Test és lélek

Mindig is foglalkoztattak az emberi élettel kapcsolatos „mélyszántású“ gondolatok. Igen, a 21. század fejlett lényei vagyunk, óriási fejlettségi fokon lévő civilizációval, de az élet szinte legegyszerűbb kérdéseire sem találunk egyértelmű válaszokat. Pl. „Honnan jövünk, és hová megyünk?“ Más választ kapunk erre az ateistáktól, és teljesen másként magyarázzák ezt a mindenféle vallás képviselői. Hisz az egy istenfélők csak egy emberi életben hisznek, itt van kisebb mértékű párhuzam az ateistákkal, de a keresztények viszont hisznek a túlvilágban, pokolban – menyországban, ahová érdemek szerint leszünk besorolva… Itt szintén feltűnik egy újabb párhuzam a világi élettel, tehát valaki ítéletet hoz majd halálunk órájában, hogy melyiket érdemeltük ki. A budhisták viszont a reinkarnációban hisznek, tehát hogy lelkünk halálunk pillanatában beköltözik egy új testbe, (legyen az akár emberi, akár állati, stb.), és egy teljesen új élet keletkezik ismét. Rengeteget elmélkedtem ilyen dolgokon, és én is azt a nézetet vallom, hogy ez a csodálatos elme, vagy lélek melyet magunkban hordunk, tulajdonképpen a hívő ember számára ez az istenkép, nem múlhat el csak úgy nyomtalanul, hanem valamilyen más dimenzióban kell hogy folytatódjon. Itt van csak a születés, és halál kérdése. Saját magam is két szép egészséges gyermeknek adtam életet, a szívem alatt hordtam őket 9 hónapig, mégis felfoghatatlan ez minden édesanya számára. Rendben, biológia órákon megtanultuk mindezt tudományos magyarázattal, de azt az érzést, hogy egy kis emberi lény az én testemben fejlődik ki, mikor először megmozdul, egyre nagyobb, és nagyobb, és egyszercsak megindul a szülés, ez mind egy igazi csoda. Miért jár fájdalommal, miért nem cuppan ki csak úgy lazán, megindul a tejtermelés, honnan tud szopni…, rendben, tudományosan mindezekre találhatunk magyarázatot, de akkor is ez egy felfoghatatlan csoda… Ugyanilyen csoda számunkra az egész világegyetem, a bolygók, a planétánk, amelyhez létünk köt. Voltak már olyan gondolataim is, mi van akkor, ha mi is csak parányi részecskéi, atomjai vagyunk egy másik nagyobb egységnek, mint ahogyan testünket alkotják a sejtek, amelyek aztán összeállnek mindenféle szervekké , mi van akkor, ha mi is csak ilyen alkotóelemei vagyunk valaminek. Hisz vegyük csak a benünket körülvevő természetet, milyen tökéletes egységet alkot, ott van csak a víz körforgása, a tápláléklánc, az évszakok, égövek, stb.,stb. Milyen szép összhangban van mindez, mintha csak egy láncrendszer lenne az egész, melyet valamilyen különleges energia hajt forgatókönyv szerint. Viszont néha ebben a láncrendszerben is hibásodnak meg láncszemek, amikor létrejönnek mindenféle természeti katasztrófák, tájfún, cunami, földrengések, árvizek, ezekért kit – , vagy mit vonhatunk felelősségre, és itt a nagy híres civilizáció, mégsem tudjuk mindezeket előre pontosan megjósolni, néha akár milliónyi, vagy több ezres nagyságrendekben veszítjük el embertársainkat, miért, hiszen, tudjuk mindezek hogyan jönnek létre, milyen természeti hatások által, és mégsem tudjuk ezeket megakadályozni, meggátolni. Tehát meg kell állapítanunk, hogy még ugyancsak tökéletlenek vagyunk a bennünket körülvevő természettel szemben is, hisz még mindig nem zaboláztuk meg az erőit, hogy nekünk szolgáljanak, hanem nagyon sokszor sajnos ellenünk fordulnak. De ami aztán végképpen értelmetlen számomra az a háború. Ha megfigyeljük az állatvilágot, ott általában akkor támad egyik egyed a másikra, ha táplálékra van szüksége, de még akkor is kiválasztja a legyengült, vagy szinte életképtelen egyedet, és azt használja fel táplálékul, azt pusztítja el. Mi emberek viszont bárhol, bármikor képesek vagyunk háborúban leigázni, elpusztítani ártatlan embertársainkat földterületekért, hatalomért, vallási nézetek miatt, stb., akkor ugyan miben különbözünk az állatoktól, szerintem sokkal rosszabbak vagyunk náluk. Itt találunk csak igazán hatalmas kontraxokat, tehát a háborúban, amint az előbb írtam, leigázzuk, elpusztítjuk egymást, viszont ha valaki harc közben megsebesül, annak azonnal segítségére sietünk, harcolunk az életéért, vagy ha valaki balesetben megsérül, azt is igyekszünk megmenteni. Akkor mi értelme van magának a háborúnak, dehát földünkön szerintem egy másodperc nem múlik el anélkül, hogy valamely égtájon ne folynának harcok, ne gyilkolnánk egymást. Istenem, mennyi vezető politikus, mennyi vallási nagyság, mennyi dúsgazdag ember él közöttünk, akiknek óriási a befolyásuk, miért nem harcolnak a világbékéért, szerintem itt is egy cél az érdek, minél nagyobb hatalmam legyen, minél több anyagi javakban dúskáljak, bármi áron is, emberi életek sem számítanak, és én megkérdezem, mégis milyen jogon?! Mert gazdag vagyok, sok a pénzem, már rendelkezhetem mások életével, dönthetek mások, nemzetek, népek sorsáról, hogy ki éljen, és ki haljon…Hol van itt a nagy krisztusi szeretet, vagy Budha tanai, bármi a világon, szerintem senkit sem jogosíthat fel arra semmi, hogy mások életéről döntsön , természetesen gondolván itt ártatlan emberekre, viszont más kategóriába tartoznak az elvetemült, vérszomjas bűnözők, akik hidegvérrel képesek kiontani mások életét, ezek más kategóriába tartoznak, itt viszont érvényesülnie kell bizonyos jogrendszereknek, mert ezek nélkül teljes káosz uralkodna mindenben. Sokszor elmélkedem azon is, ha nem lennének háborúk, mennyivel más lenne az életünk ezen a bolygón, földanyánkon. Ha mindent békés célokra használnánk, egy igazi paradicsomban élhetnénk, biztosan nem léteznének afrikai éhező gyermekek, még az éhezés fogalma is eltűnne szótárunkból. Igyekeznünk kellene egy általános jólétet kialakítani, megmenthetnénk esőerdőinket, nem lennének ijesztő klímaváltozások, és olyan energiákat kellene kifejlesztenünk, melyek minél kevésbé rongálnák földünket, tudatosan, átgondolva hoznánk létre emberi alkotásokat, amelyek nagymértékben harmonizálnának a természettel, tehát olyan létfeltételeket, ahol nincsenek leigázók, és leigázottak, megalázók, és megalázottak. Mindenki tudása, és képességéhez mérten lenne beépítve társadalmunkba, hogy azt minél magasabb szintre emelje, ez lenne az igazságos kategorizálás, és ekkor tudnánk igazi fejlettségi fokokat elérni. Mindaddig, amíg más szempontok szerint állítunk fel mércéket, azok mind visszahúzzák az emberiséget, és ugyanígy, amíg az egyén érdekei lesznek a közérdek fölé helyezve, mint ahogyan ez manapság legtöbb esetben van, ez is mind torzulásokat okoz az előrehaladásban. Bármerre tekintünk bármely társadalmi szférába minden csak az anyagiakról szól, a pénz lett az „istenünk“, neki szolgálunk, őt imádjuk, bármilyen áldozatra képesek vagyunk, csak minél több legyen belőle. Nagy tévedésünkben, amikor azt hisszük, ő tesz minket boldoggá, nem vesszük észre az ellenkezőjét, hogy pedig neki köszönhetjük boldogtalanságunkat. Izgulunk minden lépésünkön, döntésünkön, hogy jaj csak ebből minél több hasznom legyen, fel sem fogjuk, hogy gályarabokká hasonló rabszolgákká váltunk, akik állandóan mókuskerékben pörgünk, mígnem felmegy a vérnyomásunk, esetleg agyvérzést, netán infarktust kapunk, hát nem mondom, akkor kutyául megéri ez az egész nagy hajsza. Holott ha az előbbieket figyelembe véve a közérdek lenne előtérbe helyezve az egyéni érdekek helyet, élhetnénk egy lazább, sokkal kiegyensúlyozottabb stresszmentes életet, és mindnyájunknak sokkal nagyobb esélye lenne a boldogságra itt e földi életünkben, és nem kellene a menyországról ábrándoznunk, mert megtalálnánk azt mindennapjainkban.

A másik dolog, melyet soha nem fogok megérteni, a fejlett államokban tonnaszámra gyülemlik össze lejárt élelmiszer napról – napra, és Afrikában, vagy más elmaradotabb országokban percenként több ember is éhhalál miatt veszíti el életét, hát nem vagyunk képesek egy jól működő rendszert kidolgozni fejlett digitális technikánkkal, mellyel felmérhetnénk pontosan hová mennyit, mikor kell szállítanunk. Szerintem ha minden ember évente csak 1 kg élelmiszerrel fogyasztana kevesebbet, már megoldott lenne az éhhalál kérdése. Jól járna a fejlett társadalmak túltápláltságban szenvedő népessége is, és ugyanúgy a másik oldal is, az alultápláltságban szenvedők. Néha kis lépésekkel óriási pozitív változásokat tudnánk létrehozni, de nem, mert nekünk így felel meg, struccként homokba dugjuk fejünket, amit nem látunk, arról nem is veszünk tudomást, fő, hogy nekem jó, a többi nem is érdekes már. Hát akkor nem egy magunknakvaló önző lények vagyunk, akik fütyülünk szenvedő embertársainkra, hol van ilyenkor az istenhitünk, mindegy hogy kiben, vagy miben hiszünk. A mai kor embere rettenetesen közömbös lett embertársaival szemben, és az őt körülvevő életkörnyezetével szemben is. Ellustultunk, el vagyunk kényelmesedve, éljük „dobozvilágunkat“, hol melyik képernyő előtt távirányítóval a kezünkben, mert nehogymár annyit is megmozduljunk, míg valamit ki -, esetleg bekapcsolunk, átállítunk, csak szépen kényelmesen bámuljunk ki a fejünkből dobozainkra, „szent teheneinkre“, melyek lassan már irányítják életünket, hisz nehogy egy részt is kihagyjak valamelyik kedvelt sorozatomból, meg sem hallgatjuk a másikat, csak azon törjük fejünket, nehogy valami buliból kimaradjunk. A „kisdoboz“ a kezünkben a mobilunk na az az igazi „szent állat“, azt állandóan nyomogatni kell, régebben utazáskor az emberek azért váltottak egy pár kedves szót egymással, vagy különböző várótermekben, mára már ez is szinte teljesen kihalóban van, hisz ott a kedvenc társam a mobilom, észre sem vesszük, hogy így teljesen elszigetelődünk egymástól, egymás mellett ülünk, mégis fényévekre vagyunk egymástól az éter hullámain. Kiváncsi vagyok, mit hoz ez magával, hisz már szinte normális dologgá vált iskolákban a lövöldözés, melyet szerintem a buta videójátékoknak lehet köszönni, az egyén elszakad a valóságtól, mindent a videójátékon keresztül érzékel, ha valaki már csak egy kicsit nem úgy néz rá, ahogyan azt elképzeli, vagy valamiért ellenszenves, hát nyírjuk ki, hiszen ez csak egy jó hecc, netalán játék…Tehát nagyon sok mindentől el vagyunk ájulva, hogy milyen fejlettek vagyunk, a csúcson vagyunk, és meglehet éppen fordítva van, ezek az ember alkotta csúcstechnikák visznek bennünket a pusztulás útjára…
.
SZAVAZOK
.
.