Szeretetről álmodom

Áh, csak képzelődtem! Csakis véletlenül érhetett a kezemhez. Mert ha még tinik volnánk… De a mi korunkban, ugyan!

Vagy mégsem?! Megint éreztem valamit! Az előző érintés csupán egy pillanatig tartott, de ez… Ennek iránya volt! Röpke simítás. Fentről le.

Ezer éve nem történt meg velem ilyesmi: apró áramütés az érintés helyén, aztán egy pillanat alatt szétárad és felforrósít.

Fel is riaszt.

Igen-igen, rájöttem, hogy csak álom. De jó érzés volt! Akarom még!

Sóhajtok egy mélyet, és kilégzés közben már merülök is le, vissza az édesen izgalmas helyzetbe:

Félig mögöttem, félig mellettem jön. Lassan lépkedünk. Ráérősen. Nincs tömeg, ami összepréselne, mégis érzem, hogy közel van. Ismeretlen ismerős. Valaki, akivel jó egy levegőt szívni, aki nem akar megváltoztatni, aki nem kritizál, sőt, elismer…

Reccsen egyet az ágy. Ádám most jön aludni. Akkor kábé éjjel egy lehet.

Ma este összekaptak a gyerekek, szétfröcskölték a kakaót, lehetett takarítani, ruhát mosni. De nem ez a baj. Nem az, hogy mosolyszünet volt ma este, mert ez azért nem mindennapos. A baj az, hogy ma is áthajolt felettem, hogy megpuszilja és megsimogassa a fiacskánkat, de én hiába simítottam végig az ő oldalát, ő csak felegyenesedett, és kiment a szobából. A baj az, hogy ez tipikus. Mennyiből állna felegyenesedés közben megsimítani engem is? Elég lenne, csak lógatnia a kezét, és rajtam is végig húzná. Beszámítanám már ezt az érintést is simogatásnak.

Szóval igen: a baj az, hogy ma sem jött ágyba, amikor én. Mindig van valami fontosabb: meccs, film, hírek a neten, vagy az örök klasszikus: a munka.

Eleinte még kinyitottam a szemem, de mindig nullaóra ötven és negyed kettő közöttet mutatott az óra. Egy körül bújik mellém, ez az ő életritmusa.

És persze megint nem simogat meg. „Hogy nehogy felébresszen” – magyarázza, ha rákérdezek. Persze az, hogy hosszan fészkelődik, meg rázogatja a párnáját, az nem ébreszt fel, ugye? Ennyit a tapintatról.

Nagyot sóhajtok: még élénken él bennem az iménti álom édes érzése. Megfordulok, és vállára teszem a fejem, hogy igazi érintést is átéljünk. A tenyerem rásimítom a mellkasára. Szeretem érezni a teste íveit!

Végre egy gyengéd érintés! Rögtön kettő: egyik jó meleg tenyere a kézfejemen, a másik a karomon. Egy-két simogató mozdulat, de már nehezül is el és csúszik le a keze. Lassul és mélyül a légzése. Aludj csak! Én meg élvezem a közelséget.

A mellkasáról a vállára csúsztatom a kezem. Ráhajolnak az ujjaim. Leheletnyit mozdítok az ujjvégeken, ettől jobban érzem az izmai formáját.
.

Kezdek én is újra elaludni. Az az érintés gyengéden húz vissza a félálomból abba az édes álomba. Mintha valóságban is érintené az a kéz a kezemet, mintha a bőröm receptorai küldenék a jelet az agyamba, pedig ez már csak álom.

Most hosszan érzem: lassú simítás, az ujjaim teljes hosszán. Mintha kissé reszketne, de egyre magabiztosabb. Csak állunk egymás mellett, a kézfejünk ér össze. Minden ujj a maga párját keresi.

Nem nézek rá. Nem érdekel ki az. Csakis az érdekel, hogy szeretet van az érintésében. Nem mohóság, nem testi vágy, inkább félénk vallomás.

Az illem azt diktálná, hogy legalábbis elhúzzam a kezem, mintha észre sem vettem volna. Fájdalommentes visszautasítás… De nem akarok elhúzódni, nem akarom, hogy véget érjen, sőt!

Ádám érintését napközben úgyis hiába várom. Ne vicceljek má’! Reggel rohanás van, este pörgés valami halaszthatatlan ügyön. Hova gondolok, hogy ráérünk egy ölelésre, amikor még nincs az asztalon a vacsora, vagy a gyerekek veszekednek, egymás túllicitálva, hogy ki miért nem megy fürdeni.

Kit csapok be? Nem is tudom, kinek a keze az, csak magával az érzéssel játszom. Amúgy meg jobb nem agyalni azon, melyik ismerősöm is lehet a mai álomban. Másnap még furcsán néznék az illetőre… Persze, hogy nincs semmi alapja ezeknek az álmoknak. Azok a férfiak csak szóltak egy jó szót mostanában, vagy épp valaki mással láttam őket kedvesnek – ezt hozza a felszínre a tudatalatti. Álomban elő-elő bukkan egy-egy ilyen valaki, de úgyis csak egy sejtés, hogy épp ki személyesíti meg a gyengédséget. És sosincs szex, csak borzongás.

Eszem ágában sincs senkivel megcsalni Ádámot, még akkor se, ha ő megtette. Lehet, hogy azóta is másnak tartogatja a simogatást, ezért nem jut nekem…

Már nem akarom tudni!

Inkább csak hagyom, hogy az álom kényeztessen, ha már Ádám nem teszi:

Lágyan szétnyitom az ujjaim… És igen! Azonnal megértette, hogy ez egy „igen”.

Egy pillanatnyi hezitálás után egyik ujja a másik után hatol át az ujjaim között, és mint akik félnek az elszakadástól, megkapaszkodnak. Az alsó és középső ujjpercek ölelik a párjukat: mutatóujj a mutatóujjat, középső a középsőt, gyűrűsujj a gyűrűsujjat…

Nem érzem, van-e gyűrűje. De nem is akarom tudni. És nem is kell. Nem hús és vér férfi, csak egy álom…

Mélyet sóhajtok, és mereven nézem a horizontot. Csak a vak sötétet látom? Vagy a folyó vizéről csillan a napfény a szemembe, miközben a korlátnak döntöm a csípőm? Netán rózsaszín naplementét látok a szellő-borzolta hajam mögül? Akár zene is düböröghet körülöttünk, és zsúfolt táncparketten állhatunk lökdösődve tombolók között… Én hátra nem nézek bárhol is vagyunk!

Eleinte talán ő sem mert rám nézni, de amikor megfogta a kezem, és az ujjai az ujjaim közé csusszantak, akkor biztosan felém fordult. Nem azért biztos, mert én így képzelem! Érzem a leheletét a fülemen. Lassú és forró.

Csak felé kéne fordítanom az arcom…

Látni akarom a szemét!

De nem szabad!

Talán lehunyt szemmel? Felé fordulhatnék és élvezhetném tovább a pillanatot: csak a homlokára teszem homlokomat, kerülve a csók kísértését…

De nem! Azt nem szabad! – Hát nem moccanok.

Kihúzta az ujjait az enyémek közül, és most már a kezem fogja. …és simogatja! Tenyér a tenyérbe simul. Oh, te jó ég!

Beindul a fantáziám: Maga felé fordítana, kezem a mellkasára húzná, a másik kezét pedig úgy tenné a hátamra, hogy alkarja rásimuljon a felkaromra. Már szinte ringunk is a zene andalító ritmusára…

De valaki meglök, kizökkenünk.

Ja, nem! – csalódottan ismerem fel a helyzetet: Nem egy másik, óvatlanul táncoló pár ütközött nekünk. Hisz nem is zene ringatott, hanem Ádám lassan fel-lejáró mellkasa, a légzés ritmusára.

Most kezd zsibbadni a karja. Ez az apró vállrándító mozdulat a szokásos jel, hogy ideje legördülnöm a válláról. Hát ennyi volt az összebújás mára. Marad nekem az álomba menekülés: még jó, hogy az agy is képes szimulálni az érintést a kézen és az összebújást a testen, elhiteti, hogy igazi. Elhiszem, mert el akarom hinni, hogy valaki szeret.
.