A kikötő

Az a tipikus, bágyadt, július végi langyos alkony úgy elfeküdt a városon, hogy szinte kézzel foghatóvá vált. Az az időszak volt éppen, amikor csak a játszótereket lehetett hallani, ott zajlott még csak az élet. A csend ideje volt, azé a csenddé, amellyel a napi munkában elfáradt emberek halk léptekkel igyekeznek otthonaik felé.

Anna átvágott a téren, kikerülve néhány lusta, utolsó percben odébb tipegő galambot, és elgondolkodva vette útját egyik keskeny utca felé. A nap történései kavarogtak a fejében, a meghibásodott nyomtató körüli káosz, ami végül az eltanácsolásához vezetett. A főnöknek újabban csupa rossz napjai vannak – szögezte le magában és még hozzátette bátortalanul: – és én is jobban érthetnék már az afféle intelligens irodai kütyükhöz. Valahogy mégse sajnálta túlságosan, hogy holnaptól nincs miért korán kelnie. Egyedül élt, nem tartozott felelősséggel senki iránt magán kívül. Az utca kanyarulatán túl mozgásra lett figyelmes. Itt sorakoztak azok a nagy, fémajtóval lezárt garázsok, melyek csupa olyan dolgokkal voltak tele, amelyek kiárusításra kerültek, és Anna gyakran elgondolkodott azon, hogy miféle sorsot rejthetnek a kopott szekrények, letett biciklik, és egyéb ki tudja milyen kincsek, vagy nem kincsek. Ilyenkor mindig a gyerekkora jutott az eszébe, amikor a nagyszülők pókhálólepte padlásán kóborolt nyakig belemászva egy-egy ósdi dobozba, ami tele volt „még valamire jó lehet” holmival.

Az egyik ilyen garázs ajtaja nyitva volt, két ember őgyelgett előtte, láthatóan már a végét járta a kiárusítás, és ahogy benézett csak úgy mentében, már nem sok mindent láthatott. Egy jobb napokat megélt kopott hűtőszekrény árválkodott a sarokban, tetején egy levesestállal, a földön elszórva néhány poros képkeret, egy törött lábú szék és egy napszítta tengerészsapka. Volt viszont egy öblös kerámiaváza, a hűtőszekrény mögül látszott ki a fele, valami festmény lehetett rajta, de a por úgy belepte, hogy az utcáról nem lehetett tisztán kivenni, hogy mit ábrázol. Anna, és még évek múltával sem tudta megmagyarázni magának se, hogy milyen erőnek engedelmeskedve, lassított, belépett a garázsba, és miközben orrába felkúszott a múlt dohos szaga, megvásárolta a hűtő mögött szerénykedő vázát. Ahogy inge ujjával letörölte a port a képről, mintha hálát vélt volna látni az amatőr festő által odaálmodott, viharos tengerrel küszködő tengerész arcán, a rozoga lélekvesztő kormányánál. Elmosolyodott. És ez kissé kizökkentette a napi történések emlékéből. Vigyázva tette le a földre az új kincsét, míg kizárta második emeleti szerény lakása ajtaját.

Aztán a váza ideiglenesen a nappali kisasztalán kapott helyet, de csak addig, míg új gazdája elfogyasztotta szerény, gyorsfagyasztott, bemikrózott vacsorájának majdnem a felét, és utána hosszú percekig folyatta magára a forró vizet a zuhanyzóban.

Immár megszabadulva a város porától, és némileg a főnök vörösre váltó fejének emlékétől, Anna ledobta magát a nappali kanapéjára. Kint időközben teljesen besötétedett, és a kis terasz zöld növényei között tanyázó tücsök belekezdett a napi kötelező cirpelésbe. Rendes körülmények között ilyenkor szeretett kiülni a teraszra, nézni a fényekbe öltöző várost és elelmélkedni a huszonöt évesek lassan tisztuló jövőképén, de ma ott ült a kanapén és bámulta a vázán a tengerészt, a hullámokat, a szürke viharfelhőket, és valami végtelen melankólia áradt feléje, mintha a névtelen művész szánt szándékkal belekeverte volna a színek közé. Önkéntelenül nagyot sóhajtott, és a kezébe vette a vázát, hogy közelebbről szemlélje a háborgó óceánt. Csak most tűnt fel, hogy a váza súlyosabb, eddig valamiért nem vette észre, mint ahogy a kis kerek, fekete dugót sem, ami ott lapult mélyen a kerámianyakban, mintha csak a torkán akadt volna. Ollót keresett és a kíváncsiak lendületével piszkálta ki a kis dugót. Sokadszorra sikerült, és úgy kémlelt bele az öblös vázatestbe, mint gyermek a kaleidoszkópba. Egy kis papírtekercs, ennyit látott és amikor óvatosan kihúzta a vázából, némi finom szürke por is jött vele. Anna megdermedt – egy urna – vágott bele a felismerés, és mintha attól tartana, hogy lakója valami öreg szakállas dzsinn kiugrik belőle, gyorsan lezárta a dugóval, miközben sűrűn ismételgette a nagymama egyik gyakran hallott imájának megmaradt két sorát. Kellő tisztelettel tette vissza a vázát az asztalra, ezúttal gondosan ügyelve, hogy középre kerüljön, ne csak úgy hányavetin a szélére, ahogy sikerül, és remegő kézzel fejtette le a kis papírtekercset átfogó fekete madzagot. Szálkás, erősen jobbra dőlt kézírással róttak sorokat fekete tintával a papírra, és Annának nem kis erőfeszítésébe került, míg sikerült kiolvasgatnia a betűket: „Drága szeretteim, nem sokat hagyhatok rátok, viszont bízom abban, hogy ezen utolsó kérésemet teljesítitek nekem. Ti, akik ismertetek, tudjátok jól, hogy a tenger volt az életem, a hullámok hátán csillogó napfény, a sirályok hangja, a hajó, ahol életem nagy részét leéltem, a szél, ami vitorlát dagaszt, a nagy kék szabadság, és bár mindez lassan homályosodó emlék lett mára, nem szűnt meg létezni bennem egy percre sem. Ezért, ha meghalok, vigyetek el a tengerhez, és engedjétek, hadd szálljak vízre még egyszer, szabadon arra, ahol alámerül a Nap a habok között. Tegyétek meg ezt nekem, és én ennek reményében boldogan halok meg, szeretettel, G.”

Anna meglepődött kissé, hogy néhány könnycsepp homályosította el az olvasást az utolsó soroknál, az ismeretlen úgy írta le a tengert, hogy szinte érezni lehetett az illatát a szobában, és olyan szeretet, remény bujkált a sorok közt, hogy a lány elszégyellte magát, amiért ismeretlenül tanúja lett. Elgondolkodva forgatta ujjai között a papírt, majd gondosan kisimította és betette a váza alá. Kissé fura volt, hogy immár másodmagával tartózkodik a lakásban, ha nem is a szó szoros értelmében, de ő nem az az ember volt, aki pánikba esik holmi vázába zárt portól. Legalábbis azt hitte. Aztán az éjszaka közepén arra ébredt, hogy szél szaggatja a vitorlákat a hajón, vészjóslóan nyikorog a főárbóc, és ijedten ugrott ki az ágyból. De csak kint fújt a szél, a város közé rekedt, és enyhén pánikolt, ezért megcibálta a nyitott teraszajtó függönyét, mint nagy testvérei teszik a tengeren a vitorlák fehér vásznával, és lent az utcán a takarítókocsi nyikorgott. Anna a tengerészre nézett fél szemmel, és érdekes módon nem érzett félelmet. Kiült a teraszra, hagyta a langyos szelet, hogy játszon a hajával és gondolkodott. Megvette azt a vázát, pénzt adott érte, és megvette vele valaki reményét, hogy teljesül az utolsó kívánsága, sőt megvette őt magát is, ami igaz, hogy nem hangzik túl jól, de attól még ott van a kis asztalka tetején. Anna becsületben nevelkedett lány volt, és értette, hogy most már a felelősséget is megkapta, a döntés jogát a váza sorsa fölött. Tudta, hogy nincs az az iroda, aki információval látná el a kiárusított garázs tartalmának egykori tulajdonosáról, és tudta azt is, hogy nem szerencsés holmi ismeretlen, halott tengerésszel egy fedél alatt élni, főleg ha az egy vázában várja, hogy vízre szálljon.

A lehetőségeken gondolkodott. Elvihetné esetleg, és egyszerűen letehetné valahol, sorsára hagyhatná, vagy visszavihetné a garázs elé, majd csak megtalálja valaki, de lelki szemei előtt vásott kölykök jelentek meg, akik keményre fújt labdájukkal összetörnék, és G. a takarítókocsi tartályában végezné. Megborzongott a gondolattól. Próbálta maga elé idézni az egykori tengerészt, eszébe jutott a sapka, amit a garázsban látott, ébresztgetni kezdte a fantáziáját, hogy alakot adjon a pornak a vázában, aki valaha ember volt, de végül arra jutott, hogy felesleges ezen töprengeni, hiszen G. képe ott van a vázára festve, ahogy dacol a viharral.

A hajnal a terasz kövén lepte meg, valamikor elszunnyadhatott pár percre, mert nem emlékezett, hogy a tücsök mikor hagyta abba a cirpelést, de az első tétova napsugarakkal egyszerre született meg benne a megoldás. Vacogó fogakkal ment be a szobába, fázott, mert igaz az, hogy a hajnal jötte előtt van a leghidegebb, és a lehető legünnepélyesebben guggolt le, hogy arca egy vonalba kerüljön az öreg tengeri medvéével a váza oldalán.

– Hazaviszem, G., haza én, ha addig élek is, és megnézem, ahogy vitorlát bont az alkonyban. Hogy miért? Mert én ilyen vagyok, azért, és azért is, mert ezért azt hiszem, nem ver meg az Isten, és azért is, mert éppen olyan magányos vagyok, mint maga, és azért is, mert, na de minek magyarázkodjam én magának, na, hát azért is, mert éppen ráérek. És nem hiszek abban, G., hogy magának szerencséje volt azzal, hogy velem hozta össze a sors, nem dehogy, az is lehet, hogy pont nekem volt szerencsém, de maradjunk annyiban, hogy ennek így kellett történnie. Mert lehet-e tudni, hogy majd egyszer, amikor én is arra várok egy ilyen mutatósan megfestett vázában, hogy teljesüljön utolsó kívánságom, kivel találom szemben magam. Jár magának, hogy a hullámok hátán utazzon, mert úgy írt róla, ahogy csak arról írunk, amit szeretünk. Készüljön, G., kedvező szelünk van, indulunk.

Anna aznap széles mosollyal ült fel a távolsági buszra, és még akkor is mosolygott, amikor tizenkét órával később leszállt róla egy kis tengerparti halászfaluban. A keze kellemesen megmelegítette a vázát, néha féltőn simított egyet rajta, és furcsamód enyhe szomorúságot érzett, amikor arra gondolt, hogy nemsokára vége lesz a közös kirándulásnak. Sűrűn mondogatta magának, útban a móló felé, hogy hülyeség ez, meg, hogy nem is köti semmi a váza lakójához, meg, hogy nem is ismerte, de mégis állandóan erőt vett rajta valami immár nem is annyira enyhe szomorúság.

Leült a mólón, letette maga elé G.-t, akit immár képtelen volt úgy nevezni csak, hogy némi por egy vázában, és elüldögélt vele ott mindaddig, míg eljött az alkony, csendben merengve, figyelte a kikötő halászbárkákat, az éhes sirályokat, a hullámok táncát, ahogy eljátszanak a napsugarak csillámos ujjaival.

A Nap éppen lebukni készült a habok közé, úgy, ahogy a levélben, amikor az öreg G. vitorlát bontott. A szürke port a hátára vette a szél és puhán vitte magával. Anna fátyolos szemmel nézett utána, és akart volna mondani valami ideillőt, valami ünnepélyeset, olyat, amit az útra kelő hajósnak mondanak az otthon maradók, amiben benne van, ahogy szerencsét kívánnak, de Anna nem ismert semmi ilyesmit.

– Isten vele, G., jó szelet kívánok, hogy dagassza az égi vitorlát.

– Ezt nagyon szépen mondtad. Részvétem. – Anna összerezzent a hangra és megpördült. A fiatal halász ott állt mögötte, pár lépésnyire tőle, és szemeiben visszatükröződött az óceán kék mélysége. – Figyeltelek, ahogy itt ülsz vele – mutatott az immár üres vázára – Fontos lehetett a számodra.

– Mindenki fontos valaki számára. – sóhajtott a lány.

– Gyere, igyál velem egy kávét, ilyenkor jót tesz, ha van valaki az ember mellett, hogy mondjon két jó szót.

És évek múltán Anna többször kisétált ide a mólóhoz, volt úgy is, hogy nap mint nap, várta, ahogy a fehér vitorla feltűnik a látóhatár peremén, majd leszaladt a kikötőbe, hogy elmerüljön a szempárban, amelyben visszatükröződik az óceán kék mélysége, és gyakran eszébe jutott az öreg tengeri medve, aki így vagy úgy, de eljuttatta őt ide a kikötőbe. Ahonnan indult és ahova Anna hazaérkezett.