A könyvespolc

0
(0)

Jelige: Alighanem

Pál nagy vehemenciával látott neki a polcépítésnek.
Minden úgy kezdődött, hogy igazi könyvbolond lévén egyszer csak azt vette észre, hogy már az ezerötszáz kötetet is meghaladja könyveinek a száma. Tele voltak a könyvespolcai, a szekrények zugai, az ágyneműtartó, no meg a garázsban lévő szabad helyek is.
Több, mint fél évébe telt, mire rá bírta beszélni élete párját, egyetlen gyermeke édesanyját, hogy a nagyszoba keskenyebbik falát teljes egészében bepolcozhassa szűkös panellakásukban, egészen a plafonig, és végre kipakolhassa imádott könyvgyűjteményét a garázsban őrizgetett dobozokból, a szekrények mélyéről. Az alkudozás sok energiáját felemésztette, és mindenféle fondorlatokra kényszerült, de végre sikerrel járt. Még az eddigi, kis könyvespolcát is beáldozta, és párja rendelkezésére bocsátotta, igaz, nehéz szívvel, hiszen pontosan tudta, hogy így a további, jövőben beszerzendő könyveinek megint csak nem lesz elegendő hely.
Nekilátott méricskélni, számolgatni, tervezgetni. Két és fél éves kisfia folyton ott téblábolt körülötte, és a maga módján, gagyogva-totyorászva ő is kivette részét a feladatokból. Tartotta a mérőszalag egyik végét, ha kellett, odavitte apjának a ceruzát, és amíg Pál tervrajzokat skiccelt, ő az ölében ülve, elmélyülten rajzolgatott.
Ha minden igaz, akár ezerötszáz könyve is ki fog férni az elkészült polcrendszerre, számolgatta a férfi elégedetten. Szinte az összes! Már most biztos volt benne, hogy a díszkötésű sorozatait és az antik könyveit mindenképpen közszemlére fogja tenni. Majd csak sikerül választania pár kevésbé szívéhez nőtt könyvet, amit továbbra is dobozban fog hagyni.
Úgy saccolta, ha péntek délután nekilát, vasárnap estére már készen is lesz az olyannyira vágyott polc.
Eufóriás érzés kerítette hatalmába, mikor megvásárolta a város szélén található barkácsáruházban a szükséges fenyődeszkákat. Vett még csavarokat, selyemfényű színtelen lakkot és ecsetet is.
A vásárlás végeztével, az autójukhoz menet kisfia mosolyogva segített tolni a bevásárlókocsit, és végig érdeklődve figyelte a deszkák felpakolását a tetőcsomagtartóra. Pál mindössze két gumipókkal rögzítette le a hosszú fenyőelemeket, de mivel csak pár kilométerre laktak az áruháztól, bízott benne, hogy nem lesz gond. Berakta Gergőt a gyerekülésbe, gondosan becsatolta a biztonsági övét, majd bepattant a kormányhoz, és elindultak. Az úton a menetszél bele-bele kapott a hosszabb deszkákba, meghintáztatva őket. A férfi előrehajolva, feszülten figyelte a polcelemek játékos, idegesítő táncát, de végül szép lassú tempóban, minden baj nélkül hazaértek.
Bepakolta a vásárolt holmikat a garázsba – természetesen eközben Gergő folyton ott lábatlankodott körülötte –, majd nekilátott, hogy pontos méretre szabja a léceket. Kissé ügyetlen volt, nem nagy barkácsember lévén. Jól megizzadt, mire végzett a fűrészeléssel. Kisfia műanyag játékfűrésszel utánozta. Aranyos volt a gyermek, ahogy azt játszotta, hogy megfeszülten dolgozik, mindenféle – természetesen az apjától ellesett – grimaszokat vágva, de Pál túl feszült és fáradt volt, nem tudta felvidítani.
Négy órányi, rövid pihenőkkel tarkított fűrészelés és csiszolgatás után ott sorakoztak szépen egymáson a méretre szabott, lakkozásra előkészített polcelemek. Pál mielőtt nekilátott volna az ártalmas kipárolgású, kissé kábító lakkal való munkának, felvitte a gyereket a lakásba, megvacsorázott, majd visszament a garázsba, immáron egyedül.
Némi áhítatot érzett, ahogy csavarhúzóval felpattintotta a lakkot tartalmazó fém dobozt, de ez szinte azonnal elszállt a kellemetlen, émelyítő szagtól. Egész életében majdhogynem sterilnek mondható irodákban dolgozott, nem volt hozzászokva az efféle orrfacsaró élményekhez. Fintorogva fogta az ecsetet, és nekilátott átkenni a deszkákat. Éjfélre járt, mire végzett. Ráadásul alaposan megfájdult a feje a belélegzett gázoktól. Kóvályogva baktatott fel a lakásba.
.
Másnapra megszáradt a lakk. Pál felhordott minden fadarabot a lakásukba, majd kissé arrébb tologatva az útjában lévő bútorokat, Gergő segítségével elrendezgette, melyik elem hová fog kerülni. Mikor úgy látta, minden a helyén van, elkezdte csavarokkal összeerősíteni az egyes deszkákat. A polc bal oldalának alja volt az első, a kis szoknyalemezzel, és fokozatosan haladt a földön fekvő építményen egyre feljebb.
Fia körülötte játszott, néha figyelve, mi történik. Volt, hogy adogatta a csavarokat, tartotta a deszkákat, aztán mikor beleunt, kis időre félrevonult az autóival és a plüssállataival, hogy negyed óra múlva ismét boldogan segédkezzen.
Pál száznál is több csavart tekert be aznap a fenyőpolcba. Mikor végre elkészült, grimaszolva nézegette a tenyerén keletkezett sajgó vízhólyagokat, majd nekiveselkedett, hogy felállítsa, és helyére tegye a kész művet. Természetesen fia ebből a műveletből sem maradhatott ki, lelkesen emelte apjával a polcot.
Végül Pál és kisfia csípőre tett kezekkel, örömittasan gyönyörködött az elkészült, monumentális építményben, mely hivalkodóan beterítette a teljes, erre kiszemelt falrészt.
A gyerek hirtelen gondolt egyet. Áttipegett a saját szobájába, és hozott egy mesekönyvet, melyet elégedetten az egyik polcra tett. Pál sokkot kapva ugrott oda, és egy hirtelen, ideges mozdulattal lekapta Gergő könyvét.
– Nem, nem, kisfiam! – mondta mérgesen, kioktató hangon. – Ez a polc csak apáé!
Gergő értetlenül, letörve állt egy pillanatig, majd lehajtott fejjel elkullogott a saját szobájába, játszani.
.
Pál szemébe azóta mindig könny gyűlik, ha eszébe jut az a szégyenteljes este. A mai napig nem tudta megbocsátani magának, hogy ennyire önző volt akkor gyermekével.

.

.
.

Mennyire tetszett ez a bejegyzés?

Kattintson egy csillagra az értékeléshez!

Átlagos értékelés 0 / 5. Szavazatok száma: 0

Eddig nincs szavazat! Legyen Ön az első, aki értékeli ezt a bejegyzést.

  1. Hadriq

    Nem annyira irodalmi a stílus, inkább élménybeszámoló jellegű, de annak elég plasztikus, szinte én is ott éreztem magam a főszereplők mellett.
    Van egy pici hiányérzetem a végén, a felvezetés és a konfliktus-lezárás arányai miatt, de értem – vagy érteni vélem – hogy kellett a hosszabb “előkészítés” az apa motivációinak megértésére. Magát a konfliktust sem érzem annyira fajsúlyosnak, szerintem a 3 éves kisfiam ezt lazán elengedte volna, mondván, az építés volt a játék, a polc pedig a “felnőttek birtoka” (vagy nem hagyta volna szó nélkül, és akkor megbeszélhettük volna, mi legyen), de tudom, hogy sok hasonló szituból épül a gyerek jelleme, és igen, azért én is megbántam volna, ha ilyet teszek.
    Összességében azért tetszett, és mint a fenti eszmefuttatás is mutatja, beindította a gondolataimat. Valószínűleg legközelebb, hasonló helyzetben eszembe jut majd ez a történet, és jobban megfontolom, mit tegyek.

  2. Fer-Kai

    Kedves Joe!

    Igen, magamra ismertem – ha nem is teljesen.
    Velem, illetve általam is történt hasonló eset…
    A legnagyobb fiam kicsi volt még, alig tudott beszélni. Egy számomra fárasztó, zűrös nap végén csúnyán leette magát a vacsoránál, és én dühösen felkaptam – nem rendesen, biztonságosan, hanem két oldalról a vállánál fogva, szorítva. Hang nélkül (szóhoz sem jutott) lógott a kezemben, míg berontottam vele a fürdőszobába. Letettem a mosdó elé egy sámlira. Nem nyifogott, csak rám nézett, és a nyakára mutatva szelíden közölte: “faja”. Ami az ő nyelvén azt jelentette, hogy fáj…
    Egy pillanat alatt kiszállt belőlem minden harag, térdre omlottam mellette, átöleltem, és hosszas magyarázkodásba kezdve kértem a bocsánatát. Nem is nagyon érthette a szövegáradatomat, csak azt, hogy teljesen megváltozott az “idegállapotom” és a viselkedésem – hogy minden rendben van.
    Ha hozzám hasonlóan hisztizett volna, nem is emlékeznék erre a történetre. Ott helyben, pozitívan “lereagáltam” a dolgot, a vétkemet, mégis nagyon szégyelltem magam.
    És ez így van jól… 🙂

  3. Joe

    Kedves Fer-Kai!
    Örülök, hogy megérintette írásom!
    Sajnos, Pál későn kapcsolt, csupán hetekkel később fogta fel, mit is tett valójában. Akkor már nem tudta kisgyermekével megfelelően rendezni a dolgot, hiszen a nyiladozó fiatal értelem már el is temette azt mélyen a tudatalattijába.
    Nem biztos, hogy pontosan kifejezi a helyzetet, de az alábbi közmondás jut az eszembe a szituációról: Késő bánat, eb gondolat.
    Üdvözlettel: J. A.

  4. Fer-Kai

    Ez a hosszú, részletes felvezetés az “együttes” munkáról meghozta gyümölcsét: szinte fizikai fájdalmat éreztem, amikor az “áruló” apa…
    Persze ha észhez tért, rögtön orvosolhatta (volna) a tettét.

Hozzászólás

*

Solve : *
23 × 12 =