Anastasis

„Minden dolog csak jelkép”
.

Szent Dionysios templomának falán ikonok sorakoztak, a középső kép Jézus Krisztus pokolra szállását ábrázolta, amint karjait kitárva magával húzza a koporsóból kikelő holtakat. Anastasis, a feltámadás ikonja. A szerzetes, akire a templom gondját bízták, már olyan régen szolgálta a szentélyt, hogy képtelen volt felidézni azt a napot, amikor feladatával megbízták. Rendszeresen megtisztította az ikonjait és művelte a veteményest. Minden nap ötször elénekelte a hálaadó himnuszokat, és megcsókolta sorra az ikonosztáz szentjeinek képét. Vasárnaponként a Szent Liturgiát celebrálta magányosan, az ürességtől tátongó templomban. Gyülekezete már régen elhagyta, s talán ha tizenöt év is elmúlt azóta, hogy utoljára élő teremtménnyel találkozott. Nem bánta. Csak egy valakit várt, akiről pedig tudta, hogy egyszer fel fogja keresni. Annak az évnek a derekán aztán, egyszer egy ütött-kopott, fekete autó parkolt le a templom bejárata előtt, az alig használt műút sötéten kígyózó sávja mellett. Szürke reggel volt, a közeli erdő is mélységes csendet és magányosságot árasztott magából. A haldokló őszi levelek még nedvesek voltak az éj nyirkosságától és odabent, a homállyal borított ösvényeken senki és semmi nem járt, csak a felhők néma árnyai lopakodtak a fák fölött.

„Már most” – gondolta a szerzetes – „De vajon miért siet úgy?” Ő éppen fát aprított a főzéshez. Hosszú, csíkokban megőszült, de ápolt szakálla volt, és egyenes szálú, éppen vállig érő haja. Az arca sima volt, rezzenéstelen és derűs.

Az autóból egy férfi bukkant elő. Kissé ápolatlan benyomást keltett, kopottas bőrdzsekit viselt, vonásai durvák, mozdulatai idegesek. Borostás arca már-már semmitmondó is lehetne, ha nem torzítaná el valami sötét, nyughatatlan kifejezés. Egyáltalán nem volt jó ránézni erre az arcra. Az idegen férfi már messziről megpillantotta a szerzetest, aki szívélyesen köszöntötte is őt.

Mint ismerősök, úgy szorongatták egymás kezét, pedig soha ezelőtt nem találkoztak. Lassan, szinte egyszerre lépve indulnak meg a nyitott templomkapu felé.

– Vártalak! – Szólt kisvártatva a szerzetes.

A férfi idegesnek tűnt. Cigarettára gyújtott, de a keze remegett. Hamarosan eldobta a félig elszívott csikket, és szótlanul maga elé meredt.

– Megtaláltad a választ a kérdéseidre? – Kérdezte tőle a pap, bizonyos idő elteltével.

A férfi tovább hallgatott. Leperegtek előtte életének eseményei, mindaz, ami a negyven évben történt. Akinek nem jutott ülőhely, várja meg a következő előadást. A műsor sosem új. A film, amely önmagát szemléli a mozi üres termében. A néző látja a saját születését, életét, szenvedését, halálát.

Egy ideig csak a kis templom kivilágítatlan, hűvös előterében várakoztak, majd az atya kinyitotta az ajtót és beinvitálja az idegent. Leültek egy kis asztalhoz.

– A férfi lassan, nehézkesen formálta a szavakat, mintha nehezére esne a beszéd. Az pap mosolyogva hallgatott.

– Képtelen vagyok…. – képtelen vagyok megérteni, azt hogy miért nincs semmiféle titok. De semmi. Elhagytam feleségemet és az újszülött fiamat. Éveken át vándoroltam egyedül, messze fent, a hegyek között. Ha volt valami eső, annak a vizét ittam, néha az út szélén, pocsolyákból. Volt olyan, hogy a földet rágtam kínomban és bogyókat gyűjtöttem az erdőben, hogy ne haljak éhen. Ameddig csak ébren voltam, az Ő szent nevét imádkoztam. De hallgat. Kegyetlenül hallgat. És én már nem bírom tovább ezt a várakozást.

A szerzetes felvonta a szemöldökét.

– Közelebb akartál jutni az igazsághoz, de rá kellett jönnöd, hogy nincsen semmiféle igazság. A hangja nyugodt volt és nem volt benne semmi szigorúság.

Az idegen férfi haragos fintort vágott.

A szerzetes bólintott.

– Közelebb akartam jutni az igazsághoz, de rá kellett jönnöm, hogy nincsen semmiféle igazság.

A szerzetes hallgatott. A férfi hamarosan összeszedte magát, és most már vádlón, szinte haragosan folytatta:

– Azt mondták rólad, hogy te tudod az igazságot. És még neked sincsen semmiféle válaszod? Azt hittem, legalább te meg tudod mutatni mi is az igazság! A hangja hirtelen megbicsaklott és könyörgővé vált.

– Kérlek, Mutasd meg, nekem Istent! Ha létezik, akkor pedig bizonyítsd be, hogy ő tényleg az Isten!

– Elmesélek neked egy igen régi történetet. – szólt válaszul a pap. A hangja megint csak kedves volt, de nem árult el semmit valódi forrásáról. A férfi iménti felindulása mintha egyáltalán nem zökkentette volna ki már-már félelmetes nyugalmából. – Attól a szerzetestől hallottam, – tette hozzá, – aki itt előttem szolgált.

A férfi szkeptikusan hallgatott. A keze remegett, és ismét cigarettára gyújtott.

– Sok évszázaddal ezelőtt, élt egy férfi, aki hozzád hasonlóan egész életében Isten titkait akarta kifürkészni. Hercegi családból származott. Aquitániában született egy igen fényűző udvartartás közepette. Beleszeretett egy báró leányába, a provance-i Eleonórába, aki hatalmas birtok örököse volt, és akinek szépségét a trubadúrok énekelték meg. A herceg végül is feleségül vette a lányt és gyermekeik születtek. Gazdagok voltak, egy egész tartomány urai, jobbágyok ezrei művelték rengeteg birtokukat. Bejáratos volt a királyi udvarba, s mivel a herceg atyja a király tanácsadói közé tartozott, azt is rebesgették, a király halála után az ifjú herceg fogja megkaparintani a régensséget. Elenonóra a királyné bizalmas társalkodónője lett. Senki sem tudja miért, de a herceg, nem sokkal második gyermekének születése után, egy reggelen elhagyta a kastélyát. Senkinek nem szólt és soha többé nem is tért vissza soha. Senki sem hallott róla többé.

– Nem túlzottan érdekelnek a történeteid. – fújta ki unottan a füstöt a férfi. – Az igazságot akarom tudni, és a valóságot megismerni! Ujjaival egyre idegesebben és egyre kétségbeesettebben dobolt az asztalon. Az a fájdalmas fintor mintha elmélyült volna az arcán.

– Az a férfi is mindig azt mondogatta, hogy „Istent keresi.” – bólintott még mindig szelíden a szerzetes. – Ezért is öltötte fel a keresztet és ezért utazott el a szentföldre. Átkelt a tengeren, ahol bizánci kalózok fogságába esett, innen azonban sikerült megszöknie, hogy részt vegyen a császár hadjáratában. Jeruzsálem ostromakor egyetlen csatában harmincöt ellenséges katonát ölt meg, levágott fejüket a sátra előtt tűzte a körbe állított lándzsákra. Az egyiptomiak az ő nyelvükön Ahram Al-Maut-nak „Eleven Halál”-nak nevezték, mert soha, senkinek sem kegyelmezett. A herceg úgy hitte, Isten keresőit maga az Úr védelmezi, és ez a hite életben tartotta a pestis idején, és megóvta a csaták forgatagában, pedig mindig a legreménytelenebb küldetéseket vállalta magára. Egyszer azonban, mikor két társával betört a szultán táborába, az ellenség fogságba ejtette. Borzalmas sebeiből ugyan felépült, de eladták rabszolgának, s innentől kezdve nem sokat lehetett hallani róla. Csupán annyit tudni, hogy egy gazdag perzsa úr szolgálatába szegődött és hogy Szíriában Al-Malekh-nek, az alkimistának volt a tanítványa. Ezt követően látták még Perzsiában és a Gangesz mellett, s úgy tudják, testőr volt és félelmetes gyilkos. Szenvedélyesen szeretett egy Dahlia-Lila nevű kurtizánt. De egyesek azt is tudni vélik róla, hogy élete alkonyán egy elhagyatott kolostorban élt magányosan, valahol a nepáli hegyek között. Ők a Csodatevővel azonosítják, egy buddhista szenttel, aki igencsak híres azon a környéken. Úgy tartották, hogy a szent érintésének mágikus ereje van, képes gyógyítani a leprát és a vakságot is. Azt is rebesgetik, hogy egyszer, Kashmirban járva visszaadta egy anya halott gyermekének életét. Innentől kezdve szinte minden nap várakozott valaki a kolostor bejárata előtt.

– És mi történt végül ezzel a szenttel? Kérdezte az idegen férfi.

– Megölték – felelte egyszerűen a szerzetes.

– Megölték? Döbbent meg a férfi. – Az előbb még azt mondtad, hogy szerették az emberek. Kinek álhatott az érdekében kezet emelni rá?

– Aki tette, az nem is arról a vidékről származott, hanem a hegyeken túli Kínából. Shao Chengnek hívták. Úgy mondják, hogy éjjel jött és a szent nagyon szívélyesen is fogadta. Azt is mesélik, hogy mielőtt meghalt volna napokon át beszélgettek. Ez a Shao Cheng lovag volt, vagy legalábbis valami olyasmi, ami arrafelé megfelelt a lovagságnak.

– Ha egyszerű lovag volt, miről beszélgetett olyan hosszasan a szenttel mielőtt megölte volna?

– Mielőtt Shao Cheng lovaggá vált volna, azt beszélik, hogy alkimistaként is meglehetősen híressé vált. A Tao összes diszciplínáját tanította. De úgy érezte, hazugságban él, ez neki kevés. Ezért lett később alkimistából lovaggá.

– Ezért kellett hát felkeresnie a szentet?

– A beszélgetésüket meg is örökítették ezen a pergamenen itt. – A szerzetes elsietett és kisvártatva egy megsárgult papírossal tért vissza, valahonnan a sekrestyéből. – Még az elődöm hagyta rám, aki előttem itt szolgált. Olvasd!

– És aztán mi történt? – kérdezte a férfi, miután befejezte az olvasást.

– Másnap Shao Cheng távozott a kolostorból, s a szent teteme kihűlve feküdt a barlangkolostor padlóján. Legalábbis az elődöm így mondta el nekem.

Az idegen bizalmatlanul bámult a szerzetesre.

– Nem sokat értettem meg a tanításodból. De talán te… talán te magad sem érted! Talán te is csak úgy teszel, mintha értenéd, és közben nekem kellene kihámoznom a szavaid mélyebb jelentését. De valójában te sem tudsz semmit!

– Most én kérdezek. – Szólt hirtelen, szinte kihívóan a pap. A szelíd hang is, mintha megváltozott volna.

– Mi késztetett rá akkor, hogy elhagyd a családodat és az Isten keresésébe fogj?

Az idegen férfi most kissé meghökkent. Nem tud mit mondani. Cigarettára gyújtott, de azonnak el is nyomta az asztal alján, még mielőtt elszívta volna. Ujjai egyre idegesebben doboltak.

– Talán az…– szólt hosszú és kínos csönd után, – hogy nagyon is egyedül éreztem magam. Végtelenül egyedül, belevetve ebbe a borzalmas létezésbe. Az ürességbe.

– Végtelenül egyedül, a családod körében?

– Ez bizonyos idő elteltével csak úgy éreztem, mintha valamiféle jéghideg bábok lettek volna. Úgy éreztem, hogy nincsen arcuk. Aznap, amikor úgy döntöttem, hogy végleg elhagyom az életemet, megnéztem a feleségem arcát miközben aludt. Aztán odavittem egy tükröt és abban is megnéztem. Nem volt ez igazi arc, de az arc, amit a tükörben láttam valóságosnak tűnt. Ezek után odamentem a bölcsőhöz és a tükörben nézegetni kezdtem a kisfiamat is. Mindketten olyanok voltak, mint azok a halott próbababák az üzletekben. Nem volt arcuk, csak valami arc-szerű, üres, klisés, rideg és hüllőforma maszk az arc helyén.

– Ismerem ezt az érzést. – Bólintott a pap. Az emberek többnyire olyanok, mintha viaszból formálták volna őket. Legtöbbjüknek nincsen semmiféle arca. A mozdulataik hamisak. Az idegpályák játéka. Szeretted őket?

– Nem szerettem, de nem is gyűlöltem. Ha meg tudtam volna ölni, legalább az egyiküket, azt hittem volna, hogy élek. De a kés megállt a tükör barázdálatlan élén. Apró réseket vágtam a tükör felületében, és megpróbáltam átnézni rajtuk. Érdekelt, hogy mit rejt a tükör másik oldala.

– Újabb tükröket.

– Úgy van. Újabb tükröket. És ekkor elkészítettem a saját tükrömet.

– Amikor Krisztus leszállt a mennyekből a földre, hogy megmentse a lelkeket, úgy mondja el Fülöp és Tamás evangéliuma, hogy kilencvenkilenc maszkot viselt, hogy kicselezze az Aiónokat, az Arkhónokat és a teremtőket. Kerested ezeket a tükröket is?

– Kerestem és el is készítettem őket.

– És azt is gondoltad, hogy Istennél majd biztonságban leszel? Hogy majd, ha megtaláltad Őt, akkor nem leszel egyedül?

– Vágytam a biztonságára. A valódiságára. Arra vágytam, hogy legyen valami, ami, – velem és a többi emberrel egyetemben soha nem pusztul el, ami örök, és ami úgy sugározza magából a létezést, mint a villanyégő a belőle kiáramló fényt.

A szerzetes hosszasan hallgatott. Végül csak ennyit mondott:

– Tudom, hogy miért jöttél. Vedd hát ezt.

A dobozban, amit átnyújtott, az idegen férfi egy elegáns, fekete coltot talál. Lassan felemelte, és mintha csak a súlyát becsülné meg, vagy mintha csak valamiféle játékszernek vélné, szórakozottan egyensúlyozta a jobb kezében. Kisvártatva megszólalt.

– Valóban kiérdemelted a hírnevedet, szerzetes.

– Remélem, ez segít majd enyhíteni a szenvedésedet. – Szólt komolyan és derűsen az atya. Az arca még mindig rezzenéstelen volt. Mintha nem is lenne igazi arc. – És azt is kívánom, hogy végül is megtaláld az Istent. – Tette hozzá még.

Eltelt egy bizonyos idő. Az atya kisétált a templomból és cigarettára gyújtott.

Most már nem is a saját reverendáját, hanem az idegen férfi fekete bőrdzsekijét viselte. Az erdő csendjét hirtelen egy éles dörrenés verte fel. Vér és agyvelő szennyezte be a Feltámadás ikonját.