Previous Story
Az olajfa
Posted On 2019 dec 16
Jelige: Paula
Nem érdekelte az idő. Szabad volt. És nyugodt. Szép, nagy, tiszteletreméltó a társai között. Ő volt a part legöregebbje, a hallgatag bölcs. Kérgének kusza redői közt ki tudja hány ezer év emlékei lapultak szépen egymáshoz simulva. Ő maga se tudta, csak azt érzékelte, hogy évről évre szélesebb árnyékot vet a törzse a kavicsokra a földön, és amikor azon kapta magát, hogy önfeledten gyönyörködik saját árnyékában, a korral járó szentimentalizmusnak tudta be a dolgot.
Ködbe vesző ifjúkorában, amikor még csenevész kis vesszőcske volt csupán, gyakran nézegette önmagát. Hiú volt és forrófejű, várta a szelet, hogy a hátára üljön, meghajoljon annyira, hogy láthassa saját sima, csillogó testét. Irigykedett a társaira, akiknek barázdák szántották a törzseit már, a felnőttkor jelei. Kellett vagy pár száz év, mire megtanulta, hogy nem volt értelme siettetni a felnőtté válást, fajtájával kesztyűs kézzel bánik az idő, és onnantól kezdve szomjazni kezdte a tudást. Hallgatta a körülötte álló öreg bölcseket, ahogy leveleikkel dallamokban beszélték el a szellő hárfáin a tapasztalásaikat. Megtanult remegni, ha az Olümposz felől Zeusz tüzes nyilakkal dobálta a békésen szendergő Posszeidónt, mert tudta, hogy az öregfiú nem érti a tréfát, zöldfülű csemete korában elégszer megtapasztalta, hogy milyen az, ha minden hajszálgyökérrel kapaszkodni kell, amikor a tengeristen sóhajtozni, háborogni, majd üvölteni kezd. Olyankor vágyakozva nézett fel a szemközti szigetek hegyormaira, ahol a rokonai éltek, és azt kívánta, bárcsak ő is köztük lenne. De aztán a szépséges naplemente kárpótolta mindig mindenért, ahogy az elköszönő Napkorong narancsvörösre festette a hófehér, meredek sziklafalakat. Mintha szelíden lángba borult volna a világ, de forróság helyett könnyed szellő érkezett, és egy-egy pajkos hullám csilingelő szóra bírta a parton a kavicsokat. A mesekék Jón tenger langyos békével tért nyugovóra.
A legelső barázda megjelenése után nem sokkal történt, úgy tinédzser korában, már ha szabad így nevezni ezt az időszakot olajfák esetében is, hogy megjelent a parton egy nő. Valamelyik másik szigetről érkezett, és napestig elüldögélt egy idősebb rokon árnyékában, hosszas sorokat rótt kusza emberi betűkkel a pergamenre, szája szélén mosoly bujkált. Szép látvány volt, de érthetetlen. Az emberek színes kelmékkel fedik el törzsüket, és folyton sietnek. Nem látnak, csak néznek, állandóan futkosnak, gyorsabb lépésre ösztönözve ezzel azt a kevés időt is ami megadatik számukra. Ez a nő viszont nem sietett, sőt, mintha minden percet maradásra akart volna kényszeríteni, hasztalan, és ha felnézett a sorok közül, hosszasan legeltette a szemét egy ifjú révészen, akit jobban lefoglalt, hogy kikerülje Posszeidón lábnyomát, mintsem az, hogy észrevegye őt. Az öregebb rokon bölcs volt, jártas sok dologban, érezte az emberek lelkét, érthette az írást is, mert volt, hogy minden levelével sóhajtozott néha. Aztán egy napon, mielőtt újra narancsba váltott volna a szemközti sziklafal, a nő felment oda és levetette magát a mélybe. Az olajfák csendesen remegtek, a tengeristen is elképedhetett kicsit, mert napokig tajtékzó hullámokkal csapdosta a sziklafal tövét.
Sokáig nem értette, hogy mi történt, és miért, csak azt tudta, hogy furcsák az emberek. Kapaszkodnak az időbe, majd van úgy, hogy gondolnak egyet és megválnak mindentől. Csak úgy, egyszerűen. Aztán később az öregebb rokon felvilágosította: a nő költő volt, híres és gazdag, Szapphonak hívták, és szeretett. De nem kellett az ifjú révésznek, ezért szomorú döntést hozott. Mert furcsák az emberek.
Volt, hogy hajók kötöttek ki a parton és törzse köré erős köteleket csavartak az emberek, összegyűjtötték a terméseit, majd vízre szálltak és eltűntek a csodakék tengeren. Máskor más fajta hajók érkeztek, sokan, ezeknek az embereknek nem kellett a termése, de késeiket szórakozásként beledobálták a törzsébe, tüzeket gyújtottak éjszakára, majd felkerekedtek és elvonultak a szárazföld városai felé. Véres harcok dúlhattak valahol, mert akik visszatértek bemocskolták az áttetsző parti vizeket, és sikoltozó asszonynéppel rakták meg a hajóikat. Aztán csak teltek az idők, az évek, a századok, és ő szép lassan érett felnőttkorba lépett. Számára egy napnak tűnt, az embereknek évekig tartott el, de egyszercsak ott magasodott a szemközti fehér szikla ormán a karcsú világítótorony. Éppen azon a helyen ahol az a nő állt valaha. A torony őrszem lett. Tetején örökösen égett a tűz, a fény, ami utat mutat a szemnek, a szívnek és a léleknek, de leginkább az egyre nagyobb hajóknak.
Az idők teltek, a világ változott, a fák is, de csak kívülről. Törzseik megrepedeztek, erőssé és vastaggá változtak, néhányan egyszerűen csak elkorhadtak, csendesen meghaltak, de születtek újak is. Ő ott volt köztük, most már akadt több olyan rokon is aki rá nézett fel.
Furcsa nagy madarak kezdtek röpködni az égen, Poszeidón egyre mélyebbre húzódott a tintakék vizekbe, de néha azért meg-megvillogtatta szigonyát, és a hajók nőhettek bármekkorára is, félték a haragját. A világítótoronyban a pattogó szikrák helyett hideg, erős tűz költözött, olyan, amelyet nem fúj el az orkán se. A hangok megsokszorozódtak és felerősödtek, új városok születtek gombamód, az Olümposzt se félték már az emberek, kanyargó, színes sorokban barangolták össze-vissza, hátrahagyva maguk után mindenfelé roppant tudományuk végtermékeit, amelyeken még lassabban fog az idő, mint a legöregebb olajfákon. Az istenek a feledés köde mögül talán riadtan leskelődtek, talán nem. Nincs kitől már megkérdezni.
Megöregedett. Szinte észrevétlenül, de nem bánta. Bölcs volt. És türelmes. Az emlékeiből élt leginkább. Árnyékot adott a fürdőzőknek és csendesen fuldoklott néha. Rendületlenül állta a perzselő napsugarak melegét, nem remegett már ha szél tépte az ágait, csak emlékezett. Meghallgatta a hullámzáskor egymáshoz ütődő kavicsok beszédét, megszokta, hogy senki nem veszi észre, de nem vette zokon. Az emberek néznek, de nem látnak, tudta jól. Élik sikolynyi életüket és nem számolnak a jövővel, lassan belefulladnak a saját szemetükbe és az önzésükbe. A tenger csillogó azúrkék szeme lassan minden könnyét elsírja, mire észbe kapnak majd. És lehet, ha túl késő lesz már.
Egy ideje gyakran eszébe jut a nő a sziklafalon, és talán megérti már őt. Talán sajnálja, hogy az olajfák nem sétálhatnak fel csak úgy a meredek sziklafalakra a mélységek fölé. De az is lehet, hogy mégse kívánkozik oda fel a magasba. Talán jó itt neki mégis, az idő néma tanujaként, zölden, reménykedve.
Ön is írja: felülemelkedés.
Újraolvasva a novella két utolsó bekezdését, inkább csak beletörődést, belenyugvást találtam, és időbeliséget az időtlen helyett.
Az öreg olajfa legfeljebb az (átlag)emberek fölé emelkedett, de nem önmaga fölé, a múlhatatlan létezés felé.
„Minél többet tapasztal, annál bölcsebb valaki.”
Sajnos – vagy pont nem sajnos – ez nem ilyen automatikus dolog. Ha ez igaz lenne, akkor az öregek mindig bölcsebbek lennének, mint a fiatalok. A bölcsesség nem mennyiségi, hanem minőségi dolog.
Hiába a sok tapasztalat – attól legfeljebb tapasztaltabb lesz valaki, de ez is a fogékonyságától, megértésétől függ.
A tapasztalatok horizontális irányban hatnak, a bölcsesség vertikális irányú.
Próbált már, bár csak képzeletben, több száz évet földbe gyökerezve tölteni, az idő folyamán bekövetkező végtelensok változás közepette? Ez, tudom, csak egy fa számára lehet kihívás, mi esetleg képzelődhetünk, megpróbálhatjuk megfogni a megfoghatatlant. Minél többet tapasztal, annál bölcsebb valaki. Nekem segített az írás empatikusabbá válni, megragadta a képzeletemet és lekötött az időutazás, amit egy pontból nézhettem végig. Ennyivel bölcsebb lettem. Élmény- tapasztalás, empátia, megértés, fölülemelkedés= bölcsesség. Az akciózás nem jellemző a fákra, megfogannak, növekednek, teremnek, levegőt tisztítanak s ennyi nagyjából, semmi izgi, semmi érdemlegesség, mozgalmasság. Nekem tetszett, az írója a szó nemes értelmében bölcs, van mondanivalója.
Az írás nem győzött meg engem arról, hogy az öreg olajfa tényleg bölcs lett volna. Inkább csak megöregedett.
Pedig abban a reményben futottam végig, hogy találok benne valamit – valami bölcsességet, érdemlegeset -, ami bevonz a történetbe, és akkor istenigazából végigolvasom.
Sokalltam a jelzőket, határozószókat – a kevesebb több lett volna.