Vége

Már napok óta kerültük egymást. A légkör napról napra fagyosabb lett, de beszélgetnünk kellett. Én csak újra és újra megfutamodtam, ám eljött az a nap, amikor muszáj volt – de nagyon nehezen ment.

– Most neked mi bajod van? – rohant utánam. A hangjából éreztem, hogy tényleg aggódott.

– Csak hagyj!

Lépteim egyre gyorsabbra váltottak, ahogy az övéi is. Próbált megállítani, de nem hagytam. Igazából megértem, hogy magyarázatot akar, de nem megy. Szinte menekülésbe váltott át a rohanásom, de éreztem, hogy a végtelennek tűnő tér mégsem annyira végtelen, körülzárnak a határai. Azok a bizonyos határok a határtalannak tűnő terek, amik mégis végesek… Valaki igazán megmondhatná, hogy miért léteznek ezek, végtére is, olyan könnyű lenne az élet nélkülük. Csak haladhatna mindenki előre, a végtelenbe és tovább, ha ezek megszűnnének.

Egyszerre csak szembe találtam magam vele. A falnak tolt, a kezeimet a fejem fölé nyomta, majd összekulcsolta az ujjainkat.

Az eső ellenére sütött a nap, de az ég ólomszürke volt. Ez a pillanat lehetett volna szép és romantikus is, de nem lett az.

– Kérlek, mondd el, mi bánt – nézett rám esdeklőn. Belőlem egy hang sem jött ki, csak elmerültünk egymás tekintetében. Egyikünk sem könnyezett, pedig mindketten a sírás határán voltunk. Legalábbis magamról biztosan tudom, őt pedig túl jól ismerem. A percek, amíg egymás tekintetében elvesztünk, hosszú és fájdalmas óráknak tűntek. Egyszer csak elkezdett közeledni felém, mintha meg akarna csókolni.

– Nézd, nekem ez nem megy – hárítottam el remegő hangon. – Sajnálom. Nem ezt érdemelted – sütöttem le szemeimet. – Az egész az én hibám volt.

– Nem te tehetsz róla egyedül. Én is benne voltam eléggé – fújta ki a levegőt. – Csak mondd el, miért? Miért hagytad, hogy hazudjunk rólunk másoknak és legfőképpen magunknak?

– Én…. én… csak hagytam megtörténni… – kezdtem magyarázkodni.

– Miért? – kérdezte valami végtelen szomorúsággal a hangjában.

– Nem tudom… De szeretnék ennek véget vetni – válaszoltam, és éreztem, hogy az arcom egyre nedvesebbé válik, és nem csak az eső miatt. – Nem akarom többé tettetni, hogy mi ketten egy pár vagyunk.

Elkezdett hangtalanul sírni. Lassan leengedte a kezeimet. Csak álltunk egymással szemben, zokogva és kézen fogva.

– Bocsáss meg, nem akartalak kihasználni – törtem meg az átáztatott hangulatot. – Kérlek, ne haragudj.

– Tudod, ezt én is mondhattam volna – ölelt magához. – Sajnálom.

Könnyek közt elengedtük egymást, majd elsétáltunk az ellentétes irányba.

Ez volt hát a vége. Fájt, hiszen szerettük egymást. És én ismét elrontottam. Néztem az eget, és próbáltam visszafogni a könnyáradatot, de nem ment.

Magányosan lépkedtem az utcákon. Furcsán néztek az emberek, mintha tudnák, hogy mi történt velem, mintha a lelkem mélyére látnának a bánatos szemeim tükréből, de az igazat megvallva pont ez az utolsó dolog, ami jelen pillanatban érdekelni tudna. Feszülten rúgtam arrébb az úton heverő köveket, amik már ezután az akció után csak az árok partját tudták díszíteni. Bár nem mintha ez egy hatalmas probléma lenne, végtére is a gyíkoknak még jól jöhet, ha egy forró, nyári délutánon, ha napozással szeretnék felmelegíteni a hűlő hüllő testüket. Arra a helyre tartottam, de nélküle. Szörnyen hiányzott, most valószínűleg soha többé nem akar látni; mondjuk, ezt teljesen meg tudnám érteni. Egyre közelebb voltam ahhoz a bizonyos parkhoz. Igen, az a bizonyos fa, amely alatt ott van az a bizonyos pad és azok a jól ismert virágok. Azok a virágok még mindig nyílnak, mint amikor utoljára jártunk itt. Akkor még minden rendben volt, de most valószínűleg nem tudnék a szemébe nézni. Leültem, és bámultam azokat a növényeket, amelyek még mindig ugyanúgy zöldellnek, mint azelőtt. Ő mindig is szerette ezt a kertet, de most nincs itt. Elsétált a másik irányba, talán ezután kerülni fogja ezt a helyet a kettőnk dolga miatt.

Az egészben mégis az a le szomorúbb, hogy nem tudtam neki elmondani, hogy mit szeretnék. Csak azt, hogy mit nem.
.
SZAVAZOK
.
.