Fejlődési görbe

„Zinóbia”: meghallván ezt a nevet elsőre a Plútó egy újonnan felfedezett holdja juthat róla az eszünkbe. De akinek az érdeklődése nem annyira csillagászati természetű, meglehet, hogy egy fénylő neoncső márkanevére asszociál. Az érzelmes fajta pedig – egy argentin 550 epizódos szappanopera kövér nagyságos asszonyát fogja belelátni e névbe, kinek hét gyereke van, gazdag udvartartása és gyakorta kínozzák migrének.

Az én fejemben viszont a Zinóbia név, ha felidézem a vele való sorsfordító találkozásom, egészen máshogy csengett. Életem egy rövidke szakaszán hatalmas erejű, átalakító hatású élmény volt… ó, de még mennyire, hogy átalakított! Az érdekes történetet – a kettőnk találkozását –, hogy ne menjen veszendőbe, el szeretném mesélni most az utókornak.

2065-ben a dél-karolinai jól menő robotikai üzemünk azt a feladatot kapta az anyavállalattól, hogy háztartási robotok gyártásába kezdjen. A terület csaknem olyan határtalannak tűnt, akárcsak az ipari robotok kifejlesztése. A kreativitásunkat azonban alaposan megnyirbálták, mivel az elképzelt modellek tervrajzait „fentebbről”, a fejesektől kaptuk. Így ránk csupán (szigorú titoktartás mellett) a robotok megépítését hagyták.

Én majdnem a kezdetektől ott dolgoztam a Robotikai Csúcsötleteknél, és 2068-ban, nagy örömömre, rám bízták a Pozitron-agy részlegének a vezetését. Huszonnégy ember munkájáért feleltem, és gyakorlatilag a mi szakembereink ültették be az ember kinézetű robotokba a fejlett pozitronagyakat. Nekünk, emberi dolgozóknak évente kellett részt venni komoly egészségügyi vizsgálatokon, és hogy ilyenkor az agyunkat a legkorszerűbb gépekkel vizsgálgatták, az rutinjelenségnek számított.

Néhány év múlva feltörekvő cégünket átkeresztelték a Robotika Határok Nélkül-re. Sok kollégát, aki már a szívünkhöz nőtt, lecseréltek, és új nagyfőnököt is kaptunk. A szakmai tudásunktól függetlenül legtöbbünket ismét újoncnak kezelték. Mi mindebből azt sejtettük, hogy az anyavállalat valami korszakalkotóan új dologgal akar kirukkolni. A hirtelen jött változtatások nem sok jót ígértek…

Abban az időszakban észrevettem, hogy a kelleténél sokkal feledékenyebb, kótyagosabb vagyok. A munkámat és az emberi kapcsolataimat illetően is voltak jelenetek, amelyekről megfeledkeztem vagy utólag fel se tudtam idézni, amint a kollégáim emlékeztettek rá. Legkedvesebb munkatársaim rendszeresen így viccelődtek: „Georg, te korai amnéziában szenvedsz”, vagy: „Öregem, a csúcsfejek, nem csippentettek ki az agyadból egy memória szegmenst?”. Félő volt, hogy felelősségteljes pozícióm veszélybe kerül…

Aztán jött a számomra NAGY ÁTTÖRÉS.

Ma már csak tiszta mosolyt csal az arcomra annak a napnak a felidézése, amikor a profilváltáson átesett cég új vezérkara beküldött minket, „újakat” a munkaügyre. Az volt az indok, hogy a munkaszerződésünkön kell módosítaniuk, és hogy szupertitkos projekteket fogunk kapni… A szükséges módosításokat az új titkárnő vezényelte le. Hamarosan azonban kiderült, hogy egészen más ürüggyel küldtek be hozzá. Egy feladattal bíztak meg, amely egy robotikai céghez méltóan extrém, nem hétköznapi volt. Mielőtt elindultam volna felkeresni a cég titkárnőjét, az egyik jóravaló, öreg kollégám és egyben cimborám, aki a felmondási idejét töltötte éppen, így szólt hozzám:

– Készülj fel Georg, mert Zinóbia, a titkárnő egy robot! Méghozzá nem is akármilyen, ahogy a pletykákból hallottam… Tulajdonképpen ő az első csúcsrobotja a cégnek, akit bevetettek általános irodai teendők intézésére….

– Zi-nó-bi-a?!! Ez a neve? És a tetejébe még robot is? – a röhögő görcs kerülgetett. – Szóval ezek azok a nagy változtatások!!! – bombáztam kollégámat a kérdéseimmel a megdöbbenéstől.

– Ja, igen, és úgy tűnik, nem lesz könnyű dolgotok… – mosolygott Mike sejtelmesen.

– De honnan tudsz te erről pajti?

– Arra már nincs időnk, hogy az előzményeket is elmondjam, de amire megkértek, az a következő lenne:

Csodálkozva néztem egyik legkedvesebb kollégámra, akivel mindig is úgy bántunk egymással, mintha testvérek lennénk. Melyikünk fejének szegeznek fegyvert, hogyha nem megyek be „időre” a titkárságra? – futott át a gondolat az agyamon.

– Szóval, a te feladatod az, így a többi újoncé is, hogy valamilyen leleményes módon leteszteld, rajtakapd, hogy Zinóbia robot. Ez egy játék, semmi több, érted? De arra azonban ügyelj, hogy bizonyítékkal kell visszatérned abból a szobából – ez az új nagyfőnök parancsa. Valószínű, hogy nemcsak az új csúcsrobotjaik viselkedését, hanem a kollégák szakmai tudását, éleslátását is le akarják mérni… – Enyhe nemtetszést éreztem Mike hangjában.

– De Mike, ugye őt nem mi építettük?

– Nem, állítólag a ßéta-részleg készítette ezt a robotot.

Tanácstalanul bólintottam, mert semmi ilyesmiről nem hallottam (de az agyi tevékenységem tükrében az is előfordulhatott, hogy nem emlékeztem), majd, hogy elkerüljem az újabb kínos helyzetet a memóriám legutóbbi időszakban tanúsított különös viselkedésével kapcsolatban, kényszeredetten kollégámra villantottam egy fanyar mosolyt, és az előérzetem azt súgta, hogy Mike-al utoljára látjuk így egymást ezen a helyen.

– Még annyit árulj el haver, aki bizonyítékot mutat fel, csak az maradhat?

– Georg, ezt nem tudnám megmondani. Mindenesetre sok sikert! – s tanácstalanságomat látva határozottan jelezte, hogy mennem kéne.

Tehát beléptem a titkárságra Zinóbiához, a robotnőhöz, hogy leteszteljem. De a legaggasztóbb az volt, hogy nem kaptunk felkészülési időt. Tehát marad a rögtönzés!

Zinóbia! Ó, Zinóbia!… Mennyire csodálatos is voltál!…

Emlékeimben az első találkozásunk úgy élt, mintha hirtelen áramütés ért volna a nő látványára. De az a fajta kellemes, bizsergős, sejtjeinkbe szerteszét áramló meleg zsibongás. Szerelem? Ember-robot szerelem? Pusztán szexuális vonzódás? Édes mindegy! Komikus volt az egész.

– Jó reggelt hölgyem! – ütöttem meg a legudvariasabb hangnemet egy mosoly kíséretében. – Georg Distant vagyok az újrabeléptetésem miatt.

– Magának is jó reggelt Georg! Üdvözlöm a megújult cégünknél. Egyébként már vártam magára. Félig sikerült is előkészítenem a papírjait, hogy hamarabb túl legyünk a szokásos procedúrán.

Zinóbia minden tekintetben tökéletes volt. Ha már az első benyomásom alapján kellett volna felhoznom egy érvet, hogy mitől robot ő, akkor éppen ezzel a tökéletességgel indokoltam volna meg, minden kézzel fogható érv hiányában. De perpillanat a feladat szempontjából ez édeskevés lenne…

A hangok, amelyek elhagyták ajkát, csodálatosan megnyugtatóak voltak. Stresszes, szellemileg túlhajszolt embereknek mint hangterapeutát biztosan őt ajánlottam volna. A gyöngyözően kibuggyanó hangsorok egyszerre sugároztak megfontoltságot és könnyedséget, szépséget és nyugalmat. Hangjában, beszédében nyoma sincs semmi robotikus szaggatottságnak…

Olyanfajta ősi harmónia lengte körül, amit az emberiség történelme folyamán csak kivételes szellemi állapotot elért remeték, szentek mondhattak magukénak. Ruházkodása is megkapó volt: nem a megszokott recepciós kosztüm volt rajta, hanem egy ízléses középhosszú, fekete szoknya és egy fehér alapon zöld virághímzéses blúz. Zinóbia nyakában egy mélyzöld, apró gyöngysorból álló nyaklánc ékeskedett, egyszerű volt és kivételes.

Öltözködése olyannyira megkapó, de természetes volt, hogy azt a legtehetségesebb stylist is csak véletlenszerűen tudná előidézni egy másik emberen. Tudatosan semmi esetre sem.

Arca fiatalos volt és egyszerre érett – időn túli, kortalan. Húsos, de bájosan hosszúkás arc és játékos szemek; fekete, erős ázsiai jellegű hajtípusa hátul-kétoldalt csigaalakzatban összefonva. Két, táncot lejtő, smaragdzöld (nyakláncához passzoló) fülbevalója szexisen kiemelte nőiességét; szokványosnál kicsit hosszabb nyaka elegáns tartást kölcsönzött neki. Homloka magas, három érett ránccal tarkítva – egy kicsit sem tette öreggé.

Na és az a tündöklő, virgonc szempár! „Édesdeden elolvadok egy szempillantás alatt” – idéztem fel kedvenc japán íróm egyik kedvenc könyvének mondatát.

– Georg, akkor arra kérném, beszéljen röviden az egészségi állapotáról.

– Nem sok mindent tudok mondani róla, mert szinte soha nem vagyok beteg, de szívesen mesélek magának… ó, elnézést, ha jól látom – tévedt a szemem a kitűzőjére – Zinóbia, ugye? – tettettem, mintha nem tudnám.

– Igen, és szólítson csak Zinobynak, ha kérhetem. Így szeretem a legjobban.

– Rendben, de mielőtt bármit mondanék magamról egészségügyi vonatkozásban, megengedi a pofátlanságot, hogy elsőként én tegyek fel magának pár kérdést, Zinoby?

– Maga, nekem?… Értetlenül nézett rám egy hosszúra nyúlt másodpercig, majd mosolyogva felkiáltott:

– Ja, a játék miatt, igaz?! Persze, tegye csak nyugodtan. Hiszen, mint mondtam már, előre dolgoztam és csupán néhány formaság maradt hátra a papírjait illetően.

– A játék??? – most meg én ütköztem meg a döbbenettől. – Ennyire köztudott ez? Maga tud erről a tesztről?

– Hogyne tudnék Georg. Mivel hétpecsétes titok, és valljuk be, a cég nem ma kezdett bele ebbe a „játékba”, illetve az új robotikai fejlesztésbe, ami miatt a játék van, így isten igazából mindenki tud róla. A takarító személyzet is – közölte olyan természetesen és nyugodtan, hogy hirtelen minden zavarodottságom szertefoszlott.

– Hát jó – nevettem fel Zinobyval együtt. – Ha már mind a két fél számára nyilvánvaló, hogy mire megy ki ez a játék, az már egészen más színben tünteti fel a dolgokat. De így talán még érdekesebb.

– Akkor hát rajta Georg, ne kíméljen! – indítványozta mosolyogva a talpraesett nő.

Mielőtt beléptem ide hozzá, sebbel-lobbal összeállítottam gondolatban néhány kérdést, persze egy cseppet sem voltam meggyőződve róla, hogy a kapkodva összetákolt kérdéseimmel sikerülhet rajtakapnom őnagysága robotságát. Talán ha csak egy órácskát hagytak volna rá, hogy körmönfont kérdéseket szegezzek neki… hogy fennakadjon valamelyiken… és láthatóvá váljon, hogy miért nem illik bele a mi emberi világunkba!… De a feladatot szándékosan így kaptuk.

– Zinoby, amíg a nagy kutyasétáltató réten át gyalogoltam idefelé ma reggel, azon gondolkodtam, micsoda gyönyörű szép időnk van. Hétágra süt a nap! Novemberben ez ugye nem megszokott…

– Ez már egy kérdés lenne? – kérdezte bizonytalanul.

Bevallom azt vártam magamban, hogy az indító mondatomra jön majd a sablonreakció, amit 100 emberből 98 „elkövet” ilyenkor: „holnap viszont jön ám a lehűlés! És azt mondja a meteorológia, hogy esni is fog…” Ehelyett azonban Zinóbia visszakérdezett és tovább gondolta a helyzetet.

– Tulajdonképpen csak egy megállapítás volt a részemről – szóltam és közben a gesztusait, arcának halovány rezdüléseit figyeltem, a szempár játékát, hátha valami furcsát, nem odaillőt észlelek rajta.

– Értem. Jómagam is szeretem a napsütést, korlátlan mennyiségben, és mindig csak az aktuális napnak, pillanatnak igyekszem élni.

– Dicséretes tulajdonság – bókoltam neki. – Azért meg tudná mondani, hogy három nap múlva mit ígérnek az „időjós mormoták”?

– Hát látja, Georg, fogalmam sincs!… Ennyire előre nem szoktam tájékozódni. Csak ha az életem szempontjából nagyon elengedhetetlen teendő van éppen.

– Menjünk tovább, Zinoby! Most idézze fel az emlékezete alapján azt a reklámot, amely zabpehely, cornflakes hirdetéséről szól, és amelyben szerepel a Gwenn női név! – szaladt ki a számon öntudatlanul a következő kérdés.

– Hú de kukacoskodó maga és szívtelen, Georg! – viccelődött. – Csak egyetlen cornflakes-reklám van, amit ismerek, de abban a Glenn név szerepel:
.

Glenn-nel és a mennyei cornflakesszel”
.

– Szóval, én csak erről a reklámról tudok, dallama beleívódott a fülcimpáimba is. Vagy lenne egy Gwennes verzió is, amiről nem hallottam?

– Nos, Zinoby, remélem, megbocsát nekem, de hazudtam magának. Nem létezik az én verzióm.

– Ó, nem szép dolog Georg félrevezetni a másikat – mondta őzikeszemekkel, játékosan.

– Ismétlem: ne haragudjon rám! Tudja, a teszt mindenek felett!

Éppen most ejtettem át őt, miközben tőle azt várom, hogy „igaz” legyen… – suhant át az agyamon.

– Galád tettemet megpróbálom jóvátenni a következő kérdésemmel. – Zinoby, a manapság legfelkapottabb állatos és egyben politikai vonzatú hírt szeretném magától hallani. Már vagy öt napja egy bizonyos esettől harsog a média!

– Akkor szerintem elbuktam, mert mostanában se újságot, se híradót nem néztem… – állapította meg játékos elcsüggedtséggel.

– Várjon csak, segítek: kongresszusi központ, majom csimpánz testvérpár…

– Ja, ja, ja!!! A Dirk és Burk csimpánzok, akik felfordulást okoztak a választási kampányban, mert az egyik kevésbé esélyes politikus elszabadította őket a parlamentben – tört elő Zinóbiából a felismerés.

– Látja, Zinoby, ezt mindenki tudja, csak elő kell ásni a… – pozitronagyunkból-t akartam mondani, amit minden robotba bele szoktunk helyezni, de helyette csak azt mondtam: agyunkból.

– Ebből maga most le tud vonni bármi hasznos következtetést?

– Be kell, valljam, egyelőre nem eleget… – válaszoltam neki őszintén, miután átlátta, hogy mennyire ügyetlenül csetlek-botlok az ingoványban. Zinóbia mimikájában, mikrorezdüléseiben eddig nem fedeztem fel semmi szokatlant. A fej- és szemmozgása se utalt semmi emberitől eltérőre, ahogy azt az új robotok megépítésénél sorra teszteljük… Teljesen elveszettnek éreztem magam, és nem láttam magam előtt az igazán jó kérdéseket, amelyekkel rajta lehetne kapni a „titkárnőt”.

– Jöhet a következő kérdésem, Zinoby? Most hogy már kezdtük megszokni egymás társaságát és a hangulat is tökéletesen oldottá vált a nevetgélésünktől, sokkal nagyobb önbizalommal ugrottam neki a következő magvas kérdéseimnek.

– Az érettségim végveszélyben, kérjük a kövit! – adta meg az engedélyt viccelődve.
.

Ekkor órámra pillantottam és nyugtalanul konstatáltam, hogy a rendelkezésemre álló kerek egy órából (ennyit kaptam a feladatra) már huszonöt perc elsuhant.

Számtalan bugyuta kérdést intéztem még Zinóbiához – nem emberi voltának igazolására, melyekkel sorra kudarcot vallottam és nem találtam meg rajta a kívánt fogást. Míg végül előálltam aduász kérdésemmel, mely hirtelen, mentőövként jelent meg elmémben.

Zinóbia, pillantásával arra buzdított engem – akár a vihar utáni csendes, napsütötte tenger –, hogy álljak elő legvégső kérdésemmel.

– A kérdésem így szól, kedves Zinoby: maga szerint, hol van az emberi szabad akarat erkölcsi határa? Vagyis, meddig mehet el az ember szabadon, anélkül hogy megsértené az erkölcsi normákat?

– Georg, az emberi „szabad akarat” egy illúzió. Minden, amit úgy hiszünk, hogy saját elhatározásból teszünk, voltaképpen nem a sajátunké. Tehát a legtöbb akciónk nem is szabadságból történik. Nézze csak meg a legtöbb nagy feltaláló esetét, akik sokszor párhuzamosan (szinte egy időben) valamelyik másik feltalálóval jönnek rá egy-egy grandiózus felfedezésre, lásd.: rádió, telefon; vagy írókat, akik a Föld két különböző pontján szóról-szóra ugyanazt írják le. Nos, akkor most ki is találta fel a spanyolviaszt, vagy ki is írta le „először” azt a nagy gondolatot korszakalkotó regényében?

– Vagyis maga szerint, egy felsőbb hatalom irányítja a tetteinket?

– Azt nem tudnám megmondani. De csak kivételesen letisztult egyéneknek is csak nagyon ritkán adódnak olyan pillanatai, amelyet a szabadság fogalmával lehetne jellemezni.

– Netán arra céloz, hogy tehetetlenül sodródunk egy sebes árban, amelyből csak csekélyke esélyünk van kihátrálni? – ütöttem a vasat tovább kérlelhetetlenül.

– A mozi és a filmszalag hasonlatával tudnám megvilágítani a mondandóm lényegét. A filmszalag az életünk. A mozigépész (bárki is legyen az) a születésünkkor befűzi a személyes filmszalagunkat, ami az elejétől a végéig lejátszódik…
.

Amint Zinoby beszédében a „filmszalag” hangsort kiejtette, hirtelen villámcsapás hasított az elmémbe belülről. Meg nem tudnám mondani, miért, de hirtelen arra asszociáltam, hogy az én életembe-agyamba befűzött filmszalagot vagy legalábbis az emlékanyagának egy részét tényleg megvagdosták… Kollégáim korábbi viccelődései most nem is tűntek alaptalan jeleneteknek. De ha ez történt velem, mégis ki és miért tette volna?

A velem szemben ülő csodaszép nő ekkor magyarázatát váratlanul abbahagyta és elhalkult. Immár teljesen feladtam a próbálkozásomat, amiért ide beküldtek: a kudarcom grandiózus volt!

Még ebbe az utolsó apró történésbe is azt vetítettem bele, hogy olyan ő, akár egy hirtelen kikapcsolt robot, amelyet láthatatlan tulajdonosa alvó üzemmódba helyez. Zinoby azonban igéző tekintetét rám emelte és a Napnál is világosabb volt a számomra, hogy valami halaszthatatlanul fontosat akar velem közölni – telepatikusan! Ami az én fejemben egészen pontosan így visszhangzott:
.

Jól van Georg, prototípusod páratlan, elsőként célba ért példánya vagy. Tudatodra ébredtél.
.

A pozitronagyam mélyén ülő mikrokristály ekkor mérhetetlen fényességgel felragyogott, és egyszerre nyilvánvalóvá vált, hogy a teszt egy átverés volt és Zinóbia egy hamisítatlan emberi lény…