A varázspor

0
(0)

Jelige: Valóság

Vajon válhatunk mi magunk karácsonyi angyalokká?
Ez a kérdés járt Liza fejében, miközben a férjével, Dáviddal a lakásukat díszítették.
– Adj még egy kis arany gömböt! – hajolt le Dávid a létra legmagasabb fokáról, de látva Liza elgondolkodó arcát, inkább lemászott, és azt mondta:
– Ha meg akarod hívni őket, akkor tedd meg!
Liza nem válaszolt. Tudta, hogy Dávid miről beszél. A családja már szeptember óta azzal nyaggatta, hogy végre együtt kellene tölteniük a szentestét, mert Dáviddal már évek óta – az addigi családi hagyományokat felrúgva – kettesben ünnepelték. Ezt a Liza családja képtelen volt megemészteni, így minden évben kezdhette előről velük a harcot. Nem is lett volna ezzel semmi gond, ha teljesen biztos lett volna a dolgában. De nem volt az. Szeretett Dáviddal külön ünnepelni, kettesben, meghittségben. Valami azonban mégis hiányzott… Hogy mi? Azt Liza pontosan tudta, de fogalma sem volt, mit tehetne, hogy az a hiányzó valami újra az övé legyen.
A varázspor…
Többé már nem volt varázspor, pedig Liza biztos volt benne, hogy egykor létezett. Gyerekként minden egyes szentestén ott volt a szemén. A karácsonyi angyalok fújták rá reggel, és a hatása egész nap tartott. A varázspor pedig csodákra volt képes. Különlegessé tette azt az egy napot, s Liza ezt érezte. Érezte a melegségben, ami szinte minden pillanatban átjárta a testét: reggeli közben, szaloncukor akasztókat csavargatva, a karácsonyi díszes dobozt kipakolva, a fenyőfát díszítve, az ünnepi ruhát felvéve, a töltött káposzta és a krumplisaláta evése közben, de leginkább az ajándékokat bontogatva, ami a nap legvártabb része volt számára, hiszen imádta a meglepetést. És érezte a kellemes bizsergést a bőre alatt, amelytől néha ki is rázta a hideg, miközben felcsendültek a család kedvenc karácsonyi dalai, s míg együtt énekeltek csillagszóróval a kezükben a karácsonyfa körül. Szenteste napján nem létezett más, csak ez a sok szívmelengető pillanat. A varázspor minderre képes volt, sőt még többre is. Minden fájalmat, minden szenvedést el tudott vele feledtetni. Aznap nem létezett a szülei folytonos veszekedése, nem léteztek az anyukája állandó hangulatváltozásai, a sértegetések, a megalázások, az elhallgatott igazságok. Nem létezett az iskola sem, ahol gyakorlatilag levegőnek nézték a többiek, és mindig őt választották ki utoljára csapatba a tornaórán. Semmi más nem volt, csak ez az egy csodálatos nap.
Az idő azonban még ezt is elvette… Egy karácsony reggel Liza arra ébredt, hogy nincs varázspor. Hiába tettek mindent ugyanúgy, hiába a karácsonyfadíszítés, hiába a sok ajándék, valami már nem volt ugyanolyan. Képtelen volt elfelejteni a problémákat, képtelen volt teljes szívből örülni. Csak a nyomasztó érzés maradt, hogy valami hiányzik.
Amikor Dáviddal végre összeköltöztek, azt gondolta, hogy ez megváltozik, hogy újra visszatér a varázslat. Sajnos, azonban tévedett. Sokkal kellemesebb volt a férjével lenni, mint a családjával, de nem érezte különlegesebbnek azt a napot, mint az év bármely más napját. Még akkor sem tudta megfogalmazni, hogy pontosan mi nincs meg, aminek meg kellene lennie. Egy dologban viszont biztos volt: hogy nem a családját hiányolja. Az volt élete legszörnyűbb pillanata, amikor ráébredt, hogy igazából mennyire nem szeret velük lenni.
– Nem, dehogy! Arról szó sem lehet! – válaszolt Dávidnak hosszú hallgatás után. – Tudod, hogy mi lenne a vége! Anya és apa már a fa felállításánál összebalhézna, hogy mennyire görbe a fa, egész nap hallgathatnám az „Ezt nem így kell csinálni” kezdetű mondatokat, majd a bátyám gyerekei kezdenének artikulálatlanul üvölteni, hogy hol van már a Jézuska, aztán a vacsora alatt jöhetne a parádé, és mire felocsúdunk, már valaki rá is borította az asztalt a másikra. Na, nem!
– Akkor mit szeretnél, hogy legyen? – kérdezte lágyan Dávid, miközben átfogta Liza derekát.
Liza ismét elgondolkodott. Tényleg, akkor mit is szeretne? Vissza akarja kapni a varázsport. Újra átélni a melegséget, a bizsergést, és elfelejteni mindent azon az egy különleges napon. De hogyan szerezze vissza? És honnan? Hiszen azt sem tudja, hogy hová lett. A karácsonyi angyalok talán egyszer csak úgy gondolták, hogy lejárt a műszakjuk és elmentek… Vagy egyszerűen csak felnőtt? A felnőtt lét valóban erről szól? Elveszíteni a varázst és beletörődni, hogy nincs többé? Ez nem lehet! Tudja, hogy a varázspor nem fogyott el egészen, nem tűnt el belőle nyomtalanul. Hiszen valami apró kis bizsergést még a mai napig is érez, ha meghallja a régi kedves karácsonyi számok dallamait, amik viszahoznak néhány meghitt pillanatot a múltból. Még mindig él benne az a kisgyerek, aki annyira tudott örülni a karácsonynak. Ezt nem hagyhatja elveszni! Rendben van, angyalok. Ha ti nem jöttök vissza, akkor majd Liza maga hozza létre a varázsport!
Erre a gondolatra Lizát hirtelen elöntötte a melegség, s egy széles mosoly futott végig az arcán. Egy határozott mozdulattal megölelte Dávidot, majd a szemébe nézve csak annyit mondott:
– Én is karácsonyi angyal leszek!
Dávid megütközve figyelte élete szerelmét, aki éppen a lehetetlent kísérelte megvalósítani: visszacsempészni a karácsonyba a varázslatot, amire egyébként csak a karácsonyi angyalok képesek. Vagy mégsem?

.

.
.

Mennyire tetszett ez a bejegyzés?

Kattintson egy csillagra az értékeléshez!

Átlagos értékelés 0 / 5. Szavazatok száma: 0

Eddig nincs szavazat! Legyen Ön az első, aki értékeli ezt a bejegyzést.

Hozzászólás

*

Solve : *
36 ⁄ 12 =