Fekete tea sellő

0
(0)

Jelige: Stella Blaze

Ines keze közt megremegett a csésze. Egyszerű, fehér csészécske volt, amolyan elegáns porcelánféle, ami valamikor a partról sodródhatott a vízbe. Megszorította a csésze a fülét, és az italába bámult. Nem is volt igazi ital benne, Ines csak játékból belemert egy kevés vizet a tóból. Mégis, ahogyan nézegette, egyre jobban el tudta hitetni magával, hogy az bizony tea. Méghozzá fekete, mint a tó, amiben élt. Szomorkásan sóhajtott, olyan magányos volt egyedül. Érezte, amint a kellemes önsajnálat hulláma szinte végigfolyik rajta. Milyen rossz volt neki! Hosszú, ázott haja csapzottan tapadt csupasz hátára, szürke farokúszója pedig lustán lógott a vízbe a szikláról, amin ült. Iszonyodva pillantott végig magán. Milyen csúnya, mennyire, de mennyire visszataszító. Pikkelyes, színtelen bőre síkos volt, ujjai közt úszóhártya feszült, a nyakán pedig kidomborodott a kopoltyú. Ő bizony nem kell senkinek. Nem is csoda. Igen, ezt is el kell tudni fogadni. Magányosan, egyedül fog meghalni, úgy, hogy senki még csak azt sem tudta, hogy egyáltalán létezett valaha.
Tiszta erővel a kőhöz csapta a csészét, mire az hangos reccsenéssel darabokra tört, Ines kezében csak a fül maradt. Dühösen azt is a vízbe hajította, még a könnye is kicsordult. Fekete tó, fekete az élete is. A tea is fekete. Kár, hogy sosem kóstolta még.
Már épp vissza akart csusszanni a vízbe, amikor hangokat hallott a part felől. Arra fordult, a szeme kíváncsian tágult kerekre.
Egy lányt látott, amint telefonált valakivel. A hangja dühösen csengett, világos haját a szemébe fújta a szél. Ines nem értette, amit mondott, mert túl távol volt tőle, de azonnal megbabonázta az idegen látványa. Annyira más volt, mint azelőtt bárki, akivel találkozott. Csupa hosszú, lebarnult végtag, széltől kócos szőke haj és kék szem. Tökéletes ellentéte Inesnek.
A lány letette a telefont, és néhány pillanatig csak bámult maga elé a sötét vízbe. Ajkát keskeny vonallá préselte és keresztbe fonta a karját. Ines hirtelen elhatározásra jutott. Lebukott a víz alá, és észrevétlenül közelebb úszott. Közvetlenül a lány előtt bukkant fel.
– Minden rendben? – kérdezte, de a lány úgy megijedt, hogy sikítva hátrébb ugrott abban a pillanatban, hogy Ines megjelent előtte.
– Mi a franc? – suttogta, Ines pedig érezte, amint a megszokott kényelmetlen érzés szép lassan ismét hatalmába keríti. Mosolygott és a lány szemébe nézett.
– Ines vagyok – mondta. – Téged hogy hívnak?
– Shirley. Mi vagy te? – kérdezte a lány, és tekintete ide-oda ugrált Ines pikkelyei és arca között.
– Jössz velem úszni? – Ines figyelmen kívül hagyta a kérdést, mosolya kissé mesterkéltté vált. Shirleyn látható borzongás futott végig.
– Nem! Dehogy megyek ebbe a tóba! A vize hideg és sötét, és nem bízom benned.
Ines szomorúan ingatta a fejét.
– Kivel veszekedtél az előbb?
Shirley résnyire húzta a szemét, és dacosan nézett Inesre.
– Miért érdekel?
Ines nem tudott mit válaszolni. Némán bámulták egymást pár másodpercig, aztán Shirley lemondóan megrázta a fejét.
– Mindegy is – motyogta csak úgy magának. – Már úgy sem szeret. – A tekintete hirtelen kitisztult és a világító kék összekapcsolódott a szürkével. Shirley már nem is értette, miért volt annyira zaklatott az imént. Erősen próbált visszaemlékezni, mi történt, de az emlékeknek és érzéseknek már csak a nyomát találta, és hiába próbált utánuk kapni, minél jobban igyekezett, annál gyorsabban csúsztak ki a kezéből a részletek. Ines is észrevette a változást a lány szemében, és reménykedve mosolygott fel rá.
– Jössz velem úszni? – kérdezte újra, de a hangja valahogy máshogy hatott Shirley fülében. Mélyebb lett, búgó, mintha vízfüggönyön keresztül hallaná. A sellőre nézett, és érezte, amint mosolyra húzódik az ajka.
– Persze – bólintott csillogó szemmel, Ines pedig lelkendezve csapkodta a vizet szürke uszonyával.
– Olyan régen nem úszott velem senki – mesélte, de egyáltalán nem hangzott szomorúnak, sőt nem bírta abba hagyni a mosolygást. Végre nem lesz magányos! Végre valaki, aki vele akar lenni, aki szereti!
Shirley mindenféle habozás nélkül levetkőzött, egyedül a fehérneműjét hagyta magán. Amint ott állt a parton, a szél belekapott a hajába és lúdbőrözni kezdett a bőre. Közelebb lépett; a fekete víz már a lábujjait nyaldosta. Kicsit hűvösnek érezte, de épp annyira, hogy még jól esett. Egy pillanatra elbizonytalanodott.
– Biztonságos?
A sellő határozottan rámosolygott.
– Egy percig se félj, amíg engem látsz – mondta, és Shirley érezte, hogy ez igaz, semmi félnivalója nincs, hiszen Ines itt van vele. Belépett a vízbe, és csodálkozva tapasztalta, hogy milyen hirtelen mélyül. A második lépés után már a derekáig ért a víz. Fázósan összehúzta magát, de eltökélten megtette a harmadik lépést is: Már a vállát is ellepte a hideg feketeség. Imbolyogva előre dőlt… És lábujjaival immár nem talált kapaszkodót. Egy kicsit pánikba esett, ám ekkor hűvös érintést érzett a kézfején, és Ines ragyogó arcával találta szemben magát.
– Ne félj – búgta. – Majd én vigyázok rád.
Shirley úgy érezte, a leggyönyörűbb lény szemébe néz éppen.
– Csodálatos vagy – nyögte kiszáradt torokkal, és alig bírt arra koncentrálni, hogy a víz felszínén maradjon. Minél tovább figyelte a sellőt, annál jobban érezte, amint valami káprázatos, meleg fény olvad szét a tagjaiban, a teste mintha pehelykönnyűvé vált volna, és határtalan boldogság áradt szét benne.
– Gyere! – rikkantotta Ines, szorítása erősebbé vált Shirley kezén, amint megindultak. Hosszan köröztek a tó felszínén, egymást fröcskölve és felszabadultan kacagva. Shirley most már egyáltalán nem fázott. Jókedvűen ficánkolt Ines körül, de a sellő hirtelen nagyon komor lett. Már nem élvezte annyira az úszkálást, mint eddig.
– Mi a baj? – állt meg Shirley, és ellenállhatatlan vágyat érzett arra, hogy azonnal megoldja Ines összes problémáját. A sellő közelebb úszott hozzá.
– Ez nagyon jó itt kint – mutatott körbe hártyás kezével a felszínen. – De kevés. Nekem kevés. Én nem itt lakom, hanem mélyen lent a víz alatt. Attól félek, oda már nem akarsz követni.
– Badarság! – legyintett Shirley, mire majdnem alámerült a feje. – Mindenhová követni akarlak.
Ines kétkedve húzta fel a szemöldökét.
– Mindenhová? Biztos?
– Persze! – Shirleyn hirtelen úrrá lett a félelem. Mi van, ha nem akarja, hogy utána menjen? Ám aggodalma egycsapásra elszállt, amikor Ines váratlanul rávigyorgott.
– Akkor semmi probléma. – Kicsit eltávolodott a lánytól, majd így szólt: – Fogd meg a kezem!
Nem hangzott parancsszónak, de azért egy kicsit mégis.
– De nagyon fontos, hogy bízz bennem – nézett újra a lány szemébe. – Bízol bennem, Shirley?
– Igen – lehelte Shirley, és abban a pillanatban elnyelte a fekete víz. Visszatartott lélegzettel, vakon pislogva próbálta betájolni, hogy hol van, de csak sötétség vette körül, akármerre nézett. Megpróbálta a felszín felé emelni az arcát, de vagy a fény nem volt képes áthatolni a sűrű vizen vagy már olyan mélyen jártak, hogy nem is lett volna értelme. Ines ujjait satuként érezte a bőrén, az ő fogása volt az egyetlen biztos pont, máskülönben teljesen elveszettnek érezte magát.
Nem látott semmit.
Nem hallott semmit.
A nyomás ránehezedett a fejére, kényelmetlenül feszíteni kezdte a koponyáját. Vajon milyen régóta vannak már a víz alatt? Mennyire lehetnek mélyen? Szólni akart Inesnek, de nem tudta kinyitni a száját. És egyre mélyebbre mentek. Még mindig nem álltak meg. A tüdeje is tiltakozni kezdett a víz ellen. Levegőre volt szüksége, de azonnal. Megszorította Ines kezét, magára akarta vonni a sellő figyelmét, de nem álltak meg, sőt még csak nem is lassultak. Most már tényleg kezdett pánikba esni, az eddig érzett boldogság tovatűnt, jeges rettegést hagyott maga után. Rángatni kezdte a kezét, de Ines vasként szorította az ujjait. Szédülni kezdett, a feje zúgott, teljesen elhagyta az erő a testét. Rémület szorította össze a gyomrát, és akkor meghallotta Ines hangját.
– Shirley? – A szavak bugyborékolva hagyták el a száját, és értetlenül nézte a lányt. – Mi a baj?
Látta Shirley csukott szemét, mozdulatlanul lebegő alakját, amint keze ernyedten lóg az ő szorításában, és éktelen harag töltötte el.
– Ilyet nem csinálhatsz! – rivallt rá a lányra. – Megígérted, hogy bárhová követsz, nem szegheted meg a szavad! – Megrázta Shirleyt. – Szégyelld magad! Velem nem lehet így játszani!
Közelebb úszott a mozdulatlan alakhoz, neki persze egyáltalán nem okozott gondot a látás a sötét vízben.
– Na, Shirley! – zokogásban tört ki, és magához ölelte a lányt. – Hogy mered…! – szipogta kétségbeesetten. – Nem hagyhatsz el! Azt hittem, szeretsz! – Csalódottan elengedte Shirley kezét, mire a lány lassan süllyedni kezdett. Ines szorosan magához ölelte.
– Mégis a tó mélyére vágysz – mondta megenyhült hangon, és anélkül, hogy elengedte volna, újra megindult lefelé. – Ne aggódj, szépségem. – Kezével ellegyezte a lány haját, ami glóriaként lebegte körül sápadt arcát. – Mindjárt hazaérünk.

.

.
.

Mennyire tetszett ez a bejegyzés?

Kattintson egy csillagra az értékeléshez!

Átlagos értékelés 0 / 5. Szavazatok száma: 0

Eddig nincs szavazat! Legyen Ön az első, aki értékeli ezt a bejegyzést.

Hozzászólás

*

Solve : *
11 + 17 =