In memoriam…

Jelige: Írótoll

Mindannyian átéltük már azt az érzést, amikor egy megnevezhetetlen hangulathoz kapcsolódóan eszünkbe jut egy gondolatsor, idézet valamelyik szeretett írónk művéből. De nem elég felidézni. El kell olvasni újra és újra, ezért a könyvespolchoz lépünk és leemeljük onnan a megfelelő kötetet. Már fellapozni is jó érzés. Rátalálva a keresett részletre, ilyenkor úgy hat az adott gondolatokra szomjazó lelkünkre, mint sivatagi vándor szomját oltó hűsítő víz.
Mai hangulatom Richard Bach „Illúziók” kötetének gondolatait kívánta. Így kezembe véve kényelembe helyeztem magam. Egy kis papírdarab sarkát látva, ott nyitottam ki a könyvet. Egy fénykép volt. Apám ölelt magához, úgy hároméves lehettem. Leengedtem a kötetet az ölembe, és elgondolkodtam.
Miért ma? Miért épp az „Illúziók”? És a kép? Nem hiszek a véletlenekben. Mi lehet az üzenete? S akkor zuhanni kezdtem. Mint mély kútba, egészen a gyermekkoromig.
Mikor óvodás voltam, Apám, a katonai repülésből leszerelve, polgári foglalkozásként a helyi tanácsházán dolgozott. Anyám, az akkori bábaképző intézet koraszülött osztályán csecsemőgondozóként éjszakás műszakba is be volt osztva, így esténként Apám olvasott nekem mesét, általuk hangolva fel lelkem húrjait. A meséken keresztül tanított meg szeretni, szánakozni az elesetteken, drukkolni a jóknak, és még a humorra is így éreztem rá, Benedek Elek meséjéből; „A cigány a pokolban”. Sokadszor hallva is hatalmasakat nevettünk rajta. Aztán iskolás lettem, Ő pedig új lehetőséget kapott a repülésre az akkoriban szerveződött mezőgazdasági növényvédelemben. Nagy változás volt ez akkor az én kis életemben, mert attól fogva csak a hétvégéket töltötte itthon, és a téli hónapokat, amiket olykor megrövidített egy-egy továbbképzés a vállalat budapesti központjában. Mégis, ha most visszagondolok, úgy tűnik, mintha ez a kevés idő kitágult volna. Lehet, hogy a szeretet képes ilyesmire? Mert a mesék után mégis Ő tanított meg Arany János csodálatos nyelvezetére a balladákon át, Zelk Zoltán szeretetére a „Gyermekbánat”című gyönyörű versén keresztül, és még hosszasan sorolhatnám.
Középiskolás koromra, Őt már – két infarktus után – leszázalékolták. Az a négy év volt, amelyet igazán Vele tölthettem az életemben.
Októberben következett be a tragédia. Számítani lehetett rá, de az ember mindig abban bízik, hogy velünk ez nem történhet meg.
Amikor egy szerettünk eltávozik az élők sorából, olyan fájdalom ér bennünket, ami megbénítja az agyat, a lelket. A hiánya úgy telepszik ránk, hogy gondolkodni sem tudunk. Mintha minden elsötétedne körülöttünk. Sötétbe öltözött rokonok, barátok, ismerősök, egymásnak adják a kilincset. Egy idő után már fel sem fogjuk, éppen ki ölel át könnyeit hullatva velünk. Arcok merülnek fel, de a legtöbbre nem tudunk visszaemlékezni.
A temetésig furcsa „küszöbérzés” lesz úrrá rajtunk. Aznap tudatosul bennünk, hogy valóban nincs többé. Ezzel együtt, hajlamosak vagyunk elveszíteni, az általa szeretettség érzését. A szeretetnek az ölelés, érintés, puszi, csók csak a fizikai megnyilvánulása. De a szeretet nem az agyban, hanem valahol máshol születik meg. Lélektől-lélekig ér.
Ahogy teltek az évek, egyre jobban hiányzott. „Az idő mindent meggyógyít” nálam nem működött. Megszülettek a lányaim, akiket nem láthatott. Annyira fájt, hogy rá gondolva észre se vettem, hogy folynak a könnyeim. Így fedeztem fel, hogy léteznek a lélek könnyei. Ez merőben más, mint a tudatos sírás.
A megnyugvás akkor jött el, amikor felfedeztem magamban egy érzést. Ez nem gondolat, nem hit. Sokkal több. Egy érzés. Hogy a szeretetét nem veszítettem el. Gyermekkorom óta visszacsengett egy mondat, amit felnőtt fejjel sem értettem igazán. „Akit nem felejtenek el, az nem hal meg.” Megértettem. Valóban nem halt meg. Itt van velem, csak nem láthatom. Tudom, nehéz ezt megérteni. Az ember ilyet olvasva, azonnal pszichiátert emleget. De csak az, aki még nem találkozott ezzel az érzéssel.
Reggel felkelek, míg a kávémat kortyolom, kinézek a madáretetőkre van-e bennük elég madáreleség? Közben eszembe jut. Ha élne, természetesen együtt laknánk. Már biztos vitt volna ki magot a madaraknak, a kutyákkal körülvéve végigsétálna a kertben, a reggeli friss levegőn. Tőle tanultam, a természet szeretetét is.
Főzök valamit, ami a kedvence volt. „Milyen jót enne belőle” – gondolom ezredszer, és érzem, hogy ott áll mellettem. Beleszagol az ételbe, és látom a mosolyát, amit úgy szerettem. Ugyanaz a melegség jár át, mint gyermekkoromban, amikor valóban magam mellett tudhattam és szinte kézzel fogható volt a feltétel nélküli szeretete irántam.
Szívből kívánom mindenkinek, aki elvesztette azt, akit szeretett, hogy élje meg ezt az érzést! Azután, ha egy nap arra ébred, hogy érzi a Napfényben, egy étel illatában a jelenlétét, ne rohanjon orvoshoz, pszichológushoz! Csak rátalált arra az elveszettnek hitt szeretetre, amely elkíséri az élete végéig.
.


.
.

Facebook hozzászólások

Hozzászólás

*

Solve : *
24 + 12 =