Az a fehér ruha

Ahogy egyre rövidülnek a nappalok, csökken az ember tevékenykedő kedve. Készülvén a keresztény Karácsonyra, vagy a pogány napfordulóra, vagy csak hogy más évszámot írjunk, előszedjük a képeket a saját emlékezetünkből, és digitális eszközeink memóriájából. Ha esetleg több időnk is akad, akkor kinyithatjuk azt a fiókot, dobozt vagy albumot, amibe a papírra előhívott vagy nyomtatott képeket helyeztük egykor. Újra meg újra előszedhetjük, rendszerezhetjük őket, mesélhetünk a háttérben történt dolgokról. A legfontosabbak viszont nincsenek köztük. Azok bekeretezve, fő helyen mutatkoznak, hogy mindenki és mindenkor láthassa őket.

Középpontban persze az a kép van, ahol hivatalosan is egy pár lettünk. Az arcunkról sütött a boldog büszkeség, hogy igen, ez a mi napunk, és ez is marad, minden évben. Belül persze olyan feszültek voltunk, hogy elmondani nem lehetett, hogy végre minden jól sikerüljön, arról maradjon emlékezetes ez a nap. Segítettek az égiek is, ragyogó időt varázsoltak arra a késő tavaszi délutánra.

Azt nem mondhatnám, hogy csak úgy spontán nekiugrottunk az egésznek. Már pár éve együtt jártunk, sőt, együtt is laktunk, amikor egy igazán romantikusra sikerült sétán előkerült a zsebemből két ezüstgyűrű, és a madárdalos erdőszélen megkértem a kezét. Büszkén viseltük azokat a karikákat is, és onnantól fogva tervezhettünk is.

Az időpont az egyik legfontosabb. Nem akartuk egyikünk jeles dátumához se kötni, legyen egy saját, közös napunk. A megismerkedésünk napját hamar elvetettük, nem akartuk farkasordító hidegben, vagy téli lucsokban megjáratni a rokonságot. Legyen inkább tavasz! Virágillatú, madárcsicsergős, bárányfelhős, szertelen kikelet, annak is a melegebb fele.

A család számára persze az is lényeg, hogy hol és kinek a társaságában legyen megtartva a ceremónia és utána a hacacáré. A hivatalos helyben nem lehetett válogatni, az evés-ivás színhelyében már annál inkább. Attól nagyobb variálás már csak a meghívottak személye körül zajlott. Melyik rokont és ismerőst hívjuk, melyiket nem, ki hogy tud hazautazni, és ki nem. Itt már egy kicsit sok lett a jóból, ekkora felfordulásra mi azért nem számítottunk…

Inkább foglalkoztunk egy olyan dologgal, ami megint csak rólunk szólt. Ugyanis, ha tetszik, ha nem, meg leszünk aznap fényképen örökítve, és ahhoz valami alkalomhoz illő ruhát kellene találni. Nem mondhatnám, hogy túl sokat merengtem a sajátomon. Mivel az érettségi öltönyömet széltében kinőttem, így elzarándokoltunk a szabóhoz, le lettem mérve, ki lett választva a fazon, azután már csak vigyázni kellett a vonalaimra, hogy további változás ne következzen be bennük.

A menyasszonyi ruha másképpen került hozzánk. A jövendőbelim egyedi ruhát akart, ezt meg tudtam érteni egy olyan egyedi személyiségnél, mint ő. Szerencsére nem a színen akart változtatni, maradt a jól bevált hófehérnél. Persze, minden kisebb-nagyobb városban akad kölcsönző ilyen célokra, ahogy azt már a szalagavatói tánchoz is felderítettük anno. Viszont az arámat nem érdekelte a meglévő kínálat. Ő egy teljesen egyedit akart, amit ő készít saját magának. Varrónői képesítés hiányában nem is magát a ruha formáját álmodta magára, hanem vett egy szatyornyi fényes, fehér fonalat, és hónapokkal az esemény várható időpontja előtt horgolni kezdett.

Ma is itt van a szemeim előtt, hogy ott ült a kis albérleti szobánkban az ágyon, hátát a falnak támasztotta, sebesen járt mindkét keze, közben elmerengő arccal pislogott fel a tévére. Nekem úgy tűnt, sosem fárad bele, neki pedig úgy tűnt, sose készül el. Azért nap nap után, ahogy hazaértünk a munkából és megbeszéltük az élet aznapra kivetett dolgait, húzódott be a fal mellé, és folytatta tovább. Ha kérdezte valaki, hogy milyen lesz, kitérő választ adott, hogy ő se tudja, csak csinálja, amíg azt nem érzi, hogy kész.

Sokszor elgondolkoztam közben és azóta is, hogy mi mindent kézimunkázott bele abba a ruhadarabba? Az emlékeit, érzelmeit, vágyait? A lehetséges közös jövőnk várható történéseit? Kapcsolatunk hullámzását, előre nem látható örömeit és bánatait? Vagy nem is gondolkozott rajtuk ennyire, csak ahogy a szépérzék és a kreativitás formálta az előtörő feszültséget és tetterőt, ez lett belőle?

Az bizonyos, hogy egyedi lett, az még bizonyosabb, hogy nagyon szép is. Egyszerű, ujjatlan fehér ruhát készíttetett magának, arra varrta fel ezt a csipkeszerűen bonyolult és kidolgozott feltétet. Ellenpólusként álltam mellette az egyszínű, sötét öltönyben, de nem hiszem, hogy bárki is hasonlót várt volna férfiruhában is, sőt, így még inkább ki lett emelve a két nem különbsége, hogy egy igennel mégis egyek legyenek.

Az idő közben egyre gyorsulva telik. Egyre több és több lesz az olyan nap, amit meg kell jelölni, némelyeket piros, másokat fekete tintával. Nem fukarkodott az élet áldást osztani, de kíméletlenül megszedte a vámot is. Nem múlt el nyomtalanul egyik sem, habár szívesebben emlékszünk a kellemes dolgokra, a be nem gyógyuló sebhelyek is örökké velünk maradnak, sajgó pontjai az emlékezetnek. Arra a napra viszont úgy tekinthetünk vissza, hogy Isten és ember előtt egybe lettünk kötve, és amit megfogadtunk, azt azóta is tartjuk. Nem tudhatjuk, mennyi van még nekünk kiszámolva, de elértük azt, hogy értékesek legyünk a másik szemében, és együtt olyan dolgokat megéljünk, amitől édesebbé, teljesebbé válik az élet.

Persze, a hétköznapok rohanása mellett nem sok időnk jut egymásra. Még a hétvégéken sem, ha boldogulni akarunk, bizony, nem lehet azt az igát csak úgy félretenni. A gyerekek is, ahogy nőnek, növögetnek, egyre kevésbé kell a kezüket fogni, fizikálisan és képletesen is- ha jól terelgetjük őket. A kívánságok viszont az égig képesek nőni, és amennyi tőlünk telik, próbáljuk is teljesíteni. Ebben az ezerszer felemlegetett nagy hajtásban kell egy kis törődés, figyelem egymásra is, mielőtt kikopna közülünk a minket összetartó erő. És kell egy olyan nap is, amikor arra emlékezünk, hogy két fiatal odaállt a hivatalban a nagy könyv elé, és egymás kezét fogva mondták ki:

– Igen!