Kalandos utazás

Minden találkozónak megvan a maga oka, de néha minden olyan spontánnak látszódik. Mégis honnan tudhatná bárki is, hogy az új ismerőse miért került bele az életébe? A sorsban volt megírva, vagy pusztán egy véletlen? Talán bizonyos utakról is ezt lehet elmondani. Azok a váratlan kalandokat is a sors intézte, vagy talán a puszta véletlen? Őszintén, nem tudjuk, és ez így van rendjén. Valójában nem is ez a lényeg, hanem az a sok tapasztalat, ami miatt végül benő az egyén feje lágya, és elindul a felnőtté válás útján.

Emily is kérdéseket tett fel magának. Minden kérdésre válaszokat talál, de a válaszok mindig új kérdéseket vet fel számára, és mind jól tudjuk, hogy ez pusztán csak egy véget nem érő folyamat. A folyamat, ami soha nem zárul le, de az évek előrehaladtával egyre tisztábban látjuk a magyarázatokat.

Egy szürke és unalmas utcában találta magát, ahol minden ember beleillett ebbe a képbe. Az eső lassan esett, földre érve kis patakként folytak bele a vízelvezető árkokba.

A lány nem akarta a tömeget követni, hisz túl elkeserítőnek látszott számára. Inkább követte a vidáman folydogáló vizet, hátha az vezet valahová. Valami érdekes helyre, vagy legalábbis innen el, jó messzire.

Csak követte, követte és követte a választott útját, a táj egyre vidámabbnak látszott, és ez az erre közlekedőkre is vonatkozik, akik bár örömtelibbek voltak, viszont fiatalabbak is azoknál, akiket először látott. Talán ez nem lehetett véletlen.

Gondolatait viszont hamar elhessegette és tovább haladt. Minden lépés után egyre jobban érezte azt a bizonyos bizsergést, szíve egyre hevesebben vert. Körülötte szivárványos házak, játszóterek pont, mint kiskorában. Fülét vidám gyerekzsivaj ütötte meg, de az ereiből mégis kifutott a vér, tudta nem az, amit igazán meg akart találni, nem ez a célja, hisz ezen már évek óta túl van. Szétnéz, nem találja, amit keres, ezért futni kezd visszafelé, a víz folyásával azonos irányba.

Most mégis más volt, nem olyan, mint amikor idetartott. Egyszerűen csak beleütközött egy láthatatlan falba, ami megakadályozta előrehaladását. Elkeseredetten állt a vágyait visszafogó láthatatlan korlát előtt, ekkor még nem is tudta, hogy ez mégis mit jelenthet valójában. Bánatosan ült le a hideg talajra és várt, bár fogalma sincs, hogy mégis mire. Látta, hogy más emberek átmennek azon a határon, de neki mégsem megy.

Ám egyszer olyan dolog történt, amire ő sem számított, egy ősz, öreg varázsló jelent meg mellette. A férfinek földig érő szakálla volt, és furcsa, zöld köpönyeget viselt.

– Hát te mégis mit csinálsz itt? – érdeklődött lágy hangon. Bár hallatszott, hogy mosolyog, ez nem látszott dús arcszőrzete miatt.

– Várok, hogy átmehessek… – motyogta lemondóan, mégis meglepetten. Nem igazán értette, hogy ki az a kedves idegen mellette. Tekintete az akadálya felé fordult, így láthatta, ahogy a közlekedő tömeg színes az áthaladás előtt, majd a túlvégen szürkévé és unalmassá válik.

– De miért pont itt akarsz közlekedni? – kérdezte a vénember, majd illusztrálta, hogy ott, ahol a lány áll, még ő sem tud átmenni. Egy ideig egymást bámulták, majd a férfi egy rejtélyes ködben eltűnt, talán ők ketten soha nem fogják látni egymást.

A lány felkelt a hideg talajról, és elindult abba az irányba, ahova fura beszélgetőtársa mutatott. Látta, hogy a többi ember hol megvetően, hol lenézően, hol sajnálkozóan figyeli az egyetlent, aki mert más utat választani a társadalmilag elvárttól. De már valahogyan nem érdekelte a sok idegen előítélete, hisz nem ismeri őket, nem is számíthat neki mindenki véleménye.

Már boldogan haladt az útján, de látta, hogy mi történik éppen azokkal, akik beálltak a sorba, és nem mertek lépni a saját érdekeikért. Útján új embereket ismert meg, akik hozzá hasonlóan vélekednek a dolgokról. Ekkor találkozott Jonnal is, akivel együtt elhatározták, hogy az úton segíteni fogják egymást, hiszen erre való egy igazi, normális barát.

Ketten mentek szorosan egymás mellett, néha másokkal is beszélgetve, fontos kapcsolatokat szereztek az út közben, ám akadályaikat párban, vagy egyénileg kellett megoldaniuk.

Egy erdő előtt találták magukat, de útjaik más irányba haladtak. Csak rohant a fák között, ahol valami fura oknál fogva senki mással nem találkozott. Csak ő volt, a természet és a lágy szellő. Egy kis patakot látott meg. Tudta már, hogy ez mit jelent, hiszen tanult az esetből. Egy ideig követnie kell, mivel az vezet valahová, de el is kell szakadnia tőle, mert csak így léphet a saját útjára.

A tapasztalatait használta is, ám hamarabb kellett irányt váltania, mint ahogyan tervezte. Hangokat hallott maga mögött. Állati morgás, rohanó léptek zaja az avaron, ez volt maga mögött, ez közeledett egyre jobban, egyre gyorsabb tempóban. Érezte, hogy a kedves kis gombóc nevű barátja kényelembe helyezi magát a torkában, gyomra összeszorul, és ha mindez nem lenne elég, még a hideg is kirázza őt. Talán túl sok ez egyszerre, de ebből mindenki rájön, még a lány is, hogy ezek bizony a sokak által jól ismert, viszont egyáltalán nem szeretett érzésnek a jelei, a félelemé. Több sem kellett neki, kis időn belül rohanni kezdett, ahogy csak tudott. Nem sokat gondolkodott, érezte lábai ösztönösen tudják, hogy merre is van az a bizonyos jó irány, amit ő már régóta meg akar találni. Bár elég fura volt számára elfogadni, hogy egy egyszerű testrész ennyi mindennel tisztában lehet. Még jó, hogy az embernek két lába van, ezért már ez az egész sokkal, de sokkal megnyugtatóbban hangzik. Legalábbis a társadalmat nem birkaként követő emberek számára egész biztosan elfogadható egy ilyen merésznek látszó dolog.

A sikeres menekülés után újabb akadály gördült az útjába, ezúttal jó barátja is vele tarthatott a különös feladatban. Egy hatalmas tó előtt álltak, az átjutás bármiféle esélye nélkül. Tudták, hogy megkerülhetik azt az utat, de az nem lenne megoldás semmire sem, egy átlagos probléma is hasonlóan működik. Kerülgetheted, de egyszer úgyis szembe kell vele nézned, és akkor talán nagyobb lesz, mint eredetileg volt. Ezt kedves kis párosunk is nagyon jól tudta, ezért együtt felfedező útra indultak a vízparton. Hamarosan találtak is indákat és botokat, amiből készíthetnének egy béna tutajt. Ám valami mégis gyanús volt, hisz mégsem lehet ilyen egyszerű ez az egész, mivel eddig egy csomó próbatétel volt, lehetetlen, hogy pont ne legyen egy. Rövid tétovázás után megközelítették a hasznos kupacot, és összegyűjtötték, ami szükséges. Minden tökéletesen ment, amikor összetákolták a mindenféle stabilitást mellőző úszó alkalmatosságukat. Rögtön útra is keltek át a szörnyekkel teli tavon. Jon és Emily először nem boldogult a közös evezéssel, csak ide-oda dülöngéltek a csapatmunkájuk hiánya miatt, ráadásul még az egyik vízi sárkány is feléjük közeledett, egyre erősebb hullámokat elindítva. Ekkor kezdtek el hőseink igazán összefogni, és összehangolni az ütemüket. Bár a lény nem szállt le róluk, ők sikeresen megmenekültek a túlpart elérése miatt. A fiú útja ekkor vált végleg külön a társától, de igazán mind ketten tudták, hogy a cél elérése után még talán lesz dolguk egymással, de addig is önállóan kell haladniuk a jó irányba.

A lány egy kastély előtt találta magát, vállán egy kígyó kapott helyet, igazán nem is értette, hogy az az állat, hogyan került oda, de végül is nem ez a legfurcsább dolog, amióta elindult.

– Mit csinálsz…? – sziszegte halkan a kígyó, amikor a lány elindult a bejárat felé. Szavai süket fülekre találtak, gazdája nem figyelt, talán az előítéletei miatt. – Ne nyomd le a kilincset… – folytatta tovább, teljesen értelmetlenül. Az ajtó kinyílt, a lányt idegenek fogták el, és egyenesen a várárokba dobták. A zuhanás végtelennek tűnt, de a gonosznak látszó kedvencnek kinőtt a szárnya hirtelen, és megmentette a fiatal hölgy életét.

– Nem ítélkezhetsz örökké.… – suttogta, majd elmászott a semmibe, és semmilyen reakciót nem várt meg. A lány csak némán vette tudomásul a kész tényeket, majd kerülő útra tért az üres sivatag felé. Egy ideig ment, ment, na meg persze ezeken felül mendegélt is, amikor egy színes pillangó landolt a vállán.

– Kövess… Én megmentelek innen… – mondta csilingelő hangon. Rá viszont hallgatott már elsőre, de azért óvatos volt, már tudta, nem mindenki az aminek valójában látta. Gyanúja beigazolódott, a rovar iránya felől megint a vár őrei futottak felé, de szerencséjére hamar kapott észbe, és volt lehetősége menekülni. Gyorsan rohant, kerülgetve a sivatag kaktuszait. Ezeken a növényeken szép, színes virágok nyíltak, de ennek ellenére mégis szúrósak voltak. Talán nem minden olyan gyönyörű, mint amilyennek elsőre tűnik…? Ez elég egyértelmű, hiszen a pillangó is csodálatos volt, mégis behúzta a lányt a csőbe, és most amiatt az rovar miatt üldözik őt. A kígyó viszont nem vágta át, bármennyire is arra számított. Nincs semmi kétség, nem egyszerűen csak nem minden az, aminek látszik.

Emily az Üveghegy előtt állt, már senki sem követte őt. Tudta, hogy ő és társai is a cél előtt járnak. Minden ember ismerős volt számára. Ők azok, akik nem a szürke és unalmas, viszont társadalmilag elvárt utat merték választani. A tömeg félkörben állt, közepén az a varázsló jelent meg, aki a lányt erre az útra térítette. A férfi hatalmas pálcáját az ég felé emelte, figyelmet kért.

– Itt vagytok híveim, ti, akik nem morzsolódtatok le a három próba alatt! Ti, akik a megpróbáltatások alatt megtanultátok a lényeget! – kezdtem el szónoklatát, a népe büszkén hallgatta a vén szavait. Az öreg a botját a szürke ég felé fordította. – Néhány társától viszont odakerült, de ezzel semmi baj nincs. Ők is megtanulnak mindent, csak talán később és máshogyan! Ha velük beszéltek gondoljatok arra, hogy ők mások, mint ti, de ti sem vagytok egyformák, mind más utakat jártatok be ezidáig. Legyetek büszkék magatokra, de fogadjátok el a másik embert is! – amikor a beszéde végére ért, akkor hosszú pálcájával hármat koppintott a földre és felszívódott, ez a csapat már nem látta őt többé.

Emily sokat tanult az útjából, tudta meddig kell követni valamit, egy önálló döntés előtt, fontos lett számára a csapatmunka, és már azt is tudja, hogy attól, hogy valaki rossznak látszik, az nem lesz rossz, illetve ez a jónak látszódó személyeknél is így van. De hogy mi lett vele ezután? Talán csak élt a tapasztalatai szerint, vagy talán átvette a varázsló helyét? Ezt sajna már nem tudhatjuk meg.
.
SZAVAZOK
.
.