Premier előtt

A premier előtti reggelek a legrosszabbak. A reggelek és a hajnalok. A feszültség már nem hagy aludni, de tudod, hogy pihentnek kell lenned este, ezért görcsösen zárva tartod a szemed. Szánalmas vergődés, bogár a hátán. Hallgatod a lassan ébredező ház neszeit, a szomszéd köhögését, a lefolyó csobogását. Az óra mutatóját, ahogy veri a vigyázmenetet, masírozik soha el nem érhető célja felé. És lassan elhalad majd amellett is, amitől annyira tartasz. Van valami megnyugtató a közönyében. Csörögnie sem kell, hogy kinyisd a szemed. Rápillantasz a faliórára, 5 perc múlva 6. Akár fel is kelhetsz.

A mellékhelyiség felé tartva bekapsz egy darabka csokoládét – úgyis lemozgod. A vécén ülve elmormolsz egy rövid imát. Nem mintha hinnél benne, de ma minden segítség jól jöhet. Hűvös a deszka, nem üldögélsz sokáig. A fürdő felé félúton ismét ránézel a csokira, nyúlnál érte, de a beléd nevelt önfegyelem félbetöri a mozdulatot. „A mértékletesség a harmónia egyik alapja.” – csengenek füledbe egykori mestered szavai. Ő már csak tudja, halálra itta magát…

A zuhany alatt hosszan csorgatod magadra a vizet, egyre feljebb tekerve a hőfokot. Mintha kicsit még visszabújnál a takaró melegébe. Azután gyorsan elzárod, kirázva a szemedből a sarkába tapadt álom maradékát is. Dudorászva csutakolod magad. A zene a természetes közeged. Nem csak a mozgás, a tánc alapja, de éltető elem, mint a víz, a levegő. Hagyod, hogy magával sodorjon. Egyre hangosabban dúdolsz, és amikor leöblíted a tusfürdőt, már szinte kiabálva énekelsz, a lábaddal dobolva a lemezkád alján.

És lassan a mozgás veszi át a főszerepet. Úgy öltözöl föl, és lépdelsz ki a konyhába, mintha táncolnál. Ez is része a napi rituálénak. Kényszeríted magad, hogy könnyed és laza legyél, pedig a fellépés feszültsége megül az izmaidban is. Hiába az számtalan előadás, a színpadon töltött évek, ilyenkor betonból vannak a lábaid, a hátad, a karod. Vasbetonból és kőből.

Enni nemigen tudsz, ezért is örülsz a félálomban, felelőtlenül bekapott nasinak. Iszol egy korty ásványvizet, szigorúan szénsavmenteset. Felkapod a táskád, ellenőrzöd az irataidat, megkeresed a kulcsod. Majd újra ellenőrzöd az irataidat, biztos, ami biztos. Nehéz sóhajjal behúzod magad mögött az ajtót. A kocsi kulcsáért a lépcső aljáról fordulsz vissza.

A kapuban összefutsz a kutyasétáltatásból visszatérő Koralovics úrral, a folyosó elején lakó nyugdíjas bírósági fogalmazóval:

– Jó reggelt!

– Jó reggelt, Koralovics úr! Szervusz, Pandúr!

– Pandúr, te! Ne ugrálj! Ma is prömier lesz?

– Igen. Ennyire látszik rajtam? – kérdezed kicsit restelkedve.

– Magán is látom, meg a plakátokon is láttam. – jegyzi meg széles mosollyal.

– Ó, persze, a plakátok…!

– Mit is kell ilyenkor kívánni?

– Fogalmam sincs… Amit szeretne, Koralovics úr!

– Hát akkor sikeres előadást és minden jót kívánok!

– Köszönjük szépen! Minden jót magának is! Viszlát! – köszönsz el, sietősen kislisszanva a kapun, a kutya mellett.

– Viszontlátásra! – szól utánad.

Az úton a színház felé végig az autósokkal üvöltözöl, persze zárt ablaknál, hogy ne hallja más. Sokszor úgy teszel, mintha énekelnél, és van, hogy a szádat se nyitod ki hozzá, csak fejben kiabálsz. Még csorba esne az imázsodon! Az ország, sőt a világ finom lelkű művészként ismer, aki úgy mozdul, mint a lebbenő függöny, kerüli a feltűnést, és mindig udvariasan és intelligensen nyilatkozik. Szerencsére ők nem ülnek melletted ilyenkor.

A színházba érve kissé felgyorsulnak az események. A napi munka, a próbák, Igyekszel csak az adott mozdulatra koncentrálni, a tökéletes végrehajtás lebeg a szemed előtt. Nincs pardon, nincs megingás. A mozdulatoknak, a táncnak perfektnek kell lennie. Különben mi lesz később? Mi lesz az előadáson? Nem viseled el a kudarcot.

Próba után a magánöltöződben gyorsan megmosakszol, majd sietősen felöltözöl. Arra azért ügyelsz, hogy a ruhád rendben legyen, kihajtod a gallért, gondosan elsimítod a gyűrődéseket. Hálás vagy a magányért, nem szívesen szólnál senkihez.

Elgondolkodsz, hogy a premiert megelőzően hazamenj-e még. Lenne idő egy kicsit ledőlni, de úgysem tudnál aludni. Veszel hát egy újságot, és beülsz egy feketére a szomszédos kávézóba. Az olvasáshoz sincs türelmed. Fél mosollyal kiosztasz két aláírást, és megköszönöd a japán turisták érdeklődését. Igen, jól tippeltek, valóban Te vagy az a híres táncművész, aki többször is fellépett Tokióban. A közös fotóhoz össze kellene állni, de szűkös a hely, ezért végül inkább lemondanak róla. Amint elmennek, intesz a pincérnek, fizetsz, a kelleténél több borravalóvalóval. A látszatra, ugye, adni kell – néha szó szerint is.

A színházba érve valamivel már jobban érzed magad. Elég sokan jöttek, ez jó. Fontos, hogy nagy közönség legyen, az üres székek nemigen értékelik a művészetet.

Aztán már csak az előadásra koncentrálsz, szinte transzban vagy. Bekapcsol a robotpilóta, a rutin hozza a mozdulatokat. Utólag alig emlékszel valamire a kezdés előtti eseményekből. Köszönnek, Te visszaköszönsz. Kabát levétel, igazítás a frizurán. „Igen, köszönöm, jól vagyok. Majd inkább előadás után beszéljünk, ha lehet…” Mintha veled azonos pólusú mágnes lenne a székedben, alig bírsz ülve maradni. „Igen, köszönöm, egy pohár víz elég lesz.” Óvatosan feszítgeted az izmaidat. Majd, amikor már úgy érzed, szétmarja az ereidet az adrenalin, egy nagy levegőt veszel, összekulcsolod az ujjaid és elönt a nyugalom.

A függöny szétnyílik, és a reflektorok bekapcsolnak, nem látsz semmit a közönségből. Már nem is fontosak. Csak a mozdulatok. A zene áramlik benned, ahogy reggel, a zuhany alatt. A test magától mozdul. Félig lehunyt szemmel hagyod, hogy a ritmus és a dallam vezessen. Nem munka, maga a tömény életöröm. Mozdulatszimfónia. Ki a mell és kiemelés. Simulás és kapaszkodás, karkörök és – kulcsok, feszes láb, tempó. Verejtékpára, por a szemben, roppan a térd, de nem számít, most semmi nem számít. A zene visz előre, siklás a dallammal, spirál, örvény, flow. Levegő be, szív, ritmus. Dobpergés, pörgés, finálé.

A pillanatnyi csönd évszázadosnak tűnik. Mint lassított felvételen, úgy hullik le a függöny, míg várod a közönség ítéletét.

A taps hallatán megkönnyebbülsz. Megcsinálták, és ő is megcsinálta. Ugyanolyan jól, sőt, zseniálisan, ahogy eddig mindig. Ahogy régen Te is. De érte sokkal jobban izgulsz, mert már nem tehetsz mást, nem tehetsz semmit. Évek óta tanítod, neveled, ám ilyenkor csak szurkolhatsz neki. És remegő gyomorral várhatod a következő premiert…
.