Romantikus találkozás

A hegyorom csipkéibe kapaszkodik már a nap. Délutáni melege megüli a tájat. Nem elég a megrekedt hőség, még a méreg is hozzáadta a magáét, hogy most kapkodnia kellett a levegőt, és a dühtől elhomályosult szemét véresre dörzsölte. Napok óta ezt a feszültséget kell átélnie. Ez a gyütt-ment idegen egyszerűen nem hajlandó tudomásul venni, mint a többi itt lakó, hogy ez az ő portája és egyáltalán nem szereti, sőt megtiltja, hogy előtte eljárkáljanak. Megtépdessék az orgonabokrát, az utcai fákról leszedjék a meggyet mikor terem. Lerázzák a diót, vagy benyúljanak letépni a rózsát, az érett ribizli fürtöket, bedobáljanak minden szemetet. Hosszú idő telt el az óta mióta kétszer is az életére akartak törni. A kínjai és védekezése arra a viselkedésre sarkallta, hogy minden előtte járót elriasszon. Végre nyugta volt.

De jó ideje naplemente előtt minden nap megjelenik egy tejeskannás hosszú hajú lány és megáll a kapuja előtt. Nem fél, nem rettenti el a mérges figyelmeztetés, semmilyen gonosz kirohanás. Csak áll és mosolyog. Minden alkalommal köszön, és azt kérdezi miért is olyan mérges?

– Mi rosszat tettem, hogy így haragszol rám? Nem félek tőled és nem fogok más utat választani. Kérlek, ne bántsuk egymást – közben nagy kék szemeivel keresi a mérges tekintetet és fenséges nyugalommal mosolyog.

Míg dörzsölte a szemeit, a következő gondolatok futottak át az agyán.

– Már hogy ne bántana, mikor nem hajlandó elfogadni az akaratom? Igaz, hogy nem felesel vissza, de nincsen szükségem erre a mosolyra és a bosszantó kékségre, aminek látásával valami furcsa érzés kelt hatalmába. Kezdek haragudni magamra. Ha kívülről nézem magam, akkor egy tündér és egy vadállat képét látom. Már nincsen kedvemre ez a minden napi méreg. Nagyon rosszul érzem magam, Ő meg csak mosolyog és halkan próbál meggyőzni az igazáról.

Ahogy telt az idő egyre csöndesebbé vált. Addig, amíg az elején irtózott a találkozástól a múló idővel már készült az órára, amikor ringatózva megjelenik a lány és kezében könnyedén himbálja a még üres kannát. Mintha magában énekelne, és ritmikus lépteit befejezve megáll a kapu előtt. Mindig kedvesen köszönt és csöndesen mosolyogva lesett befelé. Már bentről nem fogadta harag, így ő kintről nem kérte számon a gonoszság miértjét. Aztán egy nap hiába várt. Minden nap igyekezett, hogy az első kertben a szokott helyen legyen, nehogy elmulassza a találkozást. Roppant furcsa üres érzés vette hatalmába, amit eddig még sohasem érzett. Hiányoztak a kék szemek, a mosoly és az a csöndes nyugodt hang, aminek hallatára megfoghatatlan ragaszkodás, melegség kellemes érzetei lepték meg. Minél több nap telt el a látása nélkül annál búskomorabbá vált. Már nem figyelt napközben, nem lesett senkit az utcán. Semmi nem érdekelte. Nem volt étvágya, nem tudott nyugodtan aludni sem, de kitartóan bízott abban, hogy nem miatta nem jön a lány és bízott abban, hogy csak megjelenik egy szép naplemente idején. Így is történt, de akkorra már nem a megszokott helyén várta türelmetlenségében és keserű magányában, hanem a kapu előtt közvetlen a kerítés mellett kukucskált ki, hogy minél messzebb érjen a látása.

Mély sóhaj szakadt fel lelke mélyéről. Belül a szíve remegve kezdett kalapálni, mikor meglátta Őt messziről ismerősen hullámzó léptekkel közeledni. Örömében még nyöszörgést is hallatott a hangja. Legszívesebben üvöltött volna. Mikor a lány meglátta a kerítés mellett álló alak reá szegeződő tekintetét, szemeik összekapaszkodott látásának varázsa húzta közelebb és közelebb.

– Szia! – köszönt majdnem suttogva mikor egymással szemben álltak.

– Hát itt vártál engem?– még sohasem volt ennyire közel a mosoly, sohasem hallotta ilyen bársonyosnak a hangját, mint most. Az a kannát lerakta a földre, karját előre nyújtotta a másik felé. Csuklójának bőrét kellemes meleg sóhaj érzete vonta körbe, és érezte a csók forró áradását a karjában. A másik bentről, félig lehunyt pilláival először érezte a lány édesen boldogító illatát és reflexei, érzései először tagadták meg azt a kifejlesztett viselkedési formát, amit olyan sokáig űzött. Feladta minden hatalmát és erejét. A lány belefúrta ujjait a fejét körülvevő rőt koronába, amikor a ház ajtaja vészes csikorgással csapódott ki és egy ijedt női hang rikoltott a kapu felé, szétrombolni ezt a romantikus találkozást.

– Azonnal húzd vissza a kezed, mert az egész csuklód leharapja.

– Á dehogy Ő soha. Ne tessék félni, mi már rég ismerjük egymást. Mi a neve?

– Titán. Nem értem, hogy hogyan szelídítetted vissza? Egyáltalán nem örülök neki, mert éppen elég sok időmbe tellett még vérebet faragtam belőle.

– De miért?

– Azért, mert kiskorában kétszer akarták megmérgezni. Csak az állatorvos tudásán múlt, hogy életben maradt. Így tudtam megvédeni a gonosz emberektől.
.