embert fújt össze a szél. A legjobb iskola volt, ahol az emberekről, életekről, sorsokról, érzésekről a legtöbbet megtudhattunk. Világossá vált az is számunkra, hogy mindegy milyen iskolai végzettségünk van, lehet nyolc általánosunk, lehet egyetemi, főiskolai végzettségünk, az hogy milyen emberek is vagyunk, nem ettől függ!
A pultos fiú, aki látott bennünket az ablakból, már készítette is a szokásos kávékat: két presszó kévét, egyet simán egy cukorral, a másikat két cukorral, tejszínnel és az egy kapucsínót. Mikor a szokott helyünkre ültünk, körbe néztünk, megkerestük az ismerős arcokat, intettünk egyet a kezünkkel, vagy odabiccentettünk a fejünkkel. Halkan beszélgettünk, kavargattuk a kávénkat, hallgattuk a melósokat aki még kezdés előtt legurítottak egy-egy felest, amit sörrel kísértek le. Vagy azokat, akik éjszakai műszakból jöttek, ugyan ezzel a koktéllal frissítették magukat.
Nem volt olyan nap, hogy a piac mindenese, be ne nézett volna, és meg ne hívatta volna magát egy fél vodkára. Ha nem találkozott velünk, akkor az utcán, felszállás előtt a busznál utánuk kiabálta:
– Remélem a fél vodkámat és az egy deci fehéret tisztán, kifizettétek! Ezt mindig úgy hangsúlyozta, hogy lassacskán kötelességünknek éreztük, hogy meg is tegyük, mintha ezzel biztosítottuk volna, hogy jól induljon a napja, nekünk meg meglegyen az aznapi jócselekedetünk. Tudtuk, hogy ő már valahol a gödör alján vergődik. Néha lelkiismeret-furdalásunk is volt, hogy azzal a minden reggeli vodka egydeci fehérrel tisztán nehogy hozzásegítsük ahhoz, hogy végleg lenn ragadjon. Végül mindig arra jutottunk, hogy nem ezen múlik, olyan csóró szegény, ez már nem árt neki. Amikor tolókocsiba került, már nem ihatott egy kortyot sem, de mindig lent volt a szokott helyén, a piacon. Naponta jártunk arra. Ha mi nem vettük észre, akkor tudatta velünk, hogy még „megvan”!
– Sziasztok! Hova? Hova? Dolgozósba? – ilyenkor megálltunk, váltottunk vele pár szót. Mielőtt indultunk volna, mindig megemlegette a vodka egy deci fehérrel eseteit.
Pénteki napokon Lina néni is be-betért a Gödörbe. Kosaraiban – évszaktól függően – gombát, fagyöngyöt, barkaágat, csipkebogyót, kamillavirágot hozott a piacra. Áruit gondosan letakargatta kék kockás konyharuhával, letette az ajtó melletti sarokba. A pultnál ő is a szokásosat kérte: feketét simán, két fél kevertet. Visszaült az asztalához, elővette a vászonzacskóját, majd megsodort magának két szálat. Mikor az első felest egy húzóra legurította, rágyújtott. Lassan kortyolgatta a kávéját, mélyeket szívott a cigarettájából, mosolygó arccal figyelte a kocsmai eseményeket. Következett a második szál cigi és végül megint egy húzóra a maradék kevert. Meg sem kottyant a néninek. Bennünket már jól ismert. Mindig azt mondta:
– Gyerekeim, csak annyit adunk a test élvezetének, ami a lelkünket is boldogítja, ha ez egy jó kis kevert kávéval, akkor soha ne hagyjátok ki!
Ilyenkor mindig elnevette magát, majd megkérte valamelyikünket, hogy segítse elcipelni a kosarait a piacig, mert egy kicsit megszédült. Mindig felkészültek és tettre készek voltunk.
Ilyenkor a néni hálából mindig ránk tukmált valamit a piaci portékáiból, amit hálásan megköszöntük neki. A következő pénteken mi rendeltük a kávét keverttel. Hónapokig nem láttuk a nénit, kérdezgettük felőle a pultos fiút, de ő sem tudott semmit. Egyik reggel, a Gödörbe kávézgattunk, megjelent egy idős bácsika az egyik jól ismert kosárral. A pultnál hallottuk, utánunk érdeklődik. Meghívtuk az asztalunkhoz.
– Az asszony küldi maguknak ezt a kosár gombát, osszák el egymás közt, már nem tud többet jönni, lebetegedett.
Az üzeni: – Isten áldja magukat! Tartsák meg őt jó emlékezetükben!
Aznap reggel Lina néni kedvencét rendeltük: feketét simán, két fél kevertet.
A pultos fiú mellé új munkaerőt vettek fel, Margót. Már jócskán elmúlt ötven. Igazi régivágású vendéglátósnak mondanánk. Otthonosan mozgott a Gödörben is, hisz a vendéglátás részterületén, a kocsmákban töltötte élete java részét. Igaz, hogy ötven felett járt, azonban csinos, jól öltözött volt mindig. Sminkje kifogástalan. Frizurája fazonra vágva, befésülve. Mintha egy kirakati baba lépett volna be reggelente a kocsmába. Velünk is hamar megtalálta a közös hangot, megkedveltük egymást. Gyakran beszélgettünk, sok mindent elmondott az életéről, ilyenkor egy-egy feles is lecsusszant a történetei mellé. Volt, hogy délutánra már a jókedve a tetőpontjára hágott. Ilyenkor a főnök néha leváltotta, hazavitte. Volt, hogy együtt is ittunk egy-egy felest, ha a helyzet ezt kívánta. Aztán történt valami. Margót egyre ritkábban láttuk! Egy véletlen folytán együtt utaztunk. Még mindig jól öltözött volt, sminkje tökéletes, a frizurájával nem stimmelt valami. Nem kellett kérdeznem, magától mesélt: – Parókám van, az a furcsa rajtam!
Margó, úgy folytatja, mintha a fodrászánál töltött kellemes délelőttről mesélne
– Új frizura, egy igen rövid hátralévő élet. Tudod szívem a rák már csak ilyen! Ha még nem mondtam volna, gyomorrákom van.
Mintha megnémultam volna, egy hang nem sok annyi nem jött ki a torkomon. Margó csak „csacsogott” tovább.
– Nem számít, tudom, hogy legyőzöm! Igazi harcos és arcos vagyok! Megedzett az élet annyira, hogy most én győzzek! Az orvosnak is megmondtam, nem kell túl sok energiát rám fordítania, magamtól is meggyógyulok! Holnap reggel találkozunk a Gödörben!
Reggel, mind a négyen ott voltunk. Margó töltött, most öt fél unikumot. Nem szóltunk semmit, felálltunk, felemeltük a poharunkat, megittuk a fél unikumot, mi is munka előtt.
Kit is érdekelt ez ott és akkor? Mert bennünket biztos, hogy nem!
Meghívott bennünket a lakására, hogy látogassuk meg, még ilyen jól bírja magát, ne feledkezzünk meg a kedvenc konyakjáról és cigijéről sem. Rák ide, vagy oda, Margó a régi vágású vendéglátós nem hazudtolta meg önmagát, az utolsó pillanatig sem.
Hiába próbálkoztunk azzal, hogy mindenkinek jó legyen az időpont, valahogy nem jött össze, vagy nem akart összejönni? Nem akartuk, hogy összejöjjön? Közben annyira igyekeztünk a saját gödrünkből kikerülni, vagy elkerülni azokat, hogy Elkéstünk!
Ezek után valami oknál fogva még a reggeli találkozókat sem tudtuk összeegyeztetni a Gödörben.
Ami nekem marad az „Ezernyi rövidke kérdés, válaszok nélkül”: mi lett volna ha, talán ha, és a bocsáss meg szavak – Margó!
.

.
.

Facebook hozzászólások

  1. Fer-Kai

    A gödrök nagy tanítók, valóban.
    Összeszedett, erős, jól megfogalmazott írás – az ügyesség nem tolakszik előre, hanem a tartalmat szolgálja.

  2. Lethenyei Zoltánné

    Hétköznapi történet, és mégsem. Emberi kapcsolatok, amik látszólag felületesek, mégis mennyi mélységet rejtenek. Nagyszerü írás, remek stílusban. Megfogott. Az a fajta, írás, amit elolvasva nem lépünk aznnal túl.

Hozzászólás

*

Solve : *
10 ⁄ 5 =