Valentin-nap – Majdnem csók befejező

Holnap lesz a Valentin-napi bál, az egész iskola már most bűzlik a potpourrival vegyített műrózsáktól. Ákos és Kriszti baromi nagy élvezettel vetették bele magukat a szervezésbe, és természetesen Eriket és engem is belerángattak. A kérdésem már csak annyi, hogy én miért nem vagyok képes visszautasítani Krisztit?

– Most nézz végig ezeken a folyosókon! – tárta szét a karját vigyorogva, és büszkén prezentálta az általunk felcicomázott folyosót. Igen, nagyon csicsás és idétlen volt, és igen, minden gondolatom akörül forgott, hogy „basszus, basszus, basszus, milyen romantikus lenne, ha Erik megint megpróbálna megcsókolni!!!”.

Ja, Erik. Természetesen azóta szóba sem került a dolog, és még jobban kerüljük egymást, mint azelőtt, hogy Krisztiék összejöttek volna. Konkrétan az interperszonális kapcsolataink kimerültek annyiban, hogy: Erik:”Hé! Kész a matek házid?” Én: „Igen. Tessék!” Erik: „Kösz.” Én: „Legalább úgy másold, hogy hibák is legyenek benne!” Szóval nem túl rózsás a helyzet. Úgyhogy menjen a jó búbánatosba! Hiszen ő csókolt meg, most meg úgy néz levegőnek, hogy még el is hiszem, hogy az vagyok…

– Bámulatos – bólintottam nem túl meggyőzően, miközben belül majdnem elsírtam magam a gyönyörűségtől a Valentin-napi álomvilágot látva, és azt, ahogy Ákos bensőségesen átkarolta a derekát. Ó, istenem, engem mikor fog valaki így átölelni?

– Giccses – jegyezte meg mellettem Erik, a kis illúzió romboló.

Ekkor egy csapat teszem-veszem-magam lány haladt el mellettünk, és nem titkolták el, hogy nem utasítanák el Eriket mint kísérőt a holnapi bálra. No hiszen, mintha őnagyságát olyan könnyű lenne rávenni arra, hogy bárkit is bálba hívjon. Ha olyan egyszerű lenne, már rég elhívattam volna magam vele! De mivel nem olyan egyszerű, a lányok is gondolom rájöttek, hogy mielőtt teljesen lejáratják magukat, inkább odébb állnak.

– Igazán elhívhatnál már valakit – cukkolta szemforgatva Ákos, és a szeme sarkából rám sandított. Természetesen amikor a karácsonyi bál után elsírtam eddigi szánalmas életem legfájdalmasabb eseményét a legjobb barátnőmnek, ő lelkifurdalás nélkül tovább mesélte a dolgot a pasijának – aki történetesen Erik legjobb barátja. De jó! Már mindenki tud a megaláztatásomról. De jó pont, hogy Ákos is nekem szurkol. Az viszont kissé égő, mikor direkt kettesben akarnak hagyni, miközben szinte szóba sem állunk egymással. Ja, nem is direkt hagynak minket kettesben, csak elhívnak minket is, aztán valamiért elfelejtik, hogy mi is ott vagyunk… – Meg tudtommal téged is hívtak már el – vigyorgott rám szemérmetlenül. Most mi van? Döntse már el!

– Ja, ja, ott voltam, mikor az a szőke srác, valami Roli, vagy ki, elhívott. Miért utasítottad vissza? – nézett rám idegesítően a barátnőm. Most ezek komolyan ki akarnak provokálni egy kiadós tockost?

Percekig csak vörös fejjel néztem farkasszemet hármukkal, mikor is Erik gúnyos-közönyös pillantásának hatására elszakadt bennem valami, és szinte öntudatlanul mondtam a következőket – még magam is meglepődtem, hogy ilyen eszembe jutott.

– Hát mert hiszen köztudott, hogy én Ákossal akarok elmenni – fordultam felé egy hatalmas vigyorral, és elindultam felé. Ákos nem kicsit rémülten nézett rám – nem csoda, tuti azt hitte, begolyóztam –, Erik tekintete szó szerint lyukat égetett a hátamba, Kriszti pedig egy pillanat döbbenet után elkezdett idétlenül röhögni. Igen, neki elmeséltem mi Erik vesszőparipája.

– Igen? – cincogta Ákos.

– Hát persze – mosolyogtam rá továbbra is, és kicsit hozzábújtam, mire idétlenül átkarolta a derekamat. Vagyis valójában szinte hozzám sem ért, miközben kérdőn Krisztire nézett, de mivel barátnőm feje még mindig vörös volt a röhögéstől, egy kicsit jobban felengedett. – Tudod mit? – „csillant fel” a szemem. – Holnap mehetnénk hármasban a Valentin napi bálra… – ha Kriszti is benne van, akartam folytatni szellemesen, de egyszer csak egy erős szorítást éreztem a karomon, Ákos karja eltűnt a derekamról, végül elemi erővel csapódtam háttal a falnak. Pár pillanatig fel sem fogtam a dolgot, ijedtemben szinte semmit nem is láttam, és csak akkor realizáltam, hogy Erik áll előttem és markolja a felkarom, mikor megszólalt.

– Mi a francnak csinálod ezt? – éles hangja úgy hasított belém, mint forró kés a vajba, és konkrétan úgy éreztem, mintha egy gleccsernyi jeget nyeltem volna. Dühtől szikrázó tekintete a falnak szegezett, és nem értettem ezt a hirtelen indulathullámot. – Mit akarsz ezzel elérni? – kérdezte olyan fájdalmas hangon, amilyet még életemben nem hallottam tőle, de szerintem mástól sem. Egy kis időnek el kellett telnie, hogy ráeszméljek, hogy Ákos jóvoltából, aki időközben arrébb rángatta őt, már nem szorongatja a karom.

– Mit akarok… Mit… Neked… teljesen elment az eszed? – találtam meg valamelyest a hangom, ahogy magamhoz tértem, de nem… mégsem teljesen magamhoz. Asszem, a sokkhatásnak köszönhetően kissé felszökött az adrenalin szintem, és mintha a történések kissé összemosódtak volna. Nem tudtam mire vélni Erik kirohanását, azt meg pláne, hogy továbbra is úgy nézett rám, mintha vízbe fojtottam volna a kiskutyáját.

– Valószínű – rántotta ki a karját Ákos markából, és ismét felém indult. – De még nem válaszoltál. Mire jó ez a kis játék?

– Nem értelek – ráztam a fejem idegesen, és figyeltem, ahogy ismét egyre közelebb van hozzám, már szinte karácsonyi közelségben. – Milyen játékra gondolsz? Mert ahogy én látom, kettőnk közül te vagy az igazi nagy játékos… – néztem fel a szemébe, botor módon. Gondolom az adrenalin adott akkora löketet, hogy erre képes legyek, másként még nyugalmi állapotban sem tudok tisztességesen a szemébe nézni, nemhogy akkor, mikor halál angyalát játszik. – A te szokásod mások érzéseivel játszani – jegyeztem meg cérna hangon, és már csak egy nüansznyi választott el a rám annyira jellemző sírástól. Mert rájöttem, hogy ő az Ákosra tett megjegyzéseimet sértésnek vette, és hát miért ne tenné egy olyan ember, akinek akkora az egója, mint a Burj Khalifa. Csak közben ne felejtse el, hogy én nem egy eldobható játékszer vagyok. Nem fogok tapsikolni örömömben, hogy hajlandó volt egyszer lesmárolni, majd azzal a lendülettel hajított is a süllyesztőbe. Én nem az a lány vagyok, akivel ezt megteheti!

– Játék? – nézett rám döbbenten. – Te meg mi a francról beszélsz?

– Vajon miről? – emeltem fel a fejem dacosan. Ismerem magam, tudom, hogy szánalmas vagyok, de most az egyszer nem hagyom, hogy ott helyben eltaposson. Tudom, hogy soha sem leszek képes elcsábítani őt, és ezt iszonyatosan fáj elismernem, és hogy az elkövetkezendő néhány hónap kínszenvedés lesz ilyen közelségben lenni vele, miközben lekezelően és megalázóan fog bánni velem, de már elegem volt a kis játékaiból. Igen, én voltam hülye, hogy egy ilyen emberbe szerettem bele, szar ügy, de túl kell élnem, és éppen ezért most nem hagyhatom, hogy a porba tiporja minden érzésemet és maradék büszkeségemet. Nem akarom tovább titokban tartani, már a saját érdekemben sem. Tudja meg, hogy az ő kis apró szeszélyei mekkora pusztítást okozhatnak más emberekben. – Például a karácsonyi csókról – mondtam ki hangosan. Minek is óvatoskodni? A jelen levők közül mindenki tud róla. – Neked ez csak egy kis szórakozás, de nekem… nekem ez… ez volt életem első csókja. És ha nem hagytál volna ott a francba, én lettem volna a világ legboldogabb embere, Erik! Mert szeretlek! – az utóbbi pár szót már sírva kiabáltam, minden mindegy alapon. Már úgyis megalázott, ennél lejjebb már nem nagyon van amúgy sem, és szinte az sem érdekelt, hogy úgy néz rám, mintha hirtelen átváltoztam volna egy tál kocsonyává. – De neked ez csak egy kicseszett játék volt, igaz? Igaz? Emlékszel még rá egyáltalán? – zokogtam szerencsétlenül, a könnyeimen keresztül már semmit az égvilágon nem láttam.

– Hogy a fenébe szórakoznék veled? – kérdezte totál döbbenten. – Szerinted minden, amit tettem veled az vicc volt?

– Miért, nem az? – töröltem ki a szememből a könnyeket dacosan, és belenéztem gyönyörű gesztenyebarna szemeibe, és megpróbáltam nem elolvadni. Nem, ez nem az a helyzet volt. Ő csak meredten állt és olyan döbbenten nézett rám, ami szinte már rémület volt. – Ott hagytál a folyosón. Miután megcsókoltál… – és ezzel a lendülettel akkorát löktem a mellkasán, hogy ha Ákos nem kapja el, tuti elvágódik a padlón

Ezután percekig olyan néma csend állt be közöttünk, hogy hallani lehetett az udvaron hógolyózó iskolatársainkat, én meg azon merengtem, hogy én most már sosem leszek képes ilyen önfeledten csinálni bármit is. Ezek után pláne. És még el sem hangzott a végső kegyelemdöfés, a nyílt visszautasítás, amivel végleg eltörli minden reményemet, és aláírja életem homályba borulását.

– Én… megrémültem – szólalt meg egyszer csak, és ismét felém indult. A következő amire feleszméltem, hogy az ujjaival gyengéden letörli a könnyeimet az arcomról. Mint legutóbb. – Bia… én képtelen lennék játszani veled! – emelte fel az arcomat, hogy a szemébe tudjak nézni. Már nem döbbent, sokkal inkább dacos és felháborodott volt. – Miből gondoltad, hogy játszom veled? Mert elfutottam? Persze, hogy elfutottam! – nevetett fel, de semmi jókedv nem volt benne. – Fogalmam sem volt, hogy így érzel! Nem tudtam, hogy… hogy…

– Hogy szeretlek? – mondtam ki ismét. Iszonyúan fura volt a szemébe mondani, csak így, egyszerűen, már nem érdekelt semmi, mert már nem is számított semmi. Akkor azt hittem.

– Honnan kellett volna tudnom? – csattant fel idegesen, és már majdnem olyan volt, mint mikor a falhoz lökött. – Mégis miből kellett volna rájönnöm? – meredt rám vádlón. – Folyton kerülsz, alig szólsz hozzám. Amikor beszélgetünk, akkor is csak ideges megjegyzéseid vannak – járkált fel-alá, ahogy sorolta „bűneimet”. – Ha rád nézek, elfordulsz. Semmim nem volt, amiből azt gondolhattam volna, hogy kedvelsz. Igen, a karácsonyi csók – nevetett fel ismét kedvetlenül, majd mintha nem is hozzám beszélne –, egy pillanatra elgyengültem: ott voltál a kicseszett fagyöngy alatt, gyönyörű voltál! És sírtál. Fogalmam sem volt mit tehetnék, de… nem tudtalak csak úgy ott hagyni. Egyszer csak… megtörtént. Én pedig megijedtem – nézett a szemembe megkínzottan, és a szívem annál is jobban belesajdult, mint eddig bármibe vele kapcsolatban. – Azt hittem, ki nem állhatsz. Azt hittem, dühös leszel rám. És ezért elmentem…

– Erik – ráztam meg a fejem zavartan. Se füle se farka nem volt ennek az egésznek, össze–vissza beszélt. Úgy hangzott, mintha… De nem. Biztos, hogy csak beképzelem. Nem lehet, hogy ő…

– Beléd zúgtam, már franc tudja mikor – lépett közelebb öntudatlanul, és mire feleszméltem, a jobb karjával a hajamba túrt, és már csókolt is.

De nem úgy, mint múltkor. Ebben semmi tartózkodás nem volt, semmi óvatosság, vagy visszakozás… Összesimultunk, és úgy szorította a derekamat, mintha az élete múlna rajta; éreztem minden légvételét, minden szívdobbanását, mintha csak összeolvadtunk volna. Felfoghatatlan pillanat volt, mint amikor az ember a legmagasabb felhők fölött száll és a legmélyebb óceánok mélyén úszik egyszerre.

Aztán egyszer csak megéreztem, hogy el akar engedni: a karja már kevésbé szorított, az arca kezdett elhúzódni. Nem! – villant be hirtelen. Nem hagyhatom, hogy megint elmenjen, és itt hagyjon minden fájdalmammal és magányommal, miután azt mondta, hogy belém zúgott! Egyszerűen nem tehet ilyet! Nem!!

Mielőtt teljesen elhúzódhatott volna, szorosan átkaroltam a nyakát, és visszahúztam az arcomhoz. Egy pillanatra megmerevedett, ahogy belekapaszkodtam a hajába ahogy ő az enyémbe, majd a nevemet suttogta olyan tónusban, hogy a lelkem minden porcikája beleremegett, és még most is ezután ácsingózik, végül ajkai újra megtalálták az enyémeket, és… oh, istenem… égszakadás, földindulás…

– Azt hiszem, mi már nem kellünk ide – hallottam Kriszti fojtott kuncogását, majd a halk lépéseket ahogy társaink távoznak a színről, és a továbbiakban csak hagytam, hogy Erik felemeljen, és az előbbihez képest jelentősen gyengédebben, de nem kevésbé szenvedélyesen a falnak támasszon, és csak csókoljon… csak csókoljon… és soha el ne eresszen…
.