Previous Story
Itt, veled
Posted On 2019 nov 16
Comment: 0
Jelige: Látomás
– Szervusz, Triandalas, itt vagyok már! – lihegem. – Nézz csak ide! Otthon a kertben még mindig nyílik a napfényvirág. Tudom, hogy szereted a meleg színeit!
A vázába helyezem a csokrot és elrendezgetem a virágokat. Csacsogok, mert az mindig is megmosolyogtatta, amikor gondoskodón szöszmötöltem és csicseregtem körülötte. Szükségem van a mosolyára! Melegség jár át tőle.
Egyre nehezebb már felkaptatnom ide, a szakadék szélén álló fához, a gyerekkori rejtekhelyünkre. Jól esik megpihenni a padon. Triandalas állíttatta ide, hogy innen nézzük a naplementéket. Hát ma is eljöttem. És ma is csodaszép lesz: már szürkül az ég kékje hátul, ott elöl, a távoli hegyek felett pedig egyre vörösesebb az égalja.
– Tudod, mi jutott most eszembe, Triandalas? A legelső közös naplementénk itt…
A gondolataim már messze járnak. De nem térben, csak időben. Mondhatnám, hogy ezer éve történt, de valójában még annál is több: gyermek korunkban!
.
.
Nagy felfordulás, jövés-menés kerekedett aznap a házunk udvarán. Végre pár elejtett szóból a nővérem megértette mi történt. Döbbent szemét látván átragadt ránk is az aggodalom. A húgommal izgatottan rángattuk a ruháját, követelve, hogy világosítson fel minket is!
– Triandalas édesapja meghalt! – a szemembe nézve mondta, együttérzőn.
A felnőttek azért voltak zaklatottak, mert népünk elvesztette a vezetőjét. Bár egy ideje már az én apám kormányzott, a nép még mindig szeretettel és tisztelettel gondolt Triandalas öreg édesapjára, aki mindig biztosítani tudta a békét és a jólétet az országunkban. Megnyugtatott mindenkit, hogy ő ott volt a háttérben. A nővérem már nagylány volt, szinte felnőtt. Ő tudta, hogy nekem, nem ez a fontos üzenet, hanem a barátom gyásza.
A felbolydulást a szobánk teraszáról néztük a testvéreimmel. Ők leszaladtak a többiekhez, én csak tétován, lebénult gondolatokkal követtem őket. Próbáltam én gondolkodni, de nem jutottam sokra, hisz nem sok fogalmam volt akkor még a világról. Soha addig nem találkoztam sem gyásszal, sem politikai bizonytalansággal. Azt már tudtam, hogy olyan kérdéseket illene feltennem, hogy mi változik majd meg a fiú életében, és mi a mienkben?
Ehelyett én inkább azon törtem a fejem, hogy milyen lehet most Triandalasnak. Képtelen voltam őt szomorúnak elképzelni. Talán nem is láttam még soha annak. „De hisz Triandalas szeme mindig vidám! De most nem lehet az! Képtelenség!” – tiltakozott minden idegszálam.
Csak botorkáltam lefelé. Az elmém csakis ezen dolgozott. Azzal se törődött, hogy a lábaim maguktól emlékeznek-e minden lépcsőfokra. Szemeim nem is látták a körülöttem lévő sürgés-forgást, csak tudatalatti által vetített képtelen képet nézték. Persze értelmet nem láttak benne.
Mindenkinek az útjában álltam. Rengetegen jöttek a házunkhoz, mindenki apámat kereste, tőle várták, hogy kezébe vegye a dolgokat.
Ekkor valaki megint majdnem átesett rajtam.
– Hangalissa! – ragadott meg.
Azt hittem, hogy csak megkapaszkodik bennem, hogy el ne essen, amiért bambán elé léptem az imént, de kiderült, hogy abba próbál kapaszkodni, hogy hátha én tudok neki segíteni:
– Nem láttad fiamat?
Én csak üveges szemekkel, bambán néztem fel rá. Azt is lassan fogtam csak fel, hogy Valeria az. Triandalas anyja.
Akkor viszont, mintha csak pofon csaptak volna, hirtelen megváltozott minden! Eddig lassúnak láttam magam körül mindent, pedig én magam voltam belassulva. Tompán hallottam minden hangot, pedig az elmém volt tompa. Az asszony előző kérdése is még lassított és messziről hangzó volt, a következő kérdése viszont egycsapásra felpörgetett mindent. Azt viszont már nem hozzám intézte. Ahogy visszanyerte az egyensúlyát, és felfogta, hogy én mit sem tudok neki segíteni, tovább haladt eredeti célja felé: Apámhoz.
Őt jó pár fontos tisztviselő vette körül, de Valeria félbeszakította a beszélgetést: megragadta apám karját, és esdeklően nézett rá. Mindenki arra számított, hogy az özvegy a férje halála miatt jött az utódhoz. De neki nem ez volt most a legfőbb gondolata:
– Nem járt itt a fiam? – kérdezte reménykedve.
Apám gondolatai egész máshol jártak, ahogy a megszakított beszélgetés fonala is. Próbálta felfogni a kérdést, de az aggódó anya sürgetően megrázta a megragadott kart.
– Elandor! Figyelsz rám? Triandalas elrohant, amikor meghallotta mi történt az apjával. Azt reméltem, hogy Hangalissához jött. De a lányod csak bambul maga elé… – mutatott hátra. – Meg te is! Segítsetek már!!! – kérlelte kétségbeesetten.
Apa nem szólt, de támogatóan megfogta az asszony karját. Láttam rajta az együttérzést, amikor először Valeria szemébe nézett, aztán meg válla felett énrám.
Nekem addigra kiélesedtek az érzékeim, kitisztultak a gondolataim. Már tudtam is, hogy hol keressem. Sarkon fordultam, és elrohantam.
Biztosra vettem, hogy apám a szemem villanásából megértette: tudom hol találom.
.
Vittek előre a lábaim. Az erdőben nyargaltam már. Űzött vad gyorsaságával cikáztam a fák közt, és -ügyességével ugráltam át az akadályokat, gyökereket, köveket. Mindjárt ott leszek! Mindjárt…
Hopp! Mi a…?!
Az űzött vadat elkapták.
A lendületem hirtelen akadt meg, kipördültem. A lábaim még a levegőben is kapálóztak…
Az erős kéz, ami tartott, nem hagyott elesni. Megakadályozta, hogy folytassam az utam, de nem volt ellenséges: elkapott röptömben a másik kezével is, és aztán lerakott. Megvárta, hogy visszanyerjem az egyensúlyom, és felfogjam, mi történt.
– Nem mehetsz tovább!
– De hát… – néztem célom felé, majd vissza rá. – Biztos, hogy ott van! Mindenki őt keresi! Az anyukája is kétségbe van esve…
– Nem azért bújt el, hogy megtalálják. Hadd legyen most egyedül.
Marcellus volt, aki megragadott. Tapasztalt testőr, az erdő ezen részének felelőse. Sokszor összefutottunk vele, amikor a titkos helyre jöttünk. Mindig atyáskodóan viselkedett Triandalasszal. Most is őt védelmezte. Nem érdekelte, hogy ki vagyok én a fiúnak, őt csak az érdekelte, hogy őrizze a magányát, hiszen a fiatalúr magányra vágyott.
– Engedj oda, Marcellus! Vigasztalni jöttem.
– Majd szól, ha szüksége van rád. Vagy bárki másra.
Hiába is próbálkoztam volna. Épp az imént tapasztaltam, mekkora erőfölénye van a képzett harcosnak velem szemben: egy gyereklányt könnyedén felkap és arrébb rak.
– Triandalas…! – kiabáltam torkom szakadtából. – Hadd legyek veled! Kérlek…!
Erre a semmiből elém toppant egy ifjú testőr, fenyegetően rám szegezte a megfeszített íját. Marcellus higgadtan rátette a kezét a nyílvesszőre, ami csak arasznyira volt az orromtól, és a föld felé irányította.
– Nincs veszély. Higgadj! – hangja nagyon nyugodt volt.
A tanítványa, – már vagy a harmadik, amióta ismerem Marcellust, – hallgatott mesterére. De továbbra is ugrásra készen támogatta a célt, amit az eltökélt védelmező kitűzött.
– Elárultad a rejtekhelyet? – kérdezte szigorúan Marcellus.
– Nem! – válaszoltam megdöbbenve a kérdésen. Elég őszintén hangozhatott, mert megnyugodott.
De akkor, a meredek domboldalról, szélvészként érkezett Trian. Olyan sebességgel, hogy az én előző iramomat többszörösen túlszárnyalta. Úgy tervezte, hogy egyenesen a karjaimba rohan, de túl nagy volt a lendülete! Hátravetett, majdnem elestünk. Egy fa állított meg.
Nem szólt, nem is nézett rám, csak szorított. Éreztem, hogy remeg, és a szorításba próbálja fojtani a remegést, hátha az én testem csillapítja.
Kezdett fogyni a levegőm…
– Meg ne fojtsd a lányt, Te! – lépdelt oda Marcellus, és a két vállára tette a kezét, megnyugtatóan, vigasztalóan.
Enyhült a szorítás, vettem is egy nagy levegőt.
Most végre rám nézett. Végtelenül szomorú volt a szeme, könnyes az arca. Nagyon szépnek láttam őt abban a percben…
Kézen fogott, és elindult velem fel, a rejteke felé. Otthagytuk Marcellusékat.
.
.
Sokáig ültünk a fa tövében. Csendesen. Egyetlen szót sem mondott. De többször is váltottunk testhelyzetet. Hol az ölembe hajtotta a fejét, hol mögém ült, és átkarolt a hátamhoz simulva, a fejét a vállamon pihentetve, hol meg felállt és járt pár kört körülöttem. Olyan is volt, hogy a kedvenc látványába merült, jobb kézzel a feje fölött a szakadék felé nyújtózó ágba kapaszkodott, úgy nézte a távoli hegyeket.
Jó volt így: csendben, vele. Nem akart beszélni, én meg nem akartam zavarni. Az én lelkem egyensúlya helyreállt, amint mellette lehettem. És az övé is: éreztem, hogy megnyugtatja a közelségem. Éreztem, amikor hozzám bújt. Éreztem, hogy hálás, hogy megsimogatom az ölembe hajtott fejét. Éreztem, hogy jól esik neki, hogy azt is „meghallgatom”, hogy hallgat. Boldoggá tett, hogy „beengedett”.
Én is felálltam, amikor félkézzel a fába kapaszkodva a messzeségbe meredt. Elé léptem, hogy lássam az arcát. Megsimogattam. Megfogta a kezem, és egy picit az arcához szorította. Talán még egy gyengéd puszit is kapott a tenyerem, de hallani nem lehetett, inkább csak érezni. A szemembe nézett.
– Jó, hogy eljöttél, Hanga!
– Jó, hogy itt lehetek!
Átöleltem.
Úgy éreztem, ebben a percben sikerült megkönnyebbülnie. Átölelt, és együtt néztük a színesedő horizontot.
Fel sem tűnt, hogy ránk sötétedett, csak Trian mély lélegzetvételeit hallgattam, míg meg nem szólított minket valaki.
– Meddig akartok maradni? – kérdezte a fáklyafényben úszó arc a szürkületben.
Közben egy kendőbe tekert csomagot nyomott a kezünkbe. Sosem tudtuk meg, honnan kerítette Marcellus a harapnivalót. Meghatott a gondoskodása.
– Gyerekek vagytok még, otthon a helyetek ilyen későn. Elkísérlek az első házakig.
– Én ma biztosan itt alszom. – makacsolta meg magát a fiú. – De Hangát elkísérhetnéd…
– És édesanyád? – erősködött a testőr.
– Egy üzenet majd megnyugtatja. Gondoskodj róla, Marcellus!
– Én is maradok. – karoltam bele a barátomba, nehogy a testőrnek eszébe jusson elvinni. Triandalas átölelt, jelezve, hogy így lesz jó.
– Akkor vigyázunk rátok, gyerekek. Aludjatok!
– Most is itt vagyok veled, Trian, és most is a testőrség vigyáz ránk. Itthon nem sokat változott a világ, ugye, kormányzó úr?
Keserédes a mosolyom.
– Most is hallgatsz, és most is jó itt veled! Tucatnyi országban éltünk együtt, de nekünk itt a legjobb!
Elhallgatok, mert úgyis elcsuklana a hangom. Két térdre ereszkedve a tenyeremmel söpröm le a fehér márványra hullott őszi leveleket. A lemenő nap fényében már alig látszik a felirat: Triandalas.
.
.