TEL: 29 954 303 - E-MAIL: trivium@triviumnet.hu

Az utolsó KINTORNÁSZ „verklis”

Jelige: Szuja

A belváros egyik magas bérházakkal szegélyezett utcájában egyre erősödtek a reggel hangjai. Elkezdődött a szorgos hétköznapi élet, amiknek zajait ide-oda pofozták és visszhangozták a falak.
A busz indulásakor olyan erősen csattant be az ajtó, hogy még a negyedik emeleti lakás hálószobájába is betolakodott és elkergette az álmot a szemeimből. Álmosan és morcosan ébredtem. November vége szerda. Hideg kopár késő őszi nap. Átlagos, mint a többi. Ahogy tisztult ki a tudatom, kezdtem összerakni a napi teendőimet és felkészülni a napra. Az ablak felé fordultam és kerestem a megszokott képet a magas bérháztetők között középen a Gellérthegy szabadságszobrára néztem. Meglepődésemre a felkelő nap szikrái olyan érdekes fénnyel borították be a hegyet, amit még sohasem észleltem. Úgy látszik kinyílt a kék ég fenséges virága és aranyos fényszirmaival simította meg a háztetőket és a hegyoldalt. Olyan mély csodálatos érzés futott át a lelkemen, hogy egészen más hangulattal indultam a dolgos napomba. Később a kapu alatt kilépve pajkos mosollyal kacsintottam az ember nagyságú szobrokra, Ádámra és Évára. Pár évvel előbb még a kezükben tartott albába kapaszkodva álltam melléjük az magas talpazatra és onnan csimpaszkodtam fel a vállukra. De jókat beszélgettünk a barátnőimmel, míg a vice néni le nem kergetett róluk. A József utcában kényelmesen ballagva szövögettem a jövőmet, amikor az egyik kapu alól egy valami fa szekrényféle nekem nem ütközött és nagy csattanással esett le a lábam elé egy fa doboz. Lehajoltam érte és felvettem.
– Jaj! Ezer bocsánat szép hölgyem ne haragudjon. Nem vettem észre. Nagyon megütöttem? – hallatszott a szekrény másik feléről.
– Verklis bácsi! – kiáltottam fel meglepetésemben, amikor megláttam azt a rég ismerős verklit, amit minden héten egy törpenövésű ember tolt be az udvarunkra és a kezemben tartott kis dobogóra állva tekerte-tekerte, míg az ablakokból kinéző hallgatóság újságpapírba csomagolt hálafillérjei potyogtak le a földre. Mi gyerekek egymással versengve szedegettük össze és raktuk a verkli párkányára. Volt mikor elkísértük verklis bácsit a másik bérházak udvarára is, mert olyan jó móka volt egymással versengve szedegetni a sok fillért.
– Te vagy az két masnis? Hol vannak a hosszú copfjaid? Bocsánat, hogy letegeztem szép hölgy!
– Jaj, már hogyne tegezne le! – néztem le a könyökömig érő emberre, akinek mióta nem láttam megőszült a szép barna göndör fürtös haja, és furcsán éreztem magam, hogy most le kell néznem rá.
– Hogy kerül ide? Mióta lakik itt?
– Már három éve mióta a Liliputok otthonait el kellett hagyni a Népligetben. Régen ott volt a vurstli és a Liliput színház. Mindannyian mi törpe növésűek ott laktunk a telepen. Sajnos megszüntették a telepet és itt kaptam egy kis lakást.
– Jé, erről nem is tudtam.
– Bizony szép életünk volt gyermekkoromban. Ott volt a sátorban a manézs /porond/, ahol minden nap volt előadás. A szüleim akrobaták voltak. A nagyapán kintornás /verklis/, a mama bohóc, de tudod a háború kitörése előtt a szüleim a csoporttal elmentek Londonba egy filmforgatásra. Engem a mamára bíztak. Ő nevelt fel és a szüleimet sohasem láttam többé nem tudjuk mi lett velük, mert senki nem jött vissza. Sokan mentek Amerikába, sokan meghaltak.
De ne is beszéljünk erről. Inkább te mesélj hová mész, mit csinálsz.
– A tanácsba indultam bejelenteni az esküvőnket.
– Csak nem? Menyasszony vagy?
– Igen mutattam büszkén, az ujjamon lévő kék köves gyűrűt a karikagyűrűvel.
– Sok boldogságot kívánok neked. Jaj, nekem mit is adhatnék nászajándékba? Hiszen olyan kedves voltál. Olyan szorgalmasan gyűjtötted össze a pénzeket, most meg még neked is toltam a verklit is.
– Kérhetek valamit?
Kissé furcsán és meglepetten nézett fel rám, majd félszegen halkan megszólalt.
– Hát, ha tudom teljesíteni?
– Mikor kisleány voltam a többiekkel együtt sohasem mertük megkérni, hogy mutassa meg a muzsika belsejét. Mi, vagy mik csinálják a hangot?
Elmosolyodott és odalépett a verklihez. Kissé ágaskodva felnyitotta a doboz tetejét. Nagy izgatottan lestem bele. De akkora csalódás ért, hogy azonnal észrevette az arcomon. Nem is tudom elmondani, hogy milyen mesevilágot képzeltem a verkliház belsejében. De semmi esetre sem egy szöges sündisznó hengert és egy egyenes fára sorba belevert vasnyelveket képzeltem. Megszólalt a zene. Kissé elkaptam meglepetésemben a fejem, de elhűlve láttam, ahogy a verklis bácsi tekerte a hengert a kis szögecskék beleakadva a vas nyelvekbe hangrezgésbe jöttek és nekem zengték a zenét. Mosolyogva és boldogan néztem ezt a csodálatos világot, aminek hangjai annyi sok fillért muzsikáltak össze. Hálás tekintettel köszöntem meg, hogy megmutatta a titkot és elköszöntem, mert féltem, hogy a fogadóóráról lekések.
December 15.-re délelőtt 11-re kaptam időpontot a polgári esküvőre, ahová polgári ruhába mentünk, majd délután menyasszonyi ruhába öltözve volt a templomi esküvőnk. A decemberi délelőtt is olyan ragyogó napsütéssel ajándékozott meg, mint novemberben. Meglepetésemre a ház lakói közül és a barátaim közül is sokan eljöttek, pedig nem vertem nagydobra, hogy esküvőnk lesz. Az apósom hobbija a fényképezés volt és mikor kijöttünk a kapun, mint általában sorba állították a násznépet a lépcsőre. Éppen dirigált és igazgatta a jelenlévőket, amikor lent a járdán, a lépcső alján megszólalt egy ismerős zene. A szívem erősen kezdett dobogni, és ahogy lenéztem ott állt a kis dobogón a Verklis bácsi és nekem tekerte a verklit. Mindenki csodálkozva nézett a hang irányába. Én meg lépdeltem lassan lábujjhegyen le a lépcsőn, hogy nehogy cipőm kopogásával megzavarjam ezt a zenét. Alig láttam a szememből kigördülő könnyektől, amit a meghatottság és az a furcsa büszke öröm csalt elő szemeim szögletéből. Azt hiszem ez volt a legszebb nászajándék a világon. Minden tekerésben, hangban ott volt a gondtalan gyermekkorom, aminek hangjai eljöttek elbúcsúzni és örök szép emléket rögzíteni a lelkem mélyére.

.

.
.

Hozzászólás

*