Szerelmetes Sándor bátya

5
(1)

Jelige: Szuja

Február havát írtuk. A szó szoros, igazi értelmében is. Óriás pelyhekben hullott a hó, már második napja. Reggeli hírekben, sorban sorolták azokat a falvakat, amiket a magas hó, és az éjszakai hófúvás elzárt a külvilágtól. Már kb. 50 cm magas volt. Csapásokat vájtunk a hóban, hogy eljuthassunk az ólakig. A szárnyasok nem értették, hogy miért maradtak bezárva.
A disznóól kifutójából kihányt hóból egész nagy torlasz emelkedett.
Szegény kis galambunk elveszítette a tájékozódását a nagy fehérségben. Minden fa ágára vastag hótakaró borult. Nem tudott leszállni, mert nem látott sehol biztonságos helyet, hát a fejünkön landolt, mert azt legalább ismerte, és tudta, hogy biztonságban érezheti magát.
Miután megetettük az állatokat kezdtük a házban lévő megszokott munkánkat.
A konyhában kellemes duruzsolással táncoltak a vörös lángok, ahogyan körbeölelték az akácfa hasábot. Néha ropogott a tűz, és pattogott a parázs, ahogy dolgoztak az örök mozgó lángok.
A konyhát békesség, és valamilyen biztonságos harmónia árasztotta el.
Ez a meghitt csend egy emléksorozatot ébresztett fel egy tisztaszívű, és tiszta emlékezetű 97. évében járó nénikében, aki az én Margitnéném volt.
Ott állt a mosogató mellett, és forgatta a reggeli poharát, hogy a melegen csurgó víz feloldja öreg elgémberedett ujjait, és tisztára mossa a kedves poharat.
Megfordult a kályha felé, és megszólalt.
– Oh, milyen csodálatosan duruzsol ez a kályha. Ott látom anyámat, ahogy ül a sámlin és szorgalmasan dugdossa az apró gallyakból összekötözött köteget. Az pattogott mindig így.
Csak álltam, és néztem ábrándos mosolygós arcát. Szinte megszépült és kisimultak a ráncai. Mintha a múlt idő egy pillanatra visszatért volna a jelenbe. Belopódzott a lelkébe, az varázsolta az arcát ilyen fiatallá.
Az arcán kövéren fénylő könnycseppek gurultak le. A boldog emlékezés fénycseppjei.
Ami érdekes volt ebben a helyzetben, éppen az ő fiókjában raktam rendet, és cseréltem tiszta papírt. A fiókban találtam egy csomó régi fényképet. Ahogy átnéztem futólag, sok mindenkit felismertem. De egy elsárgult régi képet leraktam az asztal sarkára, mert azon az arcot nem ismertem fel. A képről, egy huszárruhás igazi magyaros deli legény nézett rám vissza. Nem tudtam, hogy mikori kép, és ki van rajta. Nem akartam megszakítani nagynéném álmodozását, és arra gondoltam, majd később megkérdezem, hogy ki van a képen.
Néném miután elvégezte megszokott reggeli rituáléját, leült a kályha közelébe, összekulcsolta két aszott kezét, és álmodozva nézte a kinti hóesést, majd a pattogó tűz fényeit.
Kis idő múlva felkiáltott
– Istenem Atyám, te meg hogy kerültél ide?
Hirtelen néném felé fordultam. Azt hittem, hogy látomásom van.
A remegő kezében ott volt a kép, és simogatta az arcot kedves mosollyal a száján és ahhoz beszélt.
– Ja, én tettem oda. Ki az a bácsi a képen?
– Jaj, hát hogyan is ismerhetnéd? Hisz ez a szerelmetes Sándor bátya, jó apánk legifjabb testvéröccse. Tátos Sándor volt a neve – mondta nagy áhítattal.
– És mitől szerelmetes? Az mit jelent?
– Tudod, – kezdte nagyon lassan és közben a szemei belerévedtek a nagy semmiségbe, mintha ott látná a múlt varázsát – é…n 13–14 éves leányka voltam, amikor ő huszár volt.
Olyan csodálatos deli legény volt, hogy minden lány szerelmes volt belé. Én is.
Szégyenlősen hajtotta le a fejét, és nézte a képet.
– Sokszor jött el hozzánk látogatóba. Mesélte az első világháborúban át élt szörnyű dolgokat, és a huszárok virtuskodásait. Ezek a dolgok főleg a férfiakat, apámat, és nagy bátyádat, Józsit érdekelték. Apád, még pöndölyös / csak kisinget adtak rá/ gyermekecske volt.
Olyankor leültünk köréje. Csak az ő hangja hallott. Még a légyzümmögés is elült.
Arra emlékszem a legjobban, amikor MUSZKA nevű lován jött el hozzánk, leszerelése után.
MUSZKA csodálatos paripa volt. A falubeliek mind körbeállták, úgy bámészkodták, megpaskolták, simogatták. Az meg tűrte.
Sok pénzt ígértek érte. De Sándorunk azt mondta nem eladó. Ez nem munkára való ló. Az úri ló, nem paraszt alá való, s nem igavonó állat.
Egyszerűen kinevették, és egyáltalán nem értették meg. Azt hitték, hogy meghibbant Sándor bátya a csatában.
Akkortájt, nagyon szegények voltak a népek. Tüzelőjük alig volt, kukoricaszárral, napraforgószárral, meg kötözött venyige / lemetszett, darabolt szőlővessző/ csomókkal tüzeltünk. Ha volt a háznál öreg, akkor mindig annak a feladata volt a családban a kis hasábnyi kötözött csomókkal etetni a lángot. Nálunk akkor éppen jó anyám volt a meleg fészek varázslója. Ő etette az örökké éhes kályhát. Tömte szájába a hamar elhamvadó csomókat.
Többnyire délelőtt főzés idejében, és mikor besötétült az ég. A család, meg a jobb szomszédok, közeli rokonok összegyűltek egyik háznál. Így nálunk is délutántól állandóan voltak. Volt, amelyik a hóna alatt hozott egy pár csomót tüzelni. Hálából, hogy míg befogadtuk nála nem kellett tüzelni.
De sokszor vacsoráltunk későn, mert annyi nem volt, hogy mindenkit etessünk. Sok szomszéd ott melegedett addig, míg elnyomta a buzgóság. / álom / Majd vette a kályhánál átmelegített tégláját, betakarta kendőbe, és hóna alatt a meleg téglával átcsoszált / ment/ a hideg szobájába. Belehelyezte a téglát a dunna alá, hogy ne fagyjon bele a nyirkos ágyba, mikor alábújik.
Így volt azon az estén is. Annyian gyűltünk össze a szobánkban, hogy alig fértek el a népek.
Mindenki a Muszka lóról megígért történetet akarta hallani.
Emlékszem, Apám felajánlotta a fotőlyszékét /házilag készült karfás szék/ a legfiatalabb öccsének, amit Ő magának készített. Tudod, amit elhoztál emléknek. Ott áll apád szobájában.
Abba ült beléje szerelmetes Sándor bátyám és én ott ültem szorosan mellette a sámlin. Szemben a hallgatósággal.
Azt mesélte, hogy a 14 es háború besorozásánál, aki lovon ment a kaszárnyába, és megütötte a mércét, az mentés huszárnak állították. Nagy tisztesség volt akkor huszárnak lenni.
Miután kiképezték őket, és a lovaikat, beküldték a frontra a csapatukat.
Egyik alkalommal Oroszországban valahol egy összecsapás során kilőtték alóla a lovát. Valamilyen portyázás során váratlanul találkoztak az ellenséggel. – “Úgy törtek ránk, mint seregély a szőlőre” – emlékszem tisztán, ahogy mondta. Sokan meghaltak, a sebesült is sok volt. Ő nem sérült meg, csak a lovát siratta. Ami azért is volt nagy szomorúságára, mert a huszár, ló nélkül baka lesz. Aki gyalog vívja tovább a csatát.
Miután vége lett a viadalnak, és eltűntek a támadók, kezdték rendbe szedni magukat.
Összekeresni a sebesült bajtársaikat, a halottaikat, hogy tisztességesen búcsút vehessenek tőlük.
A csatamezőn poroszkálva látott egy lovat, aki ott ült szabályosan fél fekvő helyzetben egy halott orosz mellett. Ilyen helyzetben ritkán lehet lovat látni. Azt hitte sérült. Közelebb ment, és le akarta lőni szegény párát, hogy ne szenvedjen. Mikor az meglátta a fegyvert a kezében, felrántotta a szája szélét és villogtatta a pofájában fehérlő fogait. Megrázkódott, a fejét magasra csapta, és talpra ugrott Sándorral szemben vigyáz állásban állt meg.
Bátya meglepődött, még az ijedtségtől fel sem ocsúdott, amikor a ló elkezdte lökdösni a vállát az orrával. Aprókat horkantva. Őszintén vallotta meg, hogy félt. Félelmében mivel nem ismerte a lovat óvatosan nyúlt az állat felé, mosolyt, és bizalmat erőltetett az arcára, s mint saját lovának szokta, automatikusan ciccegő, csettintgetéssel bíztatta a lovat, és szeretettel paskolgatta meg a szügye oldalát. Megfogta a kantárját, és óvatosan lépkedni kezdett. Ahogy előre rakta a lábát a ló úgy lépett vele. Elálmélkodott, hogy meg sem feszült a kantár szíja. Úgy követte a ló, mintha mindig is az ő paripája lett volna.
Mikor beért a szállásra a többiek körül vették, és szerencsés embernek mondták. Aki elveszítette a paripáját irigyelte. A többiek gratuláltak, és vele együtt örültek, hogy köztük maradhat.
Az egyik bajtársa közelebbről nézegette meg a lovat, és felkiáltott.
– Hiszen ez egy muszka ló – mondta.
– Így, kapta az új gazdájától a Muszka nevet. Hogy mi lehetett azelőtt a neve ki tudja? De ahogy mondta Sándor bátyám nem zavarta különösebben a névváltozás. Sőt furcsa az élet, és a sors, de attól kezdve nem Sándor bátyának volt lova, hanem inkább a lónak Sándora, ahogyan később kisütötték a bajtársai.
Az úgy történt, hogy a legközelebbi összecsapásnál meglepetések sorozata érte Sándort.
Addig ő vezette mindig a lovát. Most meg az új ló parancsolt neki.
Ez volt a szerencséje és ettől lett hős, jó katona. Még érmet is kapott a bátorságáért, amit a lovára akasztva viselt, mert mindig azt állította, hogy ezt a lova szerezte.
Az úgy vót, hogy a huszároknál vannak bizonyos trombita jelek. A jelet a trombitás adja az összecsapások alkalmával
Lóra! – több apró magas trombita hang.
Lóról!– több apró mély hang.
Roham! – erős sűrű trombitaszó.
Az első együtt töltött roham olyan zavart okozott Sándor bátyában, hogy egyik meglepetésből a másikba esett.
Őszinte ember lévén, sohasem volt kérkedő, nagyot mondó.
Így azt is elárulta, hogy nem volt az a hős alkat, aki elsőként előre rohanva csatározik.
Mielőtt az első csatába ment volna, alapos ember lévén, hogy megismerje az új lovát, miután a szállásra vitte megetette, lecsutakolta, és pihenő helyett elment barangolni vele a közelbe, hogy szaknyelven mondta belovagolja az ismeretlen lovat.
Csodálatos kényelmes ló volt. Mint ha puha párnán ült volna az ember, úgy mozdult teljes összhangban a lovasával. Visszaérkezéskor újra letörölgette simogatta. Cuppogott neki. Majd bevezette a régi lova helyére az istállóba és kikötötte.
Alig tett egy pár lépést, Muszka egyet nyerített, fölkapta a fejét, és mint ha pókháló lenne, úgy szakad el az istrángja. Majd kimért léptekkel baktatott a gazdája után.
Sándorunk, még kétszer vitte vissza, nagy magyarázások mellett kötötte ki. De a kérlelésnek, és magyarázatnak semmi hatása nem volt. Olyan viháncot csinált, és egyre erőszakosabb lett, hogy a többi lovat is egyre jobban idegesítette a viselkedésével. Egyszerűen nem volt hajlandó a födél alatt tölteni az éjszakát.
Kikötötték az egyik fához. Sándor bátya rendbe hozta saját dolgait, és magát, aztán elindult már megkésve a többiek után a falú kocsmájába, ahol ha lehetett és épp olyan idő volt, elfröccsözgettek egy kicsit.
Egyszer csak nagy riadalom, paták tompa dobbanása, és a háta mögött csöndes diszkrét nyihogást hallatva megjelent újdonsült lova. Volt, aki nevetésben tört ki. Volt, aki fölháborítónak tartotta a ló közelségét. Volt, aki tátott szájjal elismerését fejezte ki, a hűsége miatt. A többség engedélyével a ló maradhatott a gazdája mellett addig, ameddig az kihörpintette maradékát a pohárból, és utána csendesen eltávoztak.
Pár nap múlva összecsapásra készültek. Az első olyan csata, amit Muszka hátán kell megvívni.
Mikor elindultak minden rendben ment. A felsorakozásnál is. De még el sem hangzott a rohamra szólító erős folyamatos trombitaszó, Muszka az első hangra kiugrott a sorból, s mint szélvész repült az ellenség felé, Sándor bátyával a hátán, aki félelmetesnek és reménytelennek érezte a helyzetét, és már lemondott az életéről is.
Alig volt ideje kirántani a kardját, mert először karddal szoktak megütközni.
Mivel ő ért a lován elsőnek az ellenség tömegéhez, mindjárt jobbról is balról is támadókba ütközött. Jobb kezében kivont kardjával védte magát. Muszka forgolódott, dobálta, erősen kellett kapaszkodnia. Egyszer Muszka felkapta a fejét balra, Sándor bácsi egy pillanatra látta, hogy balról is támadtak rá. Muszka fölrántotta a szája peremét, megmutatta hatalmas fogait, majd tátott szájával az ellenséget combon ragadva kirántotta a nyergéből. Így a magasra emelt hatalmas kardcsapás irányt vesztve csapott le Muszka fara, és Sándor bácsi mellett.
A nagy hadakozásban észre sem vette mióta harsog a LÓRÓL le apró mély hangú trombitaszó.
Muszka összerogyott, elterült a földön a lábai teljes merevséggel nyúltak előre.
Sándor bácsi a hasa elé huppant, mint a zsák. Váratlanul érte, annyira sürüek voltak a történések, hogy csak egy pillanatra villant be, hogy megint lovat vesztett. Nincsen szerencséje.
Oda kellet koncentrálnia a csatára. Ha már nincsen Muszka, legalább még egy dolgot tud tenni érte utoljára. Sáncnak tudja használni szegény párát, és előhúzta a karabélyát legunnyadt a ló meleg hasához.
Megint megszólalt a trombitajel. Apró magas, – lóra fel – Sándor füléig nem jutott el a hang, de az addig merev, mozdulatlan sánc egyet rándult és talpra ugrott. Alig hitt a jelenségnek. Szinte felfoghatatlannak tartotta, hogy egy ló ennyire tudja védeni a gazdáját.
Később azt is kiderítették, hogy az előző gazdája valószínűleg nem vetette meg az italt, és Muszka feladata volt hazavinni gazdáját a szálására, amikor az a kelleténél többet ivott.
Az ivóban megszokták a furcsa társat, nagyon tisztelte és irigyelte sok huszár. Egyszer egy bajtársa megkínálta a saját söréből, de eltolta az orrával. Egy alkalommal valamelyik lerakta az öblös poharát mielőtt beleivott volna, mert valamit igazított a csizmáján. Muszka a habos söröskancsó fölé lökte az orrát, és ameddig csak lehetett kiszívta a pohárból a sört mindenki nagy bámulatára, és meglepetésére. Attól kezdve őt is meghívták egy körre. Csak a habos sört fogadta el. Csoda lónak nevezték.
Mikor Sándor a végére ért ezeknek a dolgoknak azt is elmesélte, hogy most mi járatban van errefelé.
A főhadnagya mindig megjegyezte, hogy irigylésre méltó Sándor helyzete, mivel ilyen paripával rendelkezik. Micsoda boldogság, és biztonság, ilyen igazi katonaló gazdájának lenni. Mivel Ő civilben gépész, és manapság nem könnyű dolog becsülettel eltartani egy lovat, aki csak csatába való, hát ott a helye a katonatársai mellett. Így a főhadnagyának adja, és most viszi a kaszárnyába a többi katonaló társaságában biztos jobb helye lesz, mint idekinn.
Nehéz lesz megszokni nélküle, mert nagyon megszerette, de épp ez a tisztelet és szeretet vezette az elhatározásra. A hűséges, vigyázó értelmességéért megérdemli ezt a gesztust.
Hát ez a Szerelmetes Sándor bácsi története.
Ezt a képet jól őrizzed meg. Aztán a fotőjszéket is, amit jó apám faragott, mert ezeknek történetük van. És én már nem tudom elmesélni talán többet senkinek – nézett rám fátyolos szemeivel megint búsan öreg ráncosan, mint aki kilengette életének utolsó emlékcsipkéit.
S jól érezte, mert talán ez volt az utolsó leghosszabb emlékezése.
Húsvét előtti héten március 24.-én Ő is mesévé vált az időben. Mosollyal az arcán aludt el örökre.
S emlékével együtt már annyi titkot és történetet őriző nagypapám “fotőlyszék”– e ahogy Ő nevezte, itt áll a szobánkban. S látom őket benne ülni. S ma már az én szemeim fátyolosodnak egyre gyorsabban, bele a múlt idő emlékeibe. Éppen ideje, hogy továbbadjam.
.


.
.

Mennyire tetszett ez a bejegyzés?

Kattintson egy csillagra az értékeléshez!

Átlagos értékelés 5 / 5. Szavazatok száma: 1

Eddig nincs szavazat! Legyen Ön az első, aki értékeli ezt a bejegyzést.

  1. Lethenyei Zoltánné

    Olyan időkről mesél ez a remek stílusú írás, amiről nem sokat tudunk. Az ember és állat kapcsolata mindig érdekes téma. Itt ráadásul extrém helyzetben találnak egymásra ezért kifeezetten szívmelengető a végkifejlet. Örülök, hogy olvashattam, köszönöm az élményt.

Hozzászólás

*

Solve : *
26 ⁄ 2 =