TEL: 29 954 303 - E-MAIL: info@triviumnet.hu

Astoria

Jelige: Szösszenetek

– Nézd, apa, egy borzas kutya van ott! – mutatott a kislány egy kapualj felé.
– Gyere be az ablakból – húzta el az édesapja, majd behúzta a függönyt a hintó ablakán.
– Nem szeretek ilyen helyeken utazni – dünnyögte az anya a másik oldalon, miközben egy résen át figyelte a város legrégebbi, legszegényebb negyedét. Amennyire lehetséges volt számukra, utazásaik során elkerülték a szegényebb környékeket.
– Tudom, kedvesem. De azt mondták, csak itt lehet még szabad szobát találni.
– Vajon miért? – sóhajtotta az asszony bosszúsan, és elfordította a fejét; inkább gyermekeit figyelte, ahogy tizenkét éves fia egy bábbal szórakoztatta néhány évvel ifjabb húgát.
– Nyugodj meg, Norma! – szorította meg férje az asszony kezét. – Csupán egy éjszakát kell itt kibírnunk. Holnap délután már ott leszünk.
– Tudom – fordult felé a nő. – De akkor sem könnyebb elviselni ezt a helyet.
– Megérkeztünk a fogadóhoz! – szólt a kocsis, ahogy még egy utolsót zökkent a hintó, végül megállt egy kidőlt ajtajú, füstös ház mellett.
– Pont, amire számítottam – sóhajtott az asszony bosszúsan. – Figyeljetek oda a kiszállásnál! Ki tudja, mibe léphetünk itt bele…
– Azért ne nézd ilyen rossz szemmel a környéket! – próbálta lenyugtatni a férje, kevés sikerrel.
– Anya, anya, elmegyünk sétálni vacsora után? – mosolygott lelkesen a kislány, és reménykedve nézett az anyjára. Számtalan utazásaik során nem egyszer tettek esti sétát a környéken, ahol megszálltak, s meglehetősen ritkán kaptak nemleges választ utazni vágyó szüleiktől. Sajnálatos módon az az alkalom a ritka esetek közül volt való.
– Holnap talán – vigasztalta őket az anya. – Ezen a fura – és különös szagú – környéken nem szeretnék elveszni – legyezgette a levegőt az orra előtt, majd kézen fogta a kislányt, és elindultak az ingatag fogadóhoz.
– De azért megvigasztalhatom azt a kislányt? – mutatott egy távolabb, a fal tövében gubbasztó rongycsomó felé, s az asszonynak fogalma sem volt, miből gondolta a lánya, hogy egy kislányt rejtenek a rongyok.
– Természetesen nem, drágám! Indulj befelé! – noszogatta a kicsit, hogy minél hamarabb fedél alatt lehessenek, amely viszonylagos biztonságot nyújthatott nekik; azonban egy váratlan erő úgy akarta, hogy Norma ismét a rongycsomó felé tekintsen, ahol ezúttal felfedezett két félénk, szomorú, de csillogó szemet kibukkanni néhány mocskos vászon alól. Ahogy találkozott a tekintetük, a gyermek ijedten elkapta a szemét, s még jobban belefúrta magát rongyos ruhái közé.
Norma is elfordította a fejét; utólag nem tudott magyarázatot adni érzéseinek, de úgy érezte képtelen lenne úgy elhagyni ezt a helyet, hogy nem tett semmit a gyermek érdekében. Mindazonáltal erősen a fogadóra összpontosítva sikerült nem odafordulnia ismét.
Nem sokkal később, egy kritikán aluli minőségű szobában próbálták magukat kényelembe helyezni, és egy vidám hercegnőről szóló mesével sikerült elaltatni a kis Nymeriát is. Norma tűnődve lépett a huzatos ablakhoz, hogy szemügyre vehesse az utcán uralkodó körülményeket.
– Mire gondolsz, kedvesem? – lépett hozzá férje, és a vállára tette a kezét. Az asszony egy percig nem válaszolt, majd Miko felé fordult.
– Láttad azt a kislányt? – nézett rá szorongva, és látszott rajta, hogy még mondana valamit, de egyszerűen nem tudott szólni. Miko, aki ismerte kedvese szinte minden gondolatát, szó nélkül átkarolta őt. – A szemembe nézett – jutott újra lélegzethez Norma. – Nem tudom, elmondani, milyen volt, de azt éreztem, hogy… hogy…
– Hogy hozzánk tartozik – fejezte be helyette a férfi. – Igaz? – Norma ismét szótlan volt, csupán bólogatni tudott. Egy szempillantás alatt felfordult az élete, mikor meglátta a rongyok között kuporgó gyermeket; egészen addig csak azért aggódott, hogy minél hamarabb elhagyják ezt a szóra sem érdemes kis porfészket, de mikor rátalált a kislányra, olyan erős érzések vetették fel a fejüket, amelyekre nem talált szavakat… olyan volt ott látni azt a gyermeket, mintha… mintha a saját gyermekeit látta volna az utcán heverni!
– Magunkkal akarom vinni – lépett hátra egy lépést az asszony, és határozottan férje szemébe nézett.
– Biztos vagy benne? – meredt rá Mikor, habár tudta, hogy ha Norma valamit mond, főként egy ilyen helyzetben, azt mindenkor komolyan gondolja. Az asszony egy határozott bólintással adott nyomatékot szavainak, majd ismét az ablakhoz fordult, hogy a sötétben arra az árnyékra meredjen, ahol a gyermeket sejtette.
– Behozom – lépett az asszony a székhez, ahová az utazóköpenyét tette, és már lépett is az ajtó felé, de Miko utánakapott.
– Ilyenkor nem biztonságos az utca – emlékeztette.
– Eggyel több ok, hogy felhozzam őt – nézett komoran a szeme közé, és ismét az ajtóhoz lépett.
– Rendben – sóhajtott egy nagyot a férfi, azonban a felesége karját nem engedte el –, de veled megyek – nézett határozottan Normára. Az asszony beleegyezően bólintott, és megvárta, hogy a férfi felvegye a csizmáját, aztán már halkan surrantak is le a lépcsőn.
Ahogy kiléptek a latyakos, gyéren megvilágított utcára, Norma szíve a torkában dobogott, és úgy érezte, mintha egy különösen értékes ajándékot veszített volna el. Miko levett egy fáklyát a fogadó ajtaja mellől, és bizonytalanul abba az irányba lépkedtek, ahol legutóbb a gyermeket látták. Néhány lépés után rá is leltek: egy apró, szuszogó rongycsomó. Ahogy Norma meglátta, percekig csak nézte azt az apró lényt, aki az utcán kényszerült aludni éjnek évadján egy cseppet sem biztonságos helyen, mégis az egész olyan… idilli volt.
Az asszony félrehúzta az egyik rongyot, hogy a fény a kedves kis arcocskára vetüljön. Akkor és ott érezte, hogy jól döntöttek.
Óvatosan megsimogatta a vékony, fakó fejet, mire egy aprót rebbent a kislány szemhéja, majd kinyitotta csodaszép, mandulavágású szemét. Néhány másodpercig csak pislogott, végül ahogy ráébredt, mi történik, ijedten húzta összébb magát a faj tövében.
– Ne félj! – lépett eggyel hátrébb Norma, hogy a kislány ne ijedjen meg. – Nem akarunk bántani! Jót akarunk – beszélt hozzá kedves hangon az asszony, de szinte semmit nem ért el vele, a gyermek – alig lehetett több négy esztendősnél – ugyanolyan ijedten figyelte a két embert, a szép, gazdag asszonyt, aki beszél hozzá, és azt a férfit, aki az asszonynak tartja a fényt.
– Mi a neved? – kérdezte végül Norma, hogy csak egy kis hangocskát kicsikarjon a gyermekből.
– Astoria – suttogta félénken a kislány. Norma halványan elmosolyodott, majd lehúzva a válláról a köpenyét, Astoriára adta. A kislány egy pillanat alatt elpirult: soha senki nem adott neki semmit, pláne nem ilyen puha és meleg dolgot. Érezte, hogy a hölgy jó ember, hiszen olyan szép és kedves… Már nem félt tőle, sem a férfitől, aki tűnődve nézett rá fentről.
– Szeretnél bejönni velünk oda? – mutatott Norma a fogadóra, ahonnan kijöttek. Astoria zavartan nézte az épületet, majd ismét az asszonyra nézett.
– Engem onnan elküldenek – rázta a fejét szomorúan.
– Most már nem fognak – mondta neki a férfi. – Velünk vagy – simogatta meg kedvesen a kislány hűvös arcát. – Beviszünk a melegbe, hogy ne kelljen fáznod többé, rendben?
– Rendben – bólintott a kislány egyszerűen, de mikor az asszony felemelte és meleg karjaiban tartotta, a kislány szinte el sem hitte, hogy ez valóság. Olyan álomszerű. És ahogy beléptek vele a fogadóba, és megérezte a meleget és az ételillatot, attól félt, hogy rövid időn belül kiküldik őt innen.
Az asszony és a férje felvitték őt egy szobába, ahol egy ágyon két másik gyermek aludt. Látta őket, amikor megérkeztek a hölggyel és az urával, és emlékezett, mennyire irigyelte őket, de most ő is itt van, és a nő egy teknőszerű vödörhöz vitte, majd szépen lassan levetkőztette, és beletette a langyos vízbe, és elkezdte mosdatni őt. Olyan kellemes érintése volt a hölgynek, hogy Astoria azt hitte, egy angyal szánta meg.
Miután lemosdatták, egy halványsárga ruhácskát adtak rá, amely kissé nagy volt rá, végül szereztek neki egy kis élelmet. Olyan szenvedéllyel tömte az arcába a puha kenyérdarabokat, mintha attól félne, hogy soha többé nem kaphat enni, és valóban félt is ettől, de a félelmet perceken belül elnyomta egy még sürgetőbb érzés: Astoria mérhetetlenül elfáradt. Az asszony megint felvette az ölébe, és egy másik ágy felé vitte, de Astoria arra már nem emlékezett: ahogy belesimult a kedves hölgy illatos, puha karjaiba, azonnal elnyomta az álom…
.
Másnap a kocsit gyermekzsivaj töltötte meg. Már az ébredés percétől öröm töltötte el mindannyiukat: Norma és Miko izgatottak és boldogak voltak, hogy a rejtélyes gyermek hozzájuk került, és már biztonságban tudhatták, Astoria ugyan még nem igazán értette meg, hogy valóban megtörténnek vele ezek a nagyszerű dolgok, de nagyon tetszett neki ez az álom. Nymeria és Demetry pedig örültek újdonsült testvérüknek, s nem győzték egész úton szórakoztatni a szótlan kis húgocskát és minden egyes mosoly, amelyet sikerült előcsalogatniuk belőle, örömmel töltötte el az egész Benvolo családot.
.

.
.
  1. Hadriq

    Utazás Astoriától Norma(fá)ig, 🙂
    Ismerősnek tűnt a történet, aztán beugrott, hogy Dennis Lehane írt hasonlót a “Hideg nyomon” c. könyvben. Ott mondjuk egy drogos anyukától rabolják el a lányát, aki egy rendőrhöz kerül, és biztonságban, jólétben élhet, de pont az konfliktus a két főszereplő között, hogy jobb-e, ha ott hagyják, vagy vigyék vissza az anyjához, aki kábé ugyanúgy elhanyagolja, mint előtte.
    Itt nem tudjuk, van-e a kislánynak családja, és nem derül ki a háttere sem, de a feszültség és a feloldás is elmarad. Nagyjából cső egyenesen halad a sztori a már kezdetben sejthető végkifejlet felé. A környezet leírása, a stílus nekem tetszik, határozottan javította az olvashatóságot, de nagyon vártam (volna) valami csavart.

  2. Léda

    *jószándékú

  3. István

    Egy jó szándékú gyermekrablás történetét olvashattuk el, egy nem túl izgalmas novella keretében. Bár a történet megható, maga az írás kiszámítható és unalmas.

Hozzászólás

*

Solve : *
3 × 20 =