A szörnyeteg

Jelige: Feketeszakáll88

1
.
1849 tavasza.
.
Paál lehelete halvány gejzírként lövellt a ködös hajnali levegőbe. Sötétzöld posztóból és nyakán, ujján fekete bárányprémből készült téli mentéje jól álcázta az erdőben. Vadászhoz illő, sőt köteles ruházat volt. Fekete, copfban hordott haját a szitáló köd tapasztotta össze nyakán. Mélyzöld szemével a környező mohás fák között pásztázta az erdőt. Fekete borostája férfiasan keretezte arcát.
Korhadó, feketén haldokló fatörzs mellett térdelt, és franciakovás puskáját lazán tartva kereste az áldozatát. A puska régi típus volt, ám némi átalakítással pontosabban talált célba, mint többi társa. Látszott, hogy egyedi darab a puskatusra vésett díszekből is. Sárgával festett rózsa és szára tekeredett rajta, aranyként csillogva a párás levegőben. Nem illett az álcázott felszereléshez, de a története miatt kedves volt Paál szívének, ezért a világ összes kincséért sem takarta volna le. Az öreg puska azonban hordozott egy modern csodát, ami rézszínben feküdt a csövön. A távcső, melynek lencséjében célkereszt is helyet foglalt, nagyon megkönnyítette a vadász dolgát és imádta ezért.
Paál kézfején a géztekercs, amit azért kötött fel, hogy ne fázzon, már teljesen átázott a fák ágairól csöpögő víztől. Az utolsó hó olvadt le a fákról, lassan feltárva az alatta alvó sötétzöld, barna erdőt. A köd sem segített az összképen és így majdhogynem éjszakai sötétben kereste a vadat, már órák óta.
Nyugat felé haladt az erdő belsejébe, egyre mélyebbre hatolva. Ezzel növelte esélyeit, hogy vadra találjon. Faág reccsenését hallotta maga előtt és próbálta megítélni a távolságot. Még mindig térdelő pozícióban volt és áldotta az eszét, hogy az utolsó percekben nem moccant, így vált láthatatlanná a vad számára. A szeméhez emelte a puskát és ráhajtotta fejét, hogy a távcsőbe nézzen. A köd mintha tisztult volna, a szitálás elállt és a sötét erdő lassan megnyílt előtte, felfedve a nagytestű vadkant.
Hatalmas teremtés volt, Paál talán még soha nem látott ekkorát. A vadkan csak sétált és néhol kicsiket, olykor nagyobbakat röfögött, mintha magasról tenne a világra. Olyannak tűnt mintha meg is tehetné, a méretéből adódóan kevés vetélytársa akadhatott az erdőben. A vadászon kívül persze.
Paál benntartotta a levegőt és elsütötte a puskát. A fegyver kakasa szikrát hányt és begyújtotta a serpenyőben lévő lőport. Nagyot szólt, nagy füsttel és a fák visszaverték a hangot. A vadkan megrándult, de nem dőlt el, hirtelen Paál felé fordult és nekiiramodott. A rothadt barna és sárga levelek a levegőbe repültek a kaptató paták alatt és a rohamra induló disznó egyre nagyobb lendületet vett. Paál meglepődött, de azonnal cselekedett és egyik kezével félrehajította a puskát az avarba, másikkal a combtokból már rántotta is elő a pisztolyát, amit pontosan az ilyen helyzetekre tartott magánál. Ez is eldördült és a vadkan megbotlott, de a lendület tovább vitte és felborította Paált.
A disznó visított és röfögött, agyaraival a vadász arca felé döfködött és közben saras vérrel mázolta be. Paál egyik kezével megpróbálta letolni magáról a kétmázsás, kapálózó vadat, másikkal az övénél kotorászott és a harmadik fegyverét kereste. Megérezte a bőrtokot és már húzta is ki a vadászkést. Az állat oldalába döfte, fejét közben megpróbálta hátra hajtani, de csak a nedves avarba fúrta magát, hogy az agyarak ne érjék el az arcát. Két golyó és egy húszcentis tőr nem volt elegendő ehhez a vadállathoz. Paál szíve dörömbölt a mellkasában, de az ösztöneire bízta magát és hagyta a testét magától dolgozni. A kést újra és újra az állat oldalába és hátába döfte egészen, amíg egy részen pépesre nem marcangolta a húsát. Csak ezután ernyedt el a vadkan.
Paál nagy nehezen letolta magáról és feltápászkodott. A lábainál heverő szörnyeteg – ezt már csak annak tekintette a vadász – még szusszant néhány utolsót, mielőtt kilehelte lelkét. A sár és a vér beterítette a tetemet, és ahogy végignézett a ruháján Paál, látta, hogy őt is. Haján, a mentéje hátán és hasán sötét foltok és csíkok húzódtak mindenhol, itt barnán a sártól, ott vörösen a vértől. Egyik lábáról a másikra állt, mert érezte, hogy a bokája gyenge. Ugyanazon a lábán a zöld, sárfoltos nadrág fel volt hasítva és lassan vér szivárgott az alatta lévő sebből. Széthúzta a nadrágot, hogy megvizsgálja, de nem találta súlyosnak. A lehengerlő rohamnál kapta mindkét sérülést, gondolta.
Letérdelt a szörnyeteg mellé és késével kivágta az agyarait. Megforgatta a szeme előtt és már el is képzelte, milyen csodás díszek lesznek. Fejében már leforgott a disznó elszállításának és feldolgozásának folyamata, amiből némi pénzt is csinálhat majd. A szűkös tél után, az olvadással végre megjöhet a gyarapodás, már amennyire a háború az osztrákokkal ezt megengedi.
Hangos sikoly tört az erdő csendjébe. Paál megállt a szörnyeteg feldarabolásával és hegyezte a fülét, de az olvadó hó csöpögésén kívül mást nem hallott. Távolról ismét felsikoltottak, egy mély bőgés is hallatszott, mintha egy medve üvöltött volna. Az persze nem lehetséges errefelé és ilyenkor, de Paál hirtelen csak erre tudott gondolni. Ijesztő volt és kitartott néhány pillanatig.
Összeszedte a fegyvereit és mindent eltett a helyére, a puskát a vállára akasztotta és leveleket rúgott a szörnyeteg tetemére. Körbenézett, hogy jól megjegyezze a helyet, ide még vissza kell térnie, gondolta és elindult a távoli sikolyok és vad bőgések felé.
.
2.
.
Paál tölténytáskája elszakadt és véres sár csorgott róla, de a tartalma nem sérült, így megtölthette mindkét lőfegyverét az erdő széle felé közeledve. A köd teljesen eltűnt és átadta a helyét a vékony felhőket néhol lándzsaként átszúró napsütésnek. A fák ritkulni kezdtek Paál körül és az avaron is egyre kevesebb rothadó levél feküdt. Ahogy elérte az erdő szélét, egy alacsony domb terült el előtte, ami fölé halvány, fehér gőz emelkedett. Egy gőzmalom lehet, gondolta a vadász. A pisztolyt eltette a combtokjába, a válláról leemelte a puskát és a gőz felé indult, ahonnan vad bőgés már nem, de néhány elfojtott sikoly még elhangzott.
Paál látott már gőzmalmot, Ásotthalom közelében is van néhány, ahol él, de ezt még nem ismerte. Nagyobb volt, mint az átlagos, vaskos kőtorony kúpos tetővel. Egyik oldalán a rézszínű fogaskerék forgott, amit egy gőzkazán hajtott. A rézkerék lassulni látszott, talán már egy ideje nem rakták meg a kazánját.
Ismét éles sikoly hasított a levegőbe és Paál előtt most már egyértelművé vált, hogy a malomból jön a hang, ám esze ágában sem volt elsietni, nem tudta mi vár rá. A hang egyértelműen egy nőé volt. Paál odaugrott a gőzmalom roskatag faajtaja mellé és a falhoz lapult, hallgatózott.
Lihegés, halk kuncogás és nevetgélés szűrődött ki a gőzmalom szerkezetének ritmikusan lassuló kattogása mellett. A nő felnyögött néha és újra egy nagyot sikoltott, remélve, hogy valaki egyszer csak meghallja. Itt nem volt kérdés, ezt a nőt, akárki is legyen odabent, akarata ellenére kefélik. Nem illő szó, gondolta Paál, de illőbb a dugásnál vagy a kúrásnál.
Paál befordult az ajtónyílásba és szeméhez emelve célra tartotta a puskáját. Meglepődött kissé, de végül is azt látta, amire számított, csak hát kettővel kevesebb erőszakolóra számított, ott ugyanis hárman vették körbe a nőt. Amelyik belehatolt, a nő mögött állt és annak derekát markolta, a másik kettő pedig előttük és mögöttük játszott a sajátjával.
Mindenki megdermedt odabent, ahogy meglátta a nagy puskával fenyegető vadászt. Az erőszakoló feje búbján kopaszodó, idősebb férfi volt, vaskos barna bajusza alatt a nyála folyt a nő csupasz hátára. A másik egy girhes gebe volt, vállig érő, ritka hajjal és bután bámult Paálra, mint aki még mindig nem fogta fel, hogy bajban van. A harmadik semmirekellő is hitvány testalkattal rendelkezett, kecskeszakálla nem segített rusnya ábrázatát eltakarni. A pórul járt nő arca feldagadt a korábban kapott ütésektől, szája felszakadt és több mély vágás éktelenkedett a ruháján és a bőrén, mintha késsel csinálták volna, de Paál a bandánál nem látott egyet sem. Egyedül az erőszaktevő tűnt ütőképesnek a csapatból, ezt gyorsan felmérte, ezért őt célozta meg a puskával. A levegő megdermedt és csak a kattogás törte meg a csendet.
Paál a földre köpött.
– Undorító, hitvány alakok – morogta.
A banda nem mozdult. Kattogás.
– Dobod el! – kiáltott rá az erőszaktevőre.
Későn esett le neki, hogyan kérte a nő eloldozását, mintha csak egy rongy lenne, de bízott benne, hogy ezt most elnézik neki. Senki nem mozdult, csak bámult bután.
– Mi van rohadékok, megkukultatok? – ordított ismét Paál és a puskájával jelezte, hogy lépjenek el a nőtől. – Rántsd ki de gyorsan, te kurafi!
– Nem beszél nyelved – mondta tört magyarsággal a girhes hosszúhajú. – Én igen.
Mondott valamit a társainak és a falhoz hátrált. Az erőszaktevő, vastagbajszú hátralépett egyet mire kicsúszott a nőből, aki felnyögött és a szoknyáját igazgatva a megmentője mellé lépett. Arcát a kezébe temette és sírni kezdett a szégyentől és a fájdalomtól. Mindhárom szerencsétlenség ott állt letolt gatyával, rászegezett puskavéggel. A vastagbajszú vesszője lassan kókadni kezdett, a helyzet számára rossz irányt vett. Most látszott igazán izmos teste a szétgombolt ing alól. Csak úgy tekeregtek az izomkötegek, ami elég ritkaságszámba ment, hiszen a háború miatt nem tudtak megfelelően étkezni, ez mégis jóltápláltnak látszott és csaknem szétvetette az erő.
– Most mihez kezd – kérdezte a girhes.
– Vigyázzon azzal a rohadékkal… -szipogta a nő remegő hangon.- Egy szörnyeteg!
Paál nem gondolta, hogy ezeket a szavakat a nő szó szerint és nagyon is komolyan mondta. A vastagbajszú szemei lángokat vetettek és szája gonosz vicsorra torzult.
– Levágom a kis kurta farkatokat és feladlak az első csendőrnek, akit megtalálok – válaszolta Paál.
– Belezzük ki őket itt, most – suttogta a nő, de a sírást nem tudta alábbhagyni.
Paál megértette a nő dühét, de kissé túlzásnak tartotta a dolgot így elsőre. A vastagbajszú morgott valamit az orra alatt a magyarul beszélőnek, aki a saját nyelvén válaszolt. Paál néhány szót felismert, itt a határ mentén néha hallott szerb szavakat. A vastagbajszú nagyon bedühödött azon, amit a társa mondott és vérszomjas tekintetét visszahelyezte Paálra. A nagydarab támadni fog, érezte.
A puska eldördült és a vastagbajszú a mögötte lévő falétrát is szilánkokra törte, úgy vetette hátra a mellkasát ért találat. A girhes azonnal mozdult és előkapott egy fejszét a háta mögül és Paálra rontott vele, de a vadász gyors volt, egy átlagos embernél sokkal gyorsabb és a combtokjában lévő pisztollyal terítette le. A girhes agyvelője vörösre festette az ajtófélfát és a földön fekvő vastagbajszú hulláját. A harmadik bandatag, a kecskeszakállú az elejtett fejsze után ugrott és felkapta, miközben Paál eldobta a lőfegyvereit és előrántotta a vadászkését, ami még mindig a vadkan vérétől volt iszamós.
A nő sikoltva lépett hátra, Paál pedig kihátrált az ajtóból és várta, hogy támadjon a kecskeszakállú. Néhány pillanatig lihegve álltak egymással szemben, az ajtófélfáról agyvelő darabok estek le és cuppogtak a gőzmalom bejáratánál. A kecskeszakállú végül kirontott az ajtón, egyenesen Paálnak, aki elhajolt egy csapás elől és késével megkínálta az ellensége combját. Nehéz volt eltalálnia, igencsak vékonyka volt az ellenfele, ám annál hevesebb, mert ennyi nem állította meg és jött a következő csapás, ami lemetszette Paál bal kezének két ujját.
A vadász felordított, de nem hagyta, hogy könnyű célpont legyen és mozdult is el a következő csapás elől. Oldalra perdült és felhasította a kecskeszakállú gyomrát, aki kiejtve a kezéből a fejszét, térdre rogyott. Lassan lenézett halálos sebére és kezeivel a kiomló beleit próbálta megtartani. Paál zihálva támaszkodott meg a térdén és csonka kezét nézte.
– Az rossznyavalya verjen ki! – kiáltotta a haldoklónak.
A kecskeszakállú már teljesen kizárta a külvilágot és még mindig a beleit nyomorgatta, de végül eldőlt a magas füvön.
– Az ördög vigye el! – kiáltotta a nő, aki néhány lépésre állt Paáltól. – Én megmondtam! Ez egy kibaszott szörnyeteg!
Paál először a sírástól reszkető nőre nézett, aztán a gőzmalom felé, ahová az mutatott. A malom belsejében valami szörnyűség született meg a szeme láttára. A vastagbajszú szerb teste recsegett, ropogott és olyan alakká torzult, ami sokkal hatalmasabb és groteszkebb volt, minthogy ember lehessen.
– Tudhattam volna, hiszen tavasz van! – nyögte Paál, mint aki elfelejtett egy fontos és minden évben megtartandó ünnepet.
A szörnyeteg miután felvette végső alakját, bármilyen is legyen az – a malom sötét belsejéből Paál alig láthatta – vadállatias, morgó hangot adott ki és a vadászt figyelte, mint eljövendő estebédjét. A szörnyeteg nekilódult és egyenest Paál felé vetette magát, aki pedig feléje perdült. Paál inge alól egy amulettet rántott elő, ami ezüstláncon lógott a nyakában. A felé ugró szörnyeteg felé tartotta.
A reszkető nő biztos volt benne, hogy a megmentője most kettészakad és a szörny következő ugrásánál pedig, ő maga is. Meglepődött, amikor az erőszakolóból lett torzszülött egyszerűen felvisított és kitért Paál elől az erdőbe vetve magát. Néhány halkuló dobbanás után teljesen eltűnt.
– Mi a vérvörös ördög fasza volt ez? – tört ki a nőből.
Paál nem volt hozzászokva, hogy egy nő így beszéljen, de betudta a helyzet okozta sokkhatásnak, aminek persze ő is az áldozatává vált. Lassan az inge alá dugta az amulettet és a nőhöz lépett. Letépett egy hosszú darabot a rongyos ruhából és bekötözte vele megcsonkított kezét.
A nő most figyelhette csak meg Paál szimmetrikus, jól berendezett arcát. Igencsak délceg legénynek gondolta, kiállásában és a fegyverekhez való hozzáértésében is. Leszámítva persze a saras vért – ami a hajából csorgott és végig volt mázolva vele mentéje és nadrágja – na meg két ujjal rövidebb kezét.
– Ez egy baba marta volt – magyarázta Paál. – Egy ünnepelt lény, ami a tél végét és a tavasz eljövetelét hozza magával. Egyszerű manónak hinné az ember, olyan kis zöldruhában járó erdőlakónak, akinek egy rossz szava sincs, de ezek sajnos nem ilyenek. Szerencsére nem használják az erejüket, ha nincs rá szükség.
A nő a mellkasán húzódó mély sebre tette a kezét és elgondolkodva nézett félre. Paál kezet nyújtott a nőnek.
– Kovátsch Paál – mutatkozott be.
– Vyncze Julihanna – rogyasztotta be térdét a nő. – Köszönöm a közbenjárását.
Juli ezen finom oldala jobban Paál kedvére való volt, még ha szeme alatt dudorok és száján nyílt seb is rontotta az összképet.
– Örömömre szolált megmenteni kegyedet – mondta Paál. – Bár megfizettem az árát.
Felmutatta csonka kezét és elindult, hogy összeszedje a fegyvereit. Juli nézte egy ideig a férfit, csillogó szemekkel mérte végig, mintha nem egy vérfürdő közepén állnának.
– Még egy utolsó kérésem lehetne, Paál uram? – kérdezte a nő.
VPaál folytatta a fegyverei tisztogatását és úgy vetette oda.
– Mondja, kérem.
– Elkísérne Szegedre? – kérdezte Juli. – Félek, kóborolnak errefelé még hasonló hitvány alakok és nem fűlik a fogam ilyenekkel találkozni újra.
Paál felnézett a fegyveréről a lányra, elgondolkodott a dolgon. Aztán folytatta a fegyvere suvickolását.
– Végül is nekem is elkél a segítség – mondta Paál.
– Szívesem segítek cipelni a fegyverét – mondta lelkesen Juli.
Ha csak ennyin múlik, gondolta.
– Az menni fog egymagam is. Az erdőben ejtettem egy vadkant és azzal már nehezen boldogulok, így fél kézzel. Ha már önért adtam az egyiket, hazáig kipótolhatna.

.

.
.

Hozzászólás

*

Solve : *
3 + 11 =